Második rész - Huszonkettedik fejezet

Sziasztok! Először is, azt kell mondanom hogy lassan közeledünk a történet vége felé...Több, mint másfél éve írom ezt a blogot, kisebb-nagyobb szünetekkel, de mindig száz százalékos lelkesedéssel :) De azt hiszem, hogy minden történetnek kell hogy legyen vége, akár jó akár rossz. A szereplőktől, akiket olvasás közben a szívünkbe zártunk, el kell búcsúznunk és továbbmenni, új kalandot keresni...

És talán én már meg is találtam az új kihívást, ugyanis elkezdtem angolról magyarra fordítani egy zseniális, szintén Harry Styles-ról szóló fanfictiont. Az a célom vele, hogy lehetővé tehessem a történet olvasását azok számára is, akik nem beszélik annyira az angolt és természetesen hogy örömet szerezzek a fanfiction-kedvelőknek :) Ez egy 1950-es években játszódó titokzatos sztori, tele izgalommal,  románccal, egy kis félelemmel fűszerezve. Ha van kedvetek, olvassatok bele, itt megtalálhatjátok: http://psychoticfanfictionhu.blogspot.com/

Nem is fűzöm tovább a szót, itt a huszonkettedik fejezet, remélem hogy tetszeni fog! :)

xx

-  Ne félj, Jasmine, nem engedem, hogy bántson!

-  Nem magam miatt aggódom! Miattad, és Louis miatt! – fakadok ki. Hiába próbált Harry megvigasztalni, nem tudtam figyelmen kívül hagyni az érzésemet, hogy valami rossz fog történni. – Nem láttad Christopher arcát. Bármire képes lenne!

-  Nyugodj meg, oké? – látom rajta, hogy nem veszi eléggé komolyan azt, amit mondtam. Bár neki már az elejétől fogva nem szimpatikus Christopher, még mindig képes azt hinni, hogy csak egy féltékeny barát… Ráadásul éppen egy díjátadó kellős közepén vagyunk, és Harrynek pár perc múlva a színpadon kell állnia, szóval vannak bőven más dolog is, amik miatt aggódhat. – Most mennem kell. Holnap hazamegyünk Londonba, és akkor a lehető legmesszebb leszünk Christophertől, rendben? – összeszorított szájjal bólintok, mire Harry egy puszit nyom a homlokomra, majd a többiek után siet.

-  El kell jönnötök az afterpartira! Nyertünk! – kiáltja lelkesen Niall, arra célozva, hogy meg akarják ünnepelni a díjátadó sikereit. Három díjat nyertek meg a srácok egyetlen estén, nagyon büszke vagyok rájuk. Keményen dolgoztak érte. És most itt az idő a szórakozásra.

-  Oké, ott leszünk! – közöltem vidáman, teljesen elfeledkezve az egy órával ezelőtti aggodalmaimról és félelmeimről Christopher miatt. Amióta az öltözője előtt hallgatóztam, nem is láttam őt a díjátadón, sem az arénán kívül.

-  Biztos? – kérdezi Harry fürkésző tekintettel.

-  Igen, persze. Jó lenne kicsit bulizni végre, nem? – Harry elmosolyodik a válaszomon, majd az autó felé indulunk…

-  Hozok még inni, rendben? – kiáltja Harry a fülembe, hogy a hangos zene ellenére is értsem, majd miután bólintok, feláll a kis asztaltól és a bárpult felé indul a tömegen átverekedve magát. Amikor egyedül maradok, az embereket kezdem fürkészni a sötétben, és elmosolyodok, amikor meglátom Eleanort és Louist, ahogyan együtt táncolnak. Ekkor valaki odalép hozzám.

-  Christopher? – nézek fel rá ijedt tekintettel.

-  Szia, Jasmine! – köszön egy önelégült mosollyal az arcán. Két üveg üdítőt rak le az asztalra, az egyiket elém tolja. Gyanakvó tekintettel méregetem.

-  Ugyan már, ez csak egy kis üdítő! Nem foglak megmérgezni! – nevet, majd kinyitja a sajátját és belekortyol. – Látod? Még élek! – de a kissé nehézkes beszédéből ítélve ezelőtt nem csak üdítőt ihatott. Fel akarok állni az asztaltól, hogy ott hagyjam őt, de ekkor hirtelen elkapja a karom, és visszanyom a székre. Egy sóhajtással megfogom a Christől kapott üdítőt és mivel bontatlannak tűnik, kinyitom és beleiszok egy kicsit.

-  Hogy érzed magad, Jasmine? – kérdezi, de amikor nem válaszolok, tovább kezd beszélni. – Szerintem rohadt jó a buli! Kár hogy nincs mit ünnepelnem, mert a legjobb színésznek járó díjat az a nyomorult Channing Tatum vitte el már megint, de hát ez van. A legjobb alakításaimat nem a tévében lehet látni! – miközben beszél, a tömegben Harry után kutatok a szemeimmel, de nem látom sehol. Siessen már!

Christopher tovább beszél, mindenféle hülyeségekről, de nem figyelek rá. Hirtelen elálmosodok. Először arra gondolok, hogy biztosan csak a fáradtságtól van, de ahogyan egyre nehezebb nyitva tartani a szemem, rájövök, hogy valami nem stimmel. De nincs erőm elmenni, vagy egyáltalán felállni. Mintha hirtelen kiszívtak volna minden energiát belőlem, az utolsó cseppig. Úgy borít be hirtelen a sötétség, mintha egy takarót terítettek volna rám…

-  Az üdítőbe? De hát…

-  Tudom, bontatlannak tűnt. Pedig nem volt az – vigyorog gúnyosan Christopher. – És most, hogy a kis történetünk végére értünk, és már mindent értesz, végre kérdések nélkül is élvezhetjük, hogy kettesben vagyunk - mondja, és lassan felém hajol…

-  Még vannak kérdéseim! – kiáltom gyorsan, mire elneveti magát.

-  Utolsó. – közli kegyesen, majd hátradől és kérdőn néz rám.

-  Miért? – kérdezem.

-  Mit miért? – értetlenkedik.

-  Miért tetted ezt? Ezt az egészet… Én csak egy lány vagyok, nem éri meg…

-  Hát még mindig nem jöttél rá, Jasmine? – vág a szavamba. - Nem olyan nehéz kérdés ez! A válasz egyszerű. Téged akarlak.

-  De miért pont engem? Nem vagyok sem különleges, sem gazdag…

Második rész - Huszadik, Huszonegyedik fejezet

Sziasztok! Először is, bocsánat hogy megint nem hoztam sokáig új részt. Most viszont egy duplát hoztam, remélve hogy ezzel kárpótolhatlak titeket kicsit (és azért is, mert a huszadikat egy kicsit unalmasnak tartottam). Szóval igyekszem a következő részekkel, ami már ezen kívül készen van az nagyon izgalmasra sikerült, és nemsokára azok is fent lesznek itt, a blogon és alig várom hogy olvashassátok.

Remélem tetszeni fog a dupla rész és minden érthető lesz, ha mégsem akkor írjatok nyugodtan, szívesen válaszolok bármilyen kérdésre! És akár tetszett, akár nem, várom a véleményeteket kommentben vagy a twitteren (@kiezalany) :) 

Jó olvasást! xx.

Mindig is csodáltam azokat a sztárokat, akik magabiztosan és öntelten vonultak végig a fények és a fényképezőgépek kattogásának kereszttüzében a vörös szőnyegen. Rengetegszer elképzeltem már, hogy milyen érzés lehet, amikor mindenki engem figyel, az összes fotós rólam készít képet. Csillogó estélyi ruha, elképesztően magas sarkú cipők, tökéletes haj, vadító smink… Minden lány álma. Természetesen én is álmodoztam már róla, hogy gyönyörűen, az energiától majdnem kicsattanva sétálok, sütkérezve a népszerűség fényében, a világ leghelyesebb pasijával az oldalamon, és mindenki a helyemben akar lenni.

Mikor Harry megkért, hogy kísérjem el a bandát (Eleanorral és Danielle-el együtt) a díjátadóra San Francisco-ban, nagyon boldog voltam. Ez az első alkalom, hogy együtt fogunk megjelenni Harryvel, mióta megkérte a kezemet. Az eljegyzésünk híre persze futótűzként terjedt az internetnek és a lesifotóknak köszönhetően, hiszen látható jele volt a hatalmas gyémántgyűrű az ujjamon, amit éjjel-nappal viseltem és soha nem vettem le. Harryt és engem sem érdekelt, hogy az emberek mit gondoltak, hagytuk, hogy megbámuljanak és pletykákat találjanak ki. Mint például azt, hogy csak a pénze miatt vagyok Harryvel vagy hogy titokban még mindig megcsalom Louis-val. Ezek voltak a legdurvábbak és ezeket hallottuk a leggyakrabban, de megtanultuk nem figyelembe venni a rosszindulatú emberek véleményét.  Csak az számított, hogy mi tudjuk, igazán szeretjük egymást és semmi mással nem törődtünk.

Eleanorral egész délután izgatottan készülődünk az esti eseményre. Ő már hozzászokott a csillogáshoz, ezért nem annyira izgul, de ahogy teltek az órák és minden perccel közelebb kerülünk az estéhez, én egyre jobban félni kezdek.

-  …vagy mi van, ha rálépek a ruhámra? És leszakad a szoknya és ott állok majd egy szál bugyiban és… - magyarázok Eleanornak holtra vált arccal, miközben várom, hogy ő is kész legyen a sminkjével. Csak nevet rajtam, majd megnyugtatni próbál:

-  Semmi ilyesmi nem fog történni – mosolyog bátorítóan. – Észre sem veszed, és már bent is vagyunk az arénában, senki nem fog veled foglalkozni. – mondja, majd a fülébe helyez egy hosszú ezüst fülbevalót. 

-  Tényleg nem, ha te is ott leszel! – nevetek. – Gyönyörű vagy. – nézek végig Eleanor-on. Elegáns fekete miniruhát visel, púderszínű táskával és magas sarkú cipővel. Ezüst ékszerekkel tette még csillogóbbá a megjelenését, de mégis visszafogottan. Egyszerűen tökéletes. Örülök, hogy tőle kértem tanácsot az ügyben, hogy mit viseljek ma este, bízok az ízlésében, soha nem szokott tévedni. Én a Harrytől a születésnapomra kapott sötétkék Chanel ruhát vettem fel, amit szintén púderszínű kiegészítőkkel, de arany ékszerekkel dobtunk fel, amik kiemelték a halványan napbarnított bőrömet (nyár óta már egy kicsit lekopott a színem) és meleg árnyalatú szőke hosszú hajamat. Mire elindulunk, Eleanornak valamennyire sikerül csillapítania a félelmemet, ezért izgatottan bár, de viszonylag magabiztosan lépünk ki az ajtón, ami előtt a srácok kocsija vár ránk.

-  Ne engedd el a kezem – suttogom Harrynek, miközben kikászálódunk az autóból. Ő csak rám villant egy fél oldalas mosolyt, mire szinte elvarázsolva bámulok rá. Most, hogy kiszálltunk a sötét kocsiból, végre van alkalmam megnézni, hogy mennyire csípte ki magát Harry. Iszonyatosan jól néz ki – elegáns fekete öltönyt visel az én ruhámhoz illő sötétkék inggel. Göndör haja rendezett formába van zselézve, ami nagyon jól áll neki.

Mikor sikerül elszakítanom róla a pillantásom, végignézek a többieken is, amint az autóból szállnak ki – Zayn és Perrie, Liam és Danielle, Louis és Eleanor, végül pedig Niall. Mindannyian tökéletesen mutatnak együtt – mintha csak egy alkalmi ruha fotózásról csöppentek volna ide. Elég nagy társaságot alkotunk, ugyanis elérkezett az az idő, amikor a One Direction négy tagja is hivatalosan megerősítve foglalt. És az egyikük örökre foglalt is lesz – ugrik be a gondolat hirtelen a fejembe, miközben rápillantok a kezemen villogó hatalmas gyűrűre.

Harryvel egymás kezét szorítva lépünk a vörös szőnyegre, követve a többieket a sorban. A lányokkal egy picit a srácok mögött, a háttérbe szorulva állunk, amíg velük néhány gyors interjút készítenek az újságírók és riporterek. Közben folyamatosan kattognak a fényképezőgépek, a sok vakutól már kezdek szédülni, ezért egyre erősebben fogom Harry kezét, és pillanatra sem engedem el. Türelmesen mosolyogva hallgatom, ahogyan a zenéről és a bandáról beszél magabiztosan a kamerákba, és közben arra gondolok, hogy tényleg nem is olyan vészes ez az egész. Nem kell mást tennem, csak mosolyogva lépegetni – ezt még egy ötéves is meg tudná csinálni felborulás nélkül.

-  Úgy hallottam, a magánéletében is nagy tervei vannak – hallom az éppen Harryt faggató riporternő hangját, ami visszarángat a gondolataim közül. Nem éppen szimpatikus a nő, ázsiai arcvonásaival, és hosszú fekete hajával, ahogyan elszánt tekintettel tartja a mikrofonját Harry felé. Ő szemrebbenés nélkül válaszol, látszólag nem lepte meg a kérdés.

-  Igen, készülünk megtenni a következő nagy lépést az életünkben. – mondja sejtelmesen mosolyogva.

-  Jasmine, megmutatnád esetleg nekünk a gyűrűdet? – kéri a nő, óvatosan Harryre pillantva megerősítésért, aki csak bólint, majd egy kissé előrébb húz engem, és felemeli összekulcsolt kezeinket, a gyűrűmet a kamera felé mutatva.

-  Hűha, ez aztán az eljegyzési gyűrű! Sok boldogságot kívánok nektek, és köszönöm az interjút – mondja befejezésül, mire Harry biccent egyet és tovább sétálunk a többiek után.

-  Óh, Jasmine, még egy szóra! – hallom az előbbi riporter nő kiáltását, mire hirtelen hátrafordulok és kérdőn nézek rá.

-  Mesélnél egy kicsit az esküvő terveiről? Csak egy perc – mondja, a hangja szinte könyörög. Harryre nézek, aki visszapillant rám, de már a következő újságíró kérdéseinél jár. Észre sem veszi, hogy a kezünk akaratlanul is kicsúszik egymáséból, ahogyan visszafordulok az ázsiai nő kamerája elé.

-  Tehát, megvan már a nagy nap időpontja, helyszíne? – kérdezi mosolyogva, majd felém nyújtja a nagy mikrofonját.

-  Öhm… Mindenképpen tavasszal lesz, hogy legyen időnk mindent alaposan megszervezni, de az időpont még nincs meg. A helyszínt sem tudjuk még, de az biztos, hogy egy nagyon különleges helyen lesz megtartva – válaszolom kicsit bizonytalan hangon.

-  Esetleg a ruhádat már kiválasztottad? – kapom a következő kérdést.

-  A képzeletemben már tökéletes, de sajnos még nem találtam meg őt. – a nő visszafogottan elneveti magát a válaszomon, majd még egyszer megköszöni az interjút és sok boldogságot kíván. Harry után nézek.

De nem látom sehol.

Hirtelen elvakít a rengeteg fényképezőgép és a lámpák, körülöttem mindenhol zsivaj és beszélgető emberek, de biztos pontom már nincs meg. Elveszett. Kétségbeesetten nézek körbe, már majdnem úgy döntök, hogy elrohanok, amikor észreveszem Harryt hátulról néhány méterrel arrébb, a többiekkel körbevéve. Sietve elindulok felé, ő pedig mintha csak megérezte volna, hogy megyek, hátrapillantva rám mosolyog.

-  Gyere ide – int a fejével, mire óvatosan átverekedem magam néhány emberen és Harry mögé állva belecsúsztatom a kezem az övébe. Megkönnyebbülten mosoly húzódik a számra, úgy érzem újra biztonságban vagyok, Harry pedig nem engedi el a kezem többé.

*Louis szemszöge*

 - Ma este kell megtenned.

 - Nem fog menni! Ez már túl sok. – válaszolom a fejemet rázva Christopher ijesztően sötétkék szemeibe nézve. Próbálok nyugodt kifejezést varázsolni az arcomra, hogy bátrabbnak tűnjek, de az igazság az, hogy borzasztóan aggódom.

 - A szavadat adtad, Tomlinson! Segítened kell, különben nagyon megbánod! – bizonygatja Christopher továbbra is, miközben a fejemben szinte egy csata zajlik le.

Az egyik felem szíves örömest segítene neki a gonosz tervében, örülne, hogy végre visszavághat, hogy fájdalmat okozhat annak, aki ugyanezt tette velem. Harry a legjobb barátom volt. Mégis elég volt egyetlen egy hiba, és máris én lettem a legnagyobb ellensége. Igazságtalanságnak éreztem, hiszen én is ugyanolyan rosszul éreztem magam, miután megcsókoltam Jasmine-t. Megbántam. És ő mégsem bocsátott meg. Hiába próbálkoztam, hiába kérleltem, többé szóba állni sem volt hajlandó velem. Ez azért vicces, mert hogy elvileg egy bandában vagyunk, összhangban kellene hogy álljunk és együtt csinálni ezt az egészet. Ahogyan elkezdtük. De a dolgok megváltoztak, és ahogy telt az idő, egyre jobban zavart a Harryből áradó harag. Aztán ez még rosszabb lett, amikor még dühösnek lenni sem volt hajlandó. Inkább viselném el azt, hogy mérges rám, mint hogy nem vesz tudomást létezésemről.  Így méginkább mardosott belülről a bűntudat, szinte felemésztett… Nem bírtam belenyugodni, egyre jobban vágytam a bosszúra.

A másik felem viszont túlságosan jól ismeri Harryt ahhoz, hogy elfelejtse a barátságunkat. Ez a felem még mindig törődik vele is és Jasmine-nel is, a legjobbat kívánja nekik és most aggódik értük… Fogalmam sincs, hogyan sikerült egészen eddig elnyomnom a lelkiismeretem hangját, hogyan voltam képes nem figyelembe venni. Hiszen most szinte üvölti, hogy „MIT CSINÁLSZ? MEGŐRÜLTÉL?! Eszedben sincs komolyan ártani nekik!” A kezemben lévő néhány darab kis tablettára nézek. Igaza van. Eszemben sincs.

-  Nem csinálom. Kiszálltam. – mondom ki végül, próbálva minél magabiztosabban kiejteni a szavakat.

-  Mi a…?  - szitkozódik Christopher. Látom az arcán, hogy iszonyúan dühös. – Nem hallottad amit mondtam? Nincsen választásod! MEG! KELL! TENNED! – a végére már szinte üvölt. De nem érdekel a haragja, nem vagyok hajlandó a barátaimnak ártani. Már döntöttem, és vállalom a következményeit. Ha azt kell, öljön meg itt és most. Inkább engem bántson, mint őket.

-  Hát nem érted, Christopher? – közelebb lépek hozzá, összeszedve minden erőmet a szemébe nézek. – Ezzel átlépnénk egy határt! Most kell leállnunk, elég volt! Végeztem. És jobban tennéd, ha te is feladnád. – látom, hogy a döbbenettől elakad a szava, ezért megragadom az alkalmat, és hátat fordítok neki, majd kisétálok az öltözőből.

*Jasmine szemszöge*

Mikor meghallom, hogy Louis elindul kifelé, gyorsan elfutok az ajtó elől és a közeli folyosón befordulva elbújok. A hideg falnak dőlve próbálom értelmezni, hogy mégis mi a franc történt az előbb.

-  Hallgatóztál? – kérdezi Chris meglepődve. Eddig senkinek sem mondtam el ezt, de most muszáj valamivel elterelnem a figyelmét, és úgy tűnik, ez most sikerült is.

-  Igen. – bólintok. – Ezek után biztos voltam benne, hogy Louis segített neked valamiben. Csak nem tudtam, hogy mióta tart ez a dolog, hogy mennyi minden volt benne ebben az egészben… De ekkor rájöttem arra is, hogy Louis miért hazudott Harryről korábban. Egyértelmű volt, hogy te vetted rá. Hirtelen minden értelmet nyert, hogy miért bukkant fel az étteremben Louis, amikor veled találkoztam, hogy miért hazudtatok mind a ketten ugyanazon a napon, és hogy miért láttalak titeket a hotelban vitatkozni…

-  Okos nő vagy. Persze, hogy ezek alapján rájöttél. – Egy pillanatig elismerést látok a szemében. De ez gyorsan el is tűnik, és a helyét a gúnyos arckifejezés veszi át. – De mégis itt vagy most! Mindezek ellenére is sikerült elérnem, hogy eljöjj hozzám. Ki is lesz az okosabb a végére?