Második rész - Huszonhetedik fejezet

Sziasztok! Ez a fejezet az utolsó a második részben. Hogy őszinte legyek, néhány nappal ezelőtt még lezártnak tekintettem a történetet, de szerencsére olyan jó ötleteim támadtak a folytatáshoz, hogy úgy döntöttem, nem fejezem még be. Az új részek mások lesznek mint az eddigiek, sokkal több leírás és tartalom is lesz bennük, szóval hosszabbak lesznek és izgalmasabbak is :)

Annyit szeretnék kérni, hogy ha tetszett az eddigi történet, és akarjátok olvasni a folytatást, akkor írjatok kommentben :) Csak akkor kezdem el feltenni az új részeket, ha tudom, hogy van akit érdekel.

Jó olvasást! 

P .xx

-  Minden az én hibám, Jasmine. Ha nem hagylak ott egyedül… - kezd Harry magyarázkodni, de közbeszólok. Nem engedhetem, hogy saját magát hibáztassa. Nem tehet semmiről.

-  …akkor Christopher talált volna egy másik módot, hogy elraboljon engem – fejezem be helyette a mondatot, de megborzongok. Nagyon furcsa kimondani. Még mindig nem hiszem el, hogy ez az egész tényleg megtörtént. Azt hittem, hogy ilyesmik csupán a filmekben történnek… Drogok, erőszakos emberek, pisztolyok… valóban léteznek.

Harry egy zaklatott sóhajtás után átölel, ami egy kissé megnyugtat.

-  Ha Louis nem jön rendbe… - mondja Harry, de megakad. Nem tudja, mit tenne, ha megtörténne a lehető legrosszabb. Én sem tudom, mit tennék.

-  Csshh! – ölelem magamhoz még szorosabban. – Rendbe fog jönni! Minden rendben lesz! – Próbálom megnyugtatni, bár tudom, hogy hiába. Harry a hajamat simogatja, amikor hirtelen lépéseket hallunk a kórház egyébként csendes folyosóján.

-  Eleanor! – kiáltok fel, amikor meglátom, és azonnal odarohanok hozzá, hogy átöleljem. Zokogás rázza a testét. Még soha nem láttam őt sírni. Volt már szomorú, de mindig visszatartotta a könnyeit. Most képtelen volt erős maradni.

-  Mondjátok el, mi történt! – mondja gyenge hangon, majd kibontakozik az ölelésemből. – Tudnom kell!

Harryre nézek, aki bólint, Eleanor pedig leül mellé a műanyag kórházi székre.

-  Christopher tette. – kezdek bele, majd Harryvel felváltva elmondjuk a sztorit. Mi magunk is csak most halljuk egymástól először a történteket, de sikerül valahogyan összerakni a kirakós darabkáit. Kiderül számomra, hogy Louis tényleg végig benne volt Christopher tervében, és hogy végül ő ment el Harryhez hogy bevallja neki. Ezután együtt indultak el, hogy megkeressenek engem, de közben már hívták a rendőrséget, mert Louis tanúja volt annak, hogy Christopher egy egész polcnyi illegális drogot tart a lakásában.

-  Ha nem lettek volna képben a drogok, akkor nem hívhattuk volna fel a rendőrséget. – mondja Harry. – Mit mondhattunk volna? Hogy telefonon közölted, minden rendben, de amúgy én tudom, hogy elrabolt téged az egyik barátod? Nem hittek volna nekünk – magyarázza, mire bólintok. – Szóval szerencsénk volt, hogy hivatkozhattunk egy másik dologra, és így épp időben odaértek a rendőrök.

-  Nem, Harry. – szólal meg Eleanor halkan. – Elkéstek. – Harry csalódottan bólint.

-  Miután láttuk egymást az ablakból, Harry és Louis felrohantak. – veszem át a szót. – Harry leütötte Christophert, aztán felsegített az ágyról, és átölelt engem. Háttal állt Christophernek, de én éppen megláttam, ahogyan ő ránk fogja a fegyvert… - megdermedek, ahogyan újra átélem a nem is olyan régi emlékeket. Magam elé bámulok, és tágra nyílt szemeimből könnyek buggyannak ki… Harry átkarolja a vállam, és folytatja a sztorit, mert látja, hogy nekem már nem fog menni.

-  Jasmine lerántott engem a földre, amikor Chris elsütötte a fegyvert. Utána láttuk, hogy Louis ott állt mögöttünk, az ajtóban – Harry összeszorítja a száját, és látom rajta, hogy ő is küzd a könnyei ellen.

-  Ó, Istenem! – Eleanor a szája elé kapja a kezét.

-  A karján találta el a golyó. – mondta ki Harry. – Ha pár perccel később jönnek a rendőrök, lehet, hogy nem csak Louis-nak esett volna baja. Bele sem merek gondolni, mi történhetett volna… Annak az őrültnek fegyvere volt! – hitetlenkedve megrázza a fejét. Neki is képtelenség elhinni a történteket.

-  Jasmine, te jól vagy? – fordul hozzám Eleanor.

-  Én? – kérdezek vissza. Nem is gondoltam még arra, hogy velem mi van. Annyira lefoglalt az aggódásom Harry, és aztán főként Louis miatt, hogy eszembe sem jutott, mennyire megterhelő volt nekem lelkileg ez a sok szörnyűség, amit Chris velem tett. – Nem, nem vagyok jól. Borzasztóan félek még mindig, Eleanor. Azt hiszem, nem kevés időbe fog telni, mire újra képes leszek megbízni bárkiben is rajtatok kívül – pillantok Harryre, aki megértően bólint.

-  Mi itt leszünk melletted Jasmine, és segítünk, hogy el tudd felejteni a történteket. Mindent megteszünk érted – mondja Harry, Eleanor pedig bólogat. Halványan elmosolyodok, de ekkor újabb zaj zavarja meg az éjszakai kórház kihalt csöndjét. Néhány orvos és ápolónő fordul be a folyosóra, akik egy nagy hordágyat tolnak maguk között. Felállunk, hogy lássuk, Louis-t hozták-e vissza a műtőből. Igen, ő az. A hordágyon Louis fekszik, tehetetlenül, ájultan, a karján átvérzett kötéssel. A kis csoport elhalad mellettünk, de az egyik orvos lemarad, és odajön hozzánk.

-  Rendbe fog jönni? – kérdezi Harry gyorsan, aggódó pillantással.

-  Valószínűleg igen. Szerencséje volt, hogy hamar behozták. A seb nem fertőződött el, úgyhogy jó esélyei vannak a felépülésre. – magyarázta az orvos. – De a golyó eltalált egy nagyobb vénát, ezért rengeteg vért vesztett. Később meglátjuk, hogy a szövetek milyen állapotban vannak. Ha túlságosan károsodtak, akkor a legrosszabb esetben amputálni kell a karját. De reménykedünk, hogy erre nem kerül sor. – Elborzadva meredünk az orvosra. Amputálni a karját? Képtelenség…

-  Mikor beszélhetünk vele? – kérdezte végül Eleanor.

-  Még néhány óráig altatjuk, hogy ne legyenek túl nagy fájdalmai. – válaszolta az orvos. – Mikor felébred, pár percig benézhetnek hozzá, de lehet, hogy túl gyönge lesz még ahhoz, hogy beszélgessen. – Bólintunk, majd az orvos elsiet, és a folyosó újra csöndbe borul.

Az egyik ablakon kinézve látom, hogy már világosodik a város, és a nap lassan felkel. Leülünk a műanyag székekre, és Harry vállára hajtom a fejem. Aludni nem tud egyikünk sem, de borzasztóan kimerültek vagyunk. Még mindig reszketek a félelemtől, Harry jelenléte sem nyugtat meg különösebben. Hiszen akkor is ott volt velem, amikor ez a szörnyűség történt! Ki tudja, hogy mennyi Christopher-féle gonosz ember van a világon, és hogy mikor történik újra valami ehhez hasonló. Bármikor megtörténhet újra. Bármikor elveszíthetek valakit. Eleanort, Harryt… Bele sem merek gondolni. Nem tudom, mikor fogok újra félