„Aren’t you something an original, cause it
doesn’t seem merely assembled
And I can’t help but
stare cause I see truth somewhere in your eyes..
I can’t ever change
without you, you reflect me, I love that about you
And if I could, I
would look at us all the time…”
A nap további részét együtt töltjük,
de semmi furcsát nem veszek észre Harryn. Nem akarom elrontani ezt a napot
azzal, hogy kérdőre vonom Harryt a tettei miatt, ezért inkább hallgatok a
dologról. Bár néhányszor eszembe jut, hogy meg kellene kérdeznem, mi is igaz
abból amit hallottam, és ilyenkor majdnem kicsúszik a számon, de Harry elvonja
a figyelmemet minden másról. Ő sem hozza szóba sem Christ, sem Louist, de nem
vagyok benne biztos, hogy ez annak a jele hogy tényleg nem történt semmi, vagy
csak nem akarja hogy tudjak róla.
Mikor estefelé gyalog elindulunk
otthonról, tényleg a London Eye felé vesszük az irányt. Sokan vannak ott, mint
mindig, de amikor a biztonsági őrök meglátják Harryt, azonnal átengednek minket
a soron, és néhány perc várakozás után beszállunk egy üres fülkébe ketten. A
közepén lévő asztalra egy üveg pezsgő és két pohár van készítve. Lassan
emelkedni kezdünk, és izgatottság lesz rajtam úrrá. Meg fogja kérni a kezem! A
menyasszonya leszek! Legszívesebben körbeugrálnám a fülkét örömömben.
- Imádom ezt a kilátást!
– mondom halkan, az üvegen keresztül a várost bámulva. A nap már majdnem
eltűnik a házak mögött, gyönyörűre festve a kissé felhős égboltot.
- Tudom. – mosolyodik el
Harry. Olyan jól ismer engem! Ennél szebb meglepetést el sem tudtam volna
képzelni.
És ekkor a
lelkiismeretem megszólal… Mintha egy idegen hangot hallanék a fejemben, olyan
fagyos és vészjósló… „Egy menyasszony nem titkolózik a vőlegénye előtt. Nem
kérheti meg úgy a kezed, hogy nem beszéltétek ezt meg. Mi van ha ő nem is az az
ember, akinek gondolod?” Megrázom a fejem, hogy eltűnjön a hang belőle.
- Minden rendben? –
kérdezi Harry. Természetesen azonnal észrevette, hogy valami baj van.
- Nem bírom tovább.
Beszélnünk kell valamiről – kezdem. – Tudnom kell az igazat… - És akkor elmondok
neki mindent, hogy Chris mit mondott róla, hogy fotót is láttam, hogy Eleanor
felhívott, és hogy szerinte mi történt Louis-val. Harry figyelmesen hallgat
végig, közben pedig már az óriáskerék teteje felé közeledünk.
- Jasmine… - szólal meg
végre, amikor befejeztem a beszédet. Lélegzet- visszafojtva várom, hogy mit fog
mondani. – Te jobban ismersz engem, mint bárki más. Csak te ismered az igazi
énemet. Szerinted tényleg képes lennék ilyeneket művelni? – kérdezi. A hangja
nyugodt. Bízik benne, hogy a válasz a kérdésére nem.
- Biztos voltam benne,
hogy nem, de…
- Már nem vagy az? – vág
a szavamba. Fürkészően néz a szemembe, olyan érzésem van, mintha a lelkemig
látna a gyönyörű zöld szemeivel.
- Harry én hinni akarok
neked! De miért hazudna rólad két ember is ugyanazon a napon?
- Nem az a kérdés, hogy
miért hazudtak, hanem hogy te kinek hiszel! – egy kissé felemeli a hangját,
amivel megijeszt. – Jasmine, tudod jól, hogy mit gondolok Christopherrel
kapcsolatban. Beismerem, hogy nem kedvelem, de ha te igen akkor rendben van.
Mellesleg nem ismerek semmilyen veszélyes embert.
- De miért hazudná ezt
Chris? Na és a fénykép? – kérdezem.
- Egyértelmű nem?
Nyilván többet jelentesz neki, mint egy barát, ezért kételyeket ültetett a
fejedbe, hogy azt gondold, ő a jófiú! És képet bárki tud alkotni anélkül hogy
fotóznia kéne. – teszi hozzá, de én még mindig nem értem, miért photoshoppolna
Chris egy fotót és hazudna badarságokat, amikor csak barátok vagyunk. Bár, ki
tudja hogy legbelül mit érez, lehetséges hogy Harrynek igaza van.
- Oké. Tegyük fel, hogy
ezt elhiszem… - kezdem, de Harry közbeszól.
- Csak tegyük fel? –
kérdezi, és már hallom a kétségbeesést a hangjában.
- Még nem fejeztem be.
Azt akarom mondani, hogy akkor is furcsa, hogy más is rosszakat mond rólad…Úgy
értem, miért hazudna nekem a legjobb barátnőm IS? – hangsúlyozom ki az utolsó
szót.
- Talán Louis vette rá!
