Második rész - Tizenhatodik fejezet

A következő héten Amerikába utazunk, mert a srácoknak meg kell jelenniük egy díjátadón San Francisco-ban, ahol fel is fognak lépni. Kissé tartok az utazástól, mert tudom, hogy Christophernek van egy lakása ott, és ő is jelölve van egy díjra, ezért nagy valószínűséggel találkoznom kell majd vele. Nem beszéltem vele a múltkori vacsoránk óta. Nem vettem fel a telefont, amikor hívott, és nem hallgattam meg az üzeneteit sem. Mikor eszembe jutott, hogyan nézett Harryre a New Orleans-i koncerten, azonnal rájöttem, hogy hazudott nekem. Nem tudom felfogni, hogyan hihettem egy ilyen embert a barátomnak. Olyan jól éreztem magam vele! Persze, közel sem annyira jól, mint Harryvel, csak máshogyan. Ő egy teljesen más ember volt, különböző mindenkitől, akit ismerek. Sosem viselkedett velem úgy, mintha többet is akarna, mint barátság, hiszen jól tudta, hogy szeretem Harryt. Talán éppen ezért próbálta őt ellenem fordítani.

Amit viszont Louis mondott, azzal nem tudtam mit kezdeni. Eleanorral szerencsére megbeszéltük a dolgokat, elvégre ő csak azt mondta, amit Louistól hallott. Nem hibáztattam azért, hogy megbízik benne, ezért inkább csak úgy tettünk, mintha meg sem történt volna az egész. Harry viszont nem nyugodott bele ilyen könnyen, és ha ez lehetséges, akkor még jobban haragudott Louis-ra mint eddig.

Pár nappal később Harry elé megyek a stúdióhoz, hogy onnan elmehessünk gyalog vacsorázni valahová. Ahogyan a bejárati ajtó előtt ácsorgok, Louist látom felém közeledni.

-  Azt hittem, hétkor vége a mai felvételeknek – mondom köszönés nélkül, mire Louis zsebre tett kézzel megáll előttem.

-  Ööm, hát… tudod, Harryvel nem annyira szeretünk egyszerre bent lenni, szóval… - magyarázza. Nincs időm válaszolni, mert ekkor Harry, Liam és Zayn lép ki az ajtón. Arra gondolok, hogy Harry szombat óta talán csak most látja először Louist. A gondolataimat igazolja, hogy amikor meglátja, tömör undor ül ki az arcára, majd nem kis ingerültséggel elindul felé.

Soha nem láttam még őt ennyire dühösnek. Még engem is megijesztett az a vad tekintet… Szinte ölni tudna a pillantásával. Én csak állok és nézem, földbe gyökerezett lábbal, de Liam és Zayn gyorsan utána sietnek, és megfogják a karjait, hogy visszatartsák őt. Harry lerázza magáról őket, és megáll Louis előtt. Egy pillanatig azt hiszem, hogy mindjárt ráordít Louis-ra, vagy talán rá is támad, de nem teszi.

-  Ha még egyszer… - kezdi. Halkan beszél, amin meglepődök, de a hangja annyira hidegen és fenyegetően hangzik, hogy biztos vagyok benne, Louis is fél tőle. Harry mélyen a szemébe néz, a mutatóujját Louis mellkasának szegezi. – …csak még egyszer meg mersz vádolni bármivel, nem csak az orrodat fogom eltörni, világos? Ez az utolsó esélyed, Tomlinson! – Az utolsó szót szinte fújtatva ejti ki, majd elfordul Louistól, és megkeres engem a tekintetével. Még mindig dühös léptekkel elindul felém, de mire ideér, már sokkal kevésbé tűnik mérgesnek.

-  Szia Jasmine – köszön nekem, és ekkor észreveszi, hogy szinte halálra vagyok rémülve. Óvatosan megfogja a kezem. – Ne félj – mondja, miközben gyengéden megsimítja az arcomat. Ettől egy kissé megnyugszom, mire Harry elmosolyodik, és megcsókol. Puhán, édesen… amíg újra biztonságban nem érzem magam. És aztán egymás kezét fogva elindulunk kifelé a sötét kis utcából.

-  Furcsa megint itt lenni – nézek körül a hotelszobánkban Los Angelesben. Nem pont ugyanaz a szoba, ahol legutóbb voltunk, de ez is ugyanúgy néz ki. Harry éppen eltűnt az egyik nagy bőröndjében egy elveszett pólót keresve. – Ez a hely semmit nem változott, miközben annyi minden más igen…

-  Hm… - hallom Harry hangját a ruhakupacból.

-  El kellene mennünk a fűzfás parkba. Emlékszel még, hogy merre van, ugye? – kérdezem hirtelen. Már nem vagyok benne biztos, hogy eltalálnék oda egyedül is.

-  Persze, hogy emlékszem – egyenesedik fel Harry, és meztelen felsőtestével felém fordul, egyik kezében az elveszettnek hitt pólóját fogja.

-  Akkor elmegyünk? – kérdezem lelkesen vigyorogva.

-  Szívesen elmennék, de nem lehet – komorodik el egy kicsit. – Ma próbára kell mennünk… Holnap egész nap interjúzunk, holnapután pedig délelőtt főpróba, és egész délután készülődés…

-  Értem – vágok a szavába.

-  Amint lesz egy kis időm, elviszlek oda, ígérem! – mondja gyorsan Harry, majd odahajol hozzám és megcsókol…

De végül nem bírom kivárni, amíg Harrynek lesz annyi ideje, hogy elmehessünk. Úgy döntök, egyedül megyek el a parkba. Harry már elment a próbára, és valószínűleg a többiek is, amikor kényelmes ruhába öltözve kilépek a hotelszobából és elindulok lefelé a lifttel.

Amikor leérek az előcsarnokba, és a kijárat felé veszem az irányt, megakad a szemem két emberen, akik az ajtótól nem messze állva beszélgetnek. Azonnal felismerem őket. Az egyikük Christopher, a másik pedig… Az nem lehet. Louis? Miért beszélgetne Chris pont vele? Ők a két legkülönbözőbb személyiségű emberek, akiket ismerek. Ráadásul furcsán fojtottnak tűnik a hangjuk, mintha nem akarnák, hogy mások hallják, miről van szó. A liftből kilépve megtorpanok, mert nem akarom, hogy Chris meglásson, és már éppen meg akarok fordulni, hogy visszamenjek a szobába, de ekkor észrevesz.

-  Jasmine! – kiáltja, és integet, hogy ne menjek el. Földbe gyökerezik a lábam, nem tudom mit tegyek. Mivel már nem bízom benne többé, nincs számára mondanivalóm. De nem menekülhetek el, hiszen nem is olyan régen még a barátomnak hívtam… Chris még vált néhány szót Louisval, majd elindul felém. Louis a szemöldökét ráncolva, gondterhelt arckifejezéssel néz utána, majd pár másodperccel később visszarendezi a vonásait és kimegy a hotelből. Mikor Chris odaér hozzám, mosolyogva így szól:

-  Szia, Jasmine. – Mikor nem válaszolok, csak hidegen méregetem őt, folytatja: - Tudom, hogy mérges vagy rám, amiért hazudtam. De tudnod kell, hogy megbántam. Nem tudom, mi ütött belém. Tényleg sajnálom – mondja komolyan, mélyen a szemembe nézve. Fürkészően bámulok vissza rá, nem tudom eldönteni, higgyek-e neki. A szavai alapján azt gondolnám, igazat mond, de a tekintete egészen mást mutat… - Meg tudsz bocsátani nekem? Szeretném, ha újra barátok lennénk. Hiányzol. – Teszi hozzá, majd várakozóan felvonja a szemöldökét.

-  Sajnálom – kezdem halkan. – Már nem bízom benned. Nem akarok tőled se barátságot, se semmit. Csak hagyj békén, oké? – kérdezem óvatosan, majd az ajtó felé akarok indulni, de még egy lépést sem teszek, amikor Chris elkapja a karom. Mikor ránézek, látom hogy az arckifejezése megváltozott. Már sehol nincs a kedves, bűnbánó arc, amit az imént mutatott nekem, helyette dühös tekintettől izzó sötétkék szemeivel úgy néz rám, mint aki képes lenne itt és most megölni. Megijedek tőle, közben ő pedig egyre szorosabban markolja a karom, ami fájni kezd… Aztán Chris hirtelen elenged, de az arcáról nem tűnik el a gyilkos tűz. Olyan, mint egy szobor, kőkemény és hideg, mégis valahogyan életet visz a vonásaiba a harag…

Kihasználom a lehetőségemet, hogy elengedte a kezem, és gyorsan kilépek az ajtón. Sietősen indulok el az utcán, félek attól, hogy utánam jön, de hiába pillantok hátra szinte másodpercenként, nem jelenik meg. Sikerül visszatartanom a könnyeimet ameddig a parkba nem érek, de a fűzfa törzsénél a térdeim elgyengülnek és lerogyok a földre… Még mindig zihálok a rémülettől, de a fa hosszú ágainak takarásában már egy kicsit biztonságban érzem magam. Azt kívánom, bárcsak itt lenne most Harry, hogy megvigasztaljon, erős karjaival védelmezően átöleljen és biztonságban tartson, örökre…

-  Tudhattam volna, hogy valamire készülsz Louisval! Túlságosan gyanús volt, ahogyan beszélgettetek. Éreztem, hogy valami nem stimmel… Ráadásul aznap sikerült végleg elijesztened magadtól, egészen addig a pillanatig azt hittem, nem tudnál ártani nekem. De akkor láttam a tekintetedben, hogy megtennéd, és félni kezdtem tőled…

-  Pontosan ez volt a célom, szépségem. Különben mi a francért hitted volna el, hogy bántani tudom a barátodat? – A „barát” szót szinte undorodva ejti ki a száján.

-  Igaz… - mondom halkan, mire Chrisnek egy gúnyos és öntelt vigyor jelenik meg az arcán.

Második rész - Tizenötödik fejezet

ZENE

 „Aren’t you something an original, cause it doesn’t seem merely assembled

And I can’t help but stare cause I see truth somewhere in your eyes..

I can’t ever change without you, you reflect me, I love that about you

And if I could, I would look at us all the time…”

A nap további részét együtt töltjük, de semmi furcsát nem veszek észre Harryn. Nem akarom elrontani ezt a napot azzal, hogy kérdőre vonom Harryt a tettei miatt, ezért inkább hallgatok a dologról. Bár néhányszor eszembe jut, hogy meg kellene kérdeznem, mi is igaz abból amit hallottam, és ilyenkor majdnem kicsúszik a számon, de Harry elvonja a figyelmemet minden másról. Ő sem hozza szóba sem Christ, sem Louist, de nem vagyok benne biztos, hogy ez annak a jele hogy tényleg nem történt semmi, vagy csak nem akarja hogy tudjak róla.

Mikor estefelé gyalog elindulunk otthonról, tényleg a London Eye felé vesszük az irányt. Sokan vannak ott, mint mindig, de amikor a biztonsági őrök meglátják Harryt, azonnal átengednek minket a soron, és néhány perc várakozás után beszállunk egy üres fülkébe ketten. A közepén lévő asztalra egy üveg pezsgő és két pohár van készítve. Lassan emelkedni kezdünk, és izgatottság lesz rajtam úrrá. Meg fogja kérni a kezem! A menyasszonya leszek! Legszívesebben körbeugrálnám a fülkét örömömben.

-  Imádom ezt a kilátást! – mondom halkan, az üvegen keresztül a várost bámulva. A nap már majdnem eltűnik a házak mögött, gyönyörűre festve a kissé felhős égboltot.

-  Tudom. – mosolyodik el Harry. Olyan jól ismer engem! Ennél szebb meglepetést el sem tudtam volna képzelni.

És ekkor a lelkiismeretem megszólal… Mintha egy idegen hangot hallanék a fejemben, olyan fagyos és vészjósló… „Egy menyasszony nem titkolózik a vőlegénye előtt. Nem kérheti meg úgy a kezed, hogy nem beszéltétek ezt meg. Mi van ha ő nem is az az ember, akinek gondolod?” Megrázom a fejem, hogy eltűnjön a hang belőle.

-  Minden rendben? – kérdezi Harry. Természetesen azonnal észrevette, hogy valami baj van.

-  Nem bírom tovább. Beszélnünk kell valamiről – kezdem. – Tudnom kell az igazat… - És akkor elmondok neki mindent, hogy Chris mit mondott róla, hogy fotót is láttam, hogy Eleanor felhívott, és hogy szerinte mi történt Louis-val. Harry figyelmesen hallgat végig, közben pedig már az óriáskerék teteje felé közeledünk.

-  Jasmine… - szólal meg végre, amikor befejeztem a beszédet. Lélegzet- visszafojtva várom, hogy mit fog mondani. – Te jobban ismersz engem, mint bárki más. Csak te ismered az igazi énemet. Szerinted tényleg képes lennék ilyeneket művelni? – kérdezi. A hangja nyugodt. Bízik benne, hogy a válasz a kérdésére nem.

-  Biztos voltam benne, hogy nem, de…

-  Már nem vagy az? – vág a szavamba. Fürkészően néz a szemembe, olyan érzésem van, mintha a lelkemig látna a gyönyörű zöld szemeivel.

-  Harry én hinni akarok neked! De miért hazudna rólad két ember is ugyanazon a napon?

-  Nem az a kérdés, hogy miért hazudtak, hanem hogy te kinek hiszel! – egy kissé felemeli a hangját, amivel megijeszt. – Jasmine, tudod jól, hogy mit gondolok Christopherrel kapcsolatban. Beismerem, hogy nem kedvelem, de ha te igen akkor rendben van. Mellesleg nem ismerek semmilyen veszélyes embert.

-  De miért hazudná ezt Chris? Na és a fénykép? – kérdezem.

-  Egyértelmű nem? Nyilván többet jelentesz neki, mint egy barát, ezért kételyeket ültetett a fejedbe, hogy azt gondold, ő a jófiú! És képet bárki tud alkotni anélkül hogy fotóznia kéne. – teszi hozzá, de én még mindig nem értem, miért photoshoppolna Chris egy fotót és hazudna badarságokat, amikor csak barátok vagyunk. Bár, ki tudja hogy legbelül mit érez, lehetséges hogy Harrynek igaza van.

-  Oké. Tegyük fel, hogy ezt elhiszem… - kezdem, de Harry közbeszól.

-  Csak tegyük fel? – kérdezi, és már hallom a kétségbeesést a hangjában.

-  Még nem fejeztem be. Azt akarom mondani, hogy akkor is furcsa, hogy más is rosszakat mond rólad…Úgy értem, miért hazudna nekem a legjobb barátnőm IS? – hangsúlyozom ki az utolsó szót.

-  Talán Louis vette rá! – Harrynek látszólag nehezére esik nyugodtnak maradni. – Felbosszantottam tegnap! Most nem csak visszautasítottam a bocsánatkérését, hanem még bunkó is voltam vele, bevallom! De egy ujjal sem értem hozzá! – már szinte kiabál a dühtől. Idő közben pedig a London Eye tetejére érünk. A kilátás nyugodtságához képest a fülkénkben a levegő szinte vibrál a feszültségtől. Most döbbenek rá, hogy Harryvel gyakorlatilag be vagyunk zárva erre a kis helyre. Ha akarnék, sem tudnék elmenni… Ijedten, tágra nyílt szemekkel bámulok Harryre. Egy pillanatig a szemembe néz, majd úgy tűnik, mintha egy kissé lecsillapodna.

-  Nyugodj meg, Harry… - meg akarom fogni a kezét, de elhúzódik, és a fülke másik végébe sétál.

-  Nem hiszel nekem, igaz? – kérdezi halkan… csalódottan.

-  Nem tudom, mit higgyek. – válaszolom. Ezután már egyikünk sem szólal meg, csendben tesszük meg az utat lefelé az óriáskeréken. Mikor leérünk, szó nélkül szállunk ki, és miután Harry megköszönte a dolgozóknak a segítséget, hazaindulunk. Az út is csendesen telik, Harry nem fogja meg a kezem, amitől a szívem szakad meg… De akárhányszor meg akarok szólalni, Harry pillantásától a torkomon akad a szó.

Otthon Harry a nappali felé veszi az irányt, én pedig úgy döntök, hogy elmegyek lefeküdni. Talán holnapra kitaláljuk, hogyan oldhatjuk ezt meg. Miközben az ágyra ülök, arra gondolok, hogy biztosan belehalnék a fájdalomba, ha elveszíteném Harryt. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Ha nincs Chris, és Eleanor nem hív fel, akkor már egy gyűrű lehetne az ujjamon… A mellkasomhoz húzom a lábaimat…Csak most veszem észre, hogy a könnyeim szépen sorban végigfolynak az arcomon…

Ekkor Harry lép be a szobába. Gyorsan megtörlöm az arcomat a kézfejemmel. Harry bizonytalanul leül mellém az ágyra. Pár pillanatig csak nézi a könnyáztatta szemeimet, majd megszólal:

-  Szeretlek, Jasmine, ugye tudod? – kérdezi. Bólintok. – Nem akarlak elveszíteni – folytatja. – Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Láttam rajtad, hogy megijesztett a viselkedésem… Nem bírom elviselni a tudatot, hogy félsz tőlem. Sosem bántanálak! – mondja, és gyengéden letöröl az ujjával egy könnycseppet a szemem alól. – Nem rád haragszom, oké? Nem a te hibád. Gondolom, hogy mennyire össze lehetsz zavarodva most… De semmi nem igaz abból, amiket mondtak neked. Ez az igazság.

-  Hiszek neked, Harry – mondom vékonyka hangon, még mindig a könnyeimmel küszködve. Harry elmosolyodik, és óvatosan átölel. A pólójába fúrom a fejemet, és halkan szipogok tovább…

-  Szóval miután elhitetted velem, hogy Harry megfenyegetett téged, még Louist is rávetted, hogy hazudjon. Így már kettős érv szólt Harry ellen, és biztosíthattad, hogy legalább néhány óráig kételkedjek benne. Aztán végül úgyis Harrynek hittem, de akkor már mindegy volt, mert egyelőre nem kérte meg a kezem. És nem is volt rá alkalma, mert a következő héten Amerikába kellett utaznunk, ahol ismét visszakerülhettél a képbe. De addigra már eljátszottad a bizalmamat, ezért kényszerítened kellett, hogy idejöjjek – döbbenek rá. Már mindent értek. Mikor már késő…

-  Látom, neked is vág az eszed, Jas. Pontosan ez történt. Nem volt más választásom. Rájöhettél volna erre hamarabb is, ha kicsit jobban belegondolsz a dolgokba. De nem jöttél rá, úgyhogy valamit nagyon jól csináltam – büszkén vigyorog.

Csalódottan lenézek a kezemre, a gyűrűsujjamon még mindig ott terpeszkedik a hatalmas gyémánt. Eszembe jut Harry. Valószínűleg otthon van most, talán vacsorázik, vagy éppen bealudt… Biztosan hiányzom neki, de azzal nyugtatja magát, hogy magamtól mentem el. Nem is gondol rá, hogy esetleg a látszat csalhatott… Fogalma sincs, mennyire szükségem lenne most rá. Fogalma sincs, mekkora bajban vagyok.

-  Vedd le! – szól hirtelen Chris. Értetlenül nézek rá. – Mondom vedd le! A gyűrűt. Most! – De hiába kéri, nem mozdulok. Ekkor hirtelen megfogja a csuklómat, és olyan erősen szorítja meg, hogy esélyem sincs ellenkezni. Lerángatja a gyűrűt az ujjamról, majd a szoba másik végében lévő kis kuka felé hajítja. A hatalmas gyémántkő hangos koppanással esik bele, én pedig kétségbeesetten szorongatom a fájó csuklómat…

Második rész - Tizennegyedik fejezet

Miközben hazafelé sétálok, megcsörren a telefonom, kiszakítva a gondolataim közül. Mikor előveszem a táskámból, látom, hogy Eleanor hív.

-  Szia! Mi újság?

-  Szia Jasmine! Minden rendben veled? – kérdezi egy kissé aggódó hangon.

-  Persze. Miért ne lenne? – kérdezek vissza meglepetten.

-  Hát, úgy hallottam hogy Harry elég dühösen ment haza ma este.

-  Még nem találkoztam vele, de úton vagyok hazafelé. Mi történt?

-  Louis megpróbált beszélni vele, tudod, hogy kibéküljenek. És Harry megütötte. – magyarázta fojtott hangon.

-  Micsoda? Te láttad ezt? Mikor történt? – kérdezem, hirtelen megállok a járdán és csak próbálom felfogni amit mondott.

-  Nem láttam, Louis mondta. Elég durva lehetett, még mindig vérzik az orra… Néhány órája történt.

-  Ez elég furcsa… - gondolkozok el hangosan. – Chris éppen az előbb mondta el, hogy Harry megfenyegette őt. Nem tudtam, higgyek-e neki…

-  Úristen, Jasmine! Hogy lehet, hogy Harry ennyire megváltozott hirtelen? Soha nem volt erőszakos. – mondja Eleanor. Hallom a félelmet a hangjában.

-  Beszélek vele. Nemsokára hazaérek…

-  Nem szeretném, ha bajod esne… - kezdi, de belé fojtom a szót.

-  Ne aggódj! Soha nem bántana engem.

-  Tudom, én sem ilyennek ismertem meg. De azért légy óvatos! És hívj, ha bármi van.

-  Rendben. Szia. – köszönök el, majd lerakom a telefont, és már sietősebb léptekkel folytatom az utam hazafelé…

Amikor hazaérek, látszólag üres a lakás. Felkapcsolom a villanyt, Harryt nem látom sehol. Nincs a konyhában, se a nappaliban, a fürdőben szintén sötét van. Bemegyek a hálószobába, és a villanyt felkapcsolva látom, hogy Harry az oldalára fordulva alszik. Gyorsan lekapcsolom a fényt, hogy ne ébresszem fel őt, majd a fürdő felé indulok. Egy gyors zuhany után már sötétben osonok be a hálószobába, és lassan befekszem Harry mellé az ágyba. Ő ösztönösen felém fordul álmában. Közelebb húzódok hozzá, és óvatosan adok egy puszit az arcára.

-  Jasmine? – nyitja ki résnyire a szemét.

-  Itt vagyok. – suttogom. Harry szorosan átölel, és magához húz. Hogyan bánthatna másokat ez az ember, aki ennyire békésen alszik? Álmában olyan, akár egy angyal… A légynek sem tudna ártani. Ő, aki mindig olyan gyengéden bánt velem, hogy lenne képes másokat fenyegetni vagy verekedni? Elismerem, hogy hirtelen haragú ember, de akkor sem volt erőszakos soha. Minden, amit ma megtudtam, vagy legalábbis amit róla állítottak, nem tűnik másnak, csak egy rossz viccnek…

Másnap reggel egyedül ébredek. Szombat van. Mára beszéltük meg Harryvel, hogy együtt töltjük a napot, mégis elment otthonról már reggel. Nem volt szívem felébreszteni őt tegnap, olyan aranyosan aludt. De így viszont még nem tudtam megbeszélni vele a tegnap történteket… A kételyeim Harry jelenléte nélkül visszatértek, és már teljesen bizonytalan vagyok. Nem akarom elhinni, amiket tegnap hallottam, de mi van, ha mégsem hazugságok? Az sem számít – győzködöm saját magam. Szeretem Harryt. Szeretni fogom akkor is, ha megfenyegette Christ, és akkor is, ha bántotta a volt legjobb barátját… Kell, hogy legyen rá magyarázat. Nem támadna rá ok nélkül két emberre is egy nap.

Miközben felöltözök, hallom ahogy nyílik a bejárati ajtó. Gyorsan belebújok a fekete pulcsimba, és kimegyek a gardróbból a hálószobán keresztül. Harry a konyhában van, és éppen lerakja a két Starbucks-os poharat és zacskót az asztalra, amikor belépek az ajtón és mosolyogva odamegyek hozzá.

-  Jó reggelt! – köszönt, mire én válaszul csak átölelem, ő pedig megcsókol.

-  A kedvenceidet hoztam reggelire – közli vidáman. – Karamellás forrócsoki és mandulás croissant a Starbucks-ból.

-  Köszönöm – vigyorgok jókedvűen. – Imádlak! – adok egy puszit az arcára, majd lehuppanok az egyik székre, és együtt reggelizünk Harryvel.

Nem hozom szóba a tegnapi dolgokat. Úgy érzem, még várhat. Bár fontos dolog, nem érdekel annyira, hogy elrontsam vele ezt a tökéletes reggelt. Harry ugyanúgy viselkedik, ahogyan szokott, kedves, figyelmes és vicces. Mintha semmi sem történt volna tegnap. Valami azt súgja, lehet hogy így is volt.

-  Van egy meglepetésem estére. – mondja, miután befejeztük a reggelit.

-  De jó! És mi az? – kérdezem kíváncsian, mintha mit sem sejtenék a terveiről. Eddig is sikerült titokban tartanom előtte, hogy tudok a dologról, és bár utálok titkolózni, úgy éreztem jobb lesz, ha nem rontom el a meglepetést.

-  A meglepetésnek az a lényege, hogy nem árulom el. – mosolyog titokzatosan. – Tökéletes este lesz. Mindent elintéztem.