Második rész - Tizenötödik fejezet

ZENE

 „Aren’t you something an original, cause it doesn’t seem merely assembled

And I can’t help but stare cause I see truth somewhere in your eyes..

I can’t ever change without you, you reflect me, I love that about you

And if I could, I would look at us all the time…”

A nap további részét együtt töltjük, de semmi furcsát nem veszek észre Harryn. Nem akarom elrontani ezt a napot azzal, hogy kérdőre vonom Harryt a tettei miatt, ezért inkább hallgatok a dologról. Bár néhányszor eszembe jut, hogy meg kellene kérdeznem, mi is igaz abból amit hallottam, és ilyenkor majdnem kicsúszik a számon, de Harry elvonja a figyelmemet minden másról. Ő sem hozza szóba sem Christ, sem Louist, de nem vagyok benne biztos, hogy ez annak a jele hogy tényleg nem történt semmi, vagy csak nem akarja hogy tudjak róla.

Mikor estefelé gyalog elindulunk otthonról, tényleg a London Eye felé vesszük az irányt. Sokan vannak ott, mint mindig, de amikor a biztonsági őrök meglátják Harryt, azonnal átengednek minket a soron, és néhány perc várakozás után beszállunk egy üres fülkébe ketten. A közepén lévő asztalra egy üveg pezsgő és két pohár van készítve. Lassan emelkedni kezdünk, és izgatottság lesz rajtam úrrá. Meg fogja kérni a kezem! A menyasszonya leszek! Legszívesebben körbeugrálnám a fülkét örömömben.

-  Imádom ezt a kilátást! – mondom halkan, az üvegen keresztül a várost bámulva. A nap már majdnem eltűnik a házak mögött, gyönyörűre festve a kissé felhős égboltot.

-  Tudom. – mosolyodik el Harry. Olyan jól ismer engem! Ennél szebb meglepetést el sem tudtam volna képzelni.

És ekkor a lelkiismeretem megszólal… Mintha egy idegen hangot hallanék a fejemben, olyan fagyos és vészjósló… „Egy menyasszony nem titkolózik a vőlegénye előtt. Nem kérheti meg úgy a kezed, hogy nem beszéltétek ezt meg. Mi van ha ő nem is az az ember, akinek gondolod?” Megrázom a fejem, hogy eltűnjön a hang belőle.

-  Minden rendben? – kérdezi Harry. Természetesen azonnal észrevette, hogy valami baj van.

-  Nem bírom tovább. Beszélnünk kell valamiről – kezdem. – Tudnom kell az igazat… - És akkor elmondok neki mindent, hogy Chris mit mondott róla, hogy fotót is láttam, hogy Eleanor felhívott, és hogy szerinte mi történt Louis-val. Harry figyelmesen hallgat végig, közben pedig már az óriáskerék teteje felé közeledünk.

-  Jasmine… - szólal meg végre, amikor befejeztem a beszédet. Lélegzet- visszafojtva várom, hogy mit fog mondani. – Te jobban ismersz engem, mint bárki más. Csak te ismered az igazi énemet. Szerinted tényleg képes lennék ilyeneket művelni? – kérdezi. A hangja nyugodt. Bízik benne, hogy a válasz a kérdésére nem.

-  Biztos voltam benne, hogy nem, de…

-  Már nem vagy az? – vág a szavamba. Fürkészően néz a szemembe, olyan érzésem van, mintha a lelkemig látna a gyönyörű zöld szemeivel.

-  Harry én hinni akarok neked! De miért hazudna rólad két ember is ugyanazon a napon?

-  Nem az a kérdés, hogy miért hazudtak, hanem hogy te kinek hiszel! – egy kissé felemeli a hangját, amivel megijeszt. – Jasmine, tudod jól, hogy mit gondolok Christopherrel kapcsolatban. Beismerem, hogy nem kedvelem, de ha te igen akkor rendben van. Mellesleg nem ismerek semmilyen veszélyes embert.

-  De miért hazudná ezt Chris? Na és a fénykép? – kérdezem.

-  Egyértelmű nem? Nyilván többet jelentesz neki, mint egy barát, ezért kételyeket ültetett a fejedbe, hogy azt gondold, ő a jófiú! És képet bárki tud alkotni anélkül hogy fotóznia kéne. – teszi hozzá, de én még mindig nem értem, miért photoshoppolna Chris egy fotót és hazudna badarságokat, amikor csak barátok vagyunk. Bár, ki tudja hogy legbelül mit érez, lehetséges hogy Harrynek igaza van.

-  Oké. Tegyük fel, hogy ezt elhiszem… - kezdem, de Harry közbeszól.

-  Csak tegyük fel? – kérdezi, és már hallom a kétségbeesést a hangjában.

-  Még nem fejeztem be. Azt akarom mondani, hogy akkor is furcsa, hogy más is rosszakat mond rólad…Úgy értem, miért hazudna nekem a legjobb barátnőm IS? – hangsúlyozom ki az utolsó szót.

-  Talán Louis vette rá! – Harrynek látszólag nehezére esik nyugodtnak maradni. – Felbosszantottam tegnap! Most nem csak visszautasítottam a bocsánatkérését, hanem még bunkó is voltam vele, bevallom! De egy ujjal sem értem hozzá! – már szinte kiabál a dühtől. Idő közben pedig a London Eye tetejére érünk. A kilátás nyugodtságához képest a fülkénkben a levegő szinte vibrál a feszültségtől. Most döbbenek rá, hogy Harryvel gyakorlatilag be vagyunk zárva erre a kis helyre. Ha akarnék, sem tudnék elmenni… Ijedten, tágra nyílt szemekkel bámulok Harryre. Egy pillanatig a szemembe néz, majd úgy tűnik, mintha egy kissé lecsillapodna.

-  Nyugodj meg, Harry… - meg akarom fogni a kezét, de elhúzódik, és a fülke másik végébe sétál.

-  Nem hiszel nekem, igaz? – kérdezi halkan… csalódottan.

-  Nem tudom, mit higgyek. – válaszolom. Ezután már egyikünk sem szólal meg, csendben tesszük meg az utat lefelé az óriáskeréken. Mikor leérünk, szó nélkül szállunk ki, és miután Harry megköszönte a dolgozóknak a segítséget, hazaindulunk. Az út is csendesen telik, Harry nem fogja meg a kezem, amitől a szívem szakad meg… De akárhányszor meg akarok szólalni, Harry pillantásától a torkomon akad a szó.

Otthon Harry a nappali felé veszi az irányt, én pedig úgy döntök, hogy elmegyek lefeküdni. Talán holnapra kitaláljuk, hogyan oldhatjuk ezt meg. Miközben az ágyra ülök, arra gondolok, hogy biztosan belehalnék a fájdalomba, ha elveszíteném Harryt. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Ha nincs Chris, és Eleanor nem hív fel, akkor már egy gyűrű lehetne az ujjamon… A mellkasomhoz húzom a lábaimat…Csak most veszem észre, hogy a könnyeim szépen sorban végigfolynak az arcomon…

Ekkor Harry lép be a szobába. Gyorsan megtörlöm az arcomat a kézfejemmel. Harry bizonytalanul leül mellém az ágyra. Pár pillanatig csak nézi a könnyáztatta szemeimet, majd megszólal:

-  Szeretlek, Jasmine, ugye tudod? – kérdezi. Bólintok. – Nem akarlak elveszíteni – folytatja. – Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Láttam rajtad, hogy megijesztett a viselkedésem… Nem bírom elviselni a tudatot, hogy félsz tőlem. Sosem bántanálak! – mondja, és gyengéden letöröl az ujjával egy könnycseppet a szemem alól. – Nem rád haragszom, oké? Nem a te hibád. Gondolom, hogy mennyire össze lehetsz zavarodva most… De semmi nem igaz abból, amiket mondtak neked. Ez az igazság.

-  Hiszek neked, Harry – mondom vékonyka hangon, még mindig a könnyeimmel küszködve. Harry elmosolyodik, és óvatosan átölel. A pólójába fúrom a fejemet, és halkan szipogok tovább…

-  Szóval miután elhitetted velem, hogy Harry megfenyegetett téged, még Louist is rávetted, hogy hazudjon. Így már kettős érv szólt Harry ellen, és biztosíthattad, hogy legalább néhány óráig kételkedjek benne. Aztán végül úgyis Harrynek hittem, de akkor már mindegy volt, mert egyelőre nem kérte meg a kezem. És nem is volt rá alkalma, mert a következő héten Amerikába kellett utaznunk, ahol ismét visszakerülhettél a képbe. De addigra már eljátszottad a bizalmamat, ezért kényszerítened kellett, hogy idejöjjek – döbbenek rá. Már mindent értek. Mikor már késő…

-  Látom, neked is vág az eszed, Jas. Pontosan ez történt. Nem volt más választásom. Rájöhettél volna erre hamarabb is, ha kicsit jobban belegondolsz a dolgokba. De nem jöttél rá, úgyhogy valamit nagyon jól csináltam – büszkén vigyorog.

Csalódottan lenézek a kezemre, a gyűrűsujjamon még mindig ott terpeszkedik a hatalmas gyémánt. Eszembe jut Harry. Valószínűleg otthon van most, talán vacsorázik, vagy éppen bealudt… Biztosan hiányzom neki, de azzal nyugtatja magát, hogy magamtól mentem el. Nem is gondol rá, hogy esetleg a látszat csalhatott… Fogalma sincs, mennyire szükségem lenne most rá. Fogalma sincs, mekkora bajban vagyok.

-  Vedd le! – szól hirtelen Chris. Értetlenül nézek rá. – Mondom vedd le! A gyűrűt. Most! – De hiába kéri, nem mozdulok. Ekkor hirtelen megfogja a csuklómat, és olyan erősen szorítja meg, hogy esélyem sincs ellenkezni. Lerángatja a gyűrűt az ujjamról, majd a szoba másik végében lévő kis kuka felé hajítja. A hatalmas gyémántkő hangos koppanással esik bele, én pedig kétségbeesetten szorongatom a fájó csuklómat…

Második rész - Tizennegyedik fejezet

Miközben hazafelé sétálok, megcsörren a telefonom, kiszakítva a gondolataim közül. Mikor előveszem a táskámból, látom, hogy Eleanor hív.

-  Szia! Mi újság?

-  Szia Jasmine! Minden rendben veled? – kérdezi egy kissé aggódó hangon.

-  Persze. Miért ne lenne? – kérdezek vissza meglepetten.

-  Hát, úgy hallottam hogy Harry elég dühösen ment haza ma este.

-  Még nem találkoztam vele, de úton vagyok hazafelé. Mi történt?

-  Louis megpróbált beszélni vele, tudod, hogy kibéküljenek. És Harry megütötte. – magyarázta fojtott hangon.

-  Micsoda? Te láttad ezt? Mikor történt? – kérdezem, hirtelen megállok a járdán és csak próbálom felfogni amit mondott.

-  Nem láttam, Louis mondta. Elég durva lehetett, még mindig vérzik az orra… Néhány órája történt.

-  Ez elég furcsa… - gondolkozok el hangosan. – Chris éppen az előbb mondta el, hogy Harry megfenyegette őt. Nem tudtam, higgyek-e neki…

-  Úristen, Jasmine! Hogy lehet, hogy Harry ennyire megváltozott hirtelen? Soha nem volt erőszakos. – mondja Eleanor. Hallom a félelmet a hangjában.

-  Beszélek vele. Nemsokára hazaérek…

-  Nem szeretném, ha bajod esne… - kezdi, de belé fojtom a szót.

-  Ne aggódj! Soha nem bántana engem.

-  Tudom, én sem ilyennek ismertem meg. De azért légy óvatos! És hívj, ha bármi van.

-  Rendben. Szia. – köszönök el, majd lerakom a telefont, és már sietősebb léptekkel folytatom az utam hazafelé…

Amikor hazaérek, látszólag üres a lakás. Felkapcsolom a villanyt, Harryt nem látom sehol. Nincs a konyhában, se a nappaliban, a fürdőben szintén sötét van. Bemegyek a hálószobába, és a villanyt felkapcsolva látom, hogy Harry az oldalára fordulva alszik. Gyorsan lekapcsolom a fényt, hogy ne ébresszem fel őt, majd a fürdő felé indulok. Egy gyors zuhany után már sötétben osonok be a hálószobába, és lassan befekszem Harry mellé az ágyba. Ő ösztönösen felém fordul álmában. Közelebb húzódok hozzá, és óvatosan adok egy puszit az arcára.

-  Jasmine? – nyitja ki résnyire a szemét.

-  Itt vagyok. – suttogom. Harry szorosan átölel, és magához húz. Hogyan bánthatna másokat ez az ember, aki ennyire békésen alszik? Álmában olyan, akár egy angyal… A légynek sem tudna ártani. Ő, aki mindig olyan gyengéden bánt velem, hogy lenne képes másokat fenyegetni vagy verekedni? Elismerem, hogy hirtelen haragú ember, de akkor sem volt erőszakos soha. Minden, amit ma megtudtam, vagy legalábbis amit róla állítottak, nem tűnik másnak, csak egy rossz viccnek…

Másnap reggel egyedül ébredek. Szombat van. Mára beszéltük meg Harryvel, hogy együtt töltjük a napot, mégis elment otthonról már reggel. Nem volt szívem felébreszteni őt tegnap, olyan aranyosan aludt. De így viszont még nem tudtam megbeszélni vele a tegnap történteket… A kételyeim Harry jelenléte nélkül visszatértek, és már teljesen bizonytalan vagyok. Nem akarom elhinni, amiket tegnap hallottam, de mi van, ha mégsem hazugságok? Az sem számít – győzködöm saját magam. Szeretem Harryt. Szeretni fogom akkor is, ha megfenyegette Christ, és akkor is, ha bántotta a volt legjobb barátját… Kell, hogy legyen rá magyarázat. Nem támadna rá ok nélkül két emberre is egy nap.

Miközben felöltözök, hallom ahogy nyílik a bejárati ajtó. Gyorsan belebújok a fekete pulcsimba, és kimegyek a gardróbból a hálószobán keresztül. Harry a konyhában van, és éppen lerakja a két Starbucks-os poharat és zacskót az asztalra, amikor belépek az ajtón és mosolyogva odamegyek hozzá.

-  Jó reggelt! – köszönt, mire én válaszul csak átölelem, ő pedig megcsókol.

-  A kedvenceidet hoztam reggelire – közli vidáman. – Karamellás forrócsoki és mandulás croissant a Starbucks-ból.

-  Köszönöm – vigyorgok jókedvűen. – Imádlak! – adok egy puszit az arcára, majd lehuppanok az egyik székre, és együtt reggelizünk Harryvel.

Nem hozom szóba a tegnapi dolgokat. Úgy érzem, még várhat. Bár fontos dolog, nem érdekel annyira, hogy elrontsam vele ezt a tökéletes reggelt. Harry ugyanúgy viselkedik, ahogyan szokott, kedves, figyelmes és vicces. Mintha semmi sem történt volna tegnap. Valami azt súgja, lehet hogy így is volt.

-  Van egy meglepetésem estére. – mondja, miután befejeztük a reggelit.

-  De jó! És mi az? – kérdezem kíváncsian, mintha mit sem sejtenék a terveiről. Eddig is sikerült titokban tartanom előtte, hogy tudok a dologról, és bár utálok titkolózni, úgy éreztem jobb lesz, ha nem rontom el a meglepetést.

-  A meglepetésnek az a lényege, hogy nem árulom el. – mosolyog titokzatosan. – Tökéletes este lesz. Mindent elintéztem.