– Harrynek látszólag nehezére esik nyugodtnak maradni. – Felbosszantottam
tegnap! Most nem csak visszautasítottam a bocsánatkérését, hanem még bunkó is
voltam vele, bevallom! De egy ujjal sem értem hozzá! – már szinte kiabál a
dühtől. Idő közben pedig a London Eye tetejére érünk. A kilátás nyugodtságához
képest a fülkénkben a levegő szinte vibrál a feszültségtől. Most döbbenek rá,
hogy Harryvel gyakorlatilag be vagyunk zárva erre a kis helyre. Ha akarnék, sem
tudnék elmenni… Ijedten, tágra nyílt szemekkel bámulok Harryre. Egy
pillanatig a szemembe néz, majd úgy tűnik, mintha egy kissé lecsillapodna.
- Nyugodj meg, Harry… -
meg akarom fogni a kezét, de elhúzódik, és a fülke másik végébe sétál.
- Nem hiszel nekem,
igaz? – kérdezi halkan… csalódottan.
- Nem tudom, mit
higgyek. – válaszolom. Ezután már egyikünk sem szólal meg, csendben tesszük meg
az utat lefelé az óriáskeréken. Mikor leérünk, szó nélkül szállunk ki, és miután
Harry megköszönte a dolgozóknak a segítséget, hazaindulunk. Az út is csendesen
telik, Harry nem fogja meg a kezem, amitől a szívem szakad meg… De akárhányszor
meg akarok szólalni, Harry pillantásától a torkomon akad a szó.
Otthon Harry a nappali felé veszi az
irányt, én pedig úgy döntök, hogy elmegyek lefeküdni. Talán holnapra
kitaláljuk, hogyan oldhatjuk ezt meg. Miközben az ágyra ülök, arra gondolok,
hogy biztosan belehalnék a fájdalomba, ha elveszíteném Harryt. Nem hagyhatom,
hogy ez megtörténjen. Ha nincs Chris, és Eleanor nem hív fel, akkor már egy
gyűrű lehetne az ujjamon… A mellkasomhoz húzom a lábaimat…Csak most veszem
észre, hogy a könnyeim szépen sorban végigfolynak az arcomon…
Ekkor Harry lép be a szobába.
Gyorsan megtörlöm az arcomat a kézfejemmel. Harry bizonytalanul leül mellém az
ágyra. Pár pillanatig csak nézi a könnyáztatta szemeimet, majd megszólal:
- Szeretlek, Jasmine,
ugye tudod? – kérdezi. Bólintok. – Nem akarlak elveszíteni – folytatja. –
Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Láttam rajtad, hogy megijesztett a
viselkedésem… Nem bírom elviselni a tudatot, hogy félsz tőlem. Sosem
bántanálak! – mondja, és gyengéden letöröl az ujjával egy könnycseppet a szemem
alól. – Nem rád haragszom, oké? Nem a te hibád. Gondolom, hogy mennyire össze
lehetsz zavarodva most… De semmi nem igaz abból, amiket mondtak neked. Ez az
igazság.
- Hiszek neked, Harry –
mondom vékonyka hangon, még mindig a könnyeimmel küszködve. Harry elmosolyodik,
és óvatosan átölel. A pólójába fúrom a fejemet, és halkan szipogok tovább…
- Szóval miután
elhitetted velem, hogy Harry megfenyegetett téged, még Louist is rávetted, hogy
hazudjon. Így már kettős érv szólt Harry ellen, és biztosíthattad, hogy
legalább néhány óráig kételkedjek benne. Aztán végül úgyis Harrynek hittem, de
akkor már mindegy volt, mert egyelőre nem kérte meg a kezem. És nem is volt rá
alkalma, mert a következő héten Amerikába kellett utaznunk, ahol ismét
visszakerülhettél a képbe. De addigra már eljátszottad a bizalmamat, ezért
kényszerítened kellett, hogy idejöjjek – döbbenek rá. Már mindent értek. Mikor
már késő…
- Látom, neked is vág az
eszed, Jas. Pontosan ez történt. Nem volt más választásom. Rájöhettél volna
erre hamarabb is, ha kicsit jobban belegondolsz a dolgokba. De nem jöttél rá,
úgyhogy valamit nagyon jól csináltam – büszkén vigyorog.
Csalódottan lenézek a kezemre, a
gyűrűsujjamon még mindig ott terpeszkedik a hatalmas gyémánt. Eszembe jut
Harry. Valószínűleg otthon van most, talán vacsorázik, vagy éppen bealudt…
Biztosan hiányzom neki, de azzal nyugtatja magát, hogy magamtól mentem el. Nem
is gondol rá, hogy esetleg a látszat csalhatott… Fogalma sincs, mennyire
szükségem lenne most rá. Fogalma sincs, mekkora bajban vagyok.
- Vedd le! – szól
hirtelen Chris. Értetlenül nézek rá. – Mondom vedd le! A gyűrűt. Most! – De
hiába kéri, nem mozdulok. Ekkor hirtelen megfogja a csuklómat, és olyan erősen
szorítja meg, hogy esélyem sincs ellenkezni. Lerángatja a gyűrűt az ujjamról,
majd a szoba másik végében lévő kis kuka felé hajítja. A hatalmas gyémántkő hangos
koppanással esik bele, én pedig kétségbeesetten szorongatom a fájó csuklómat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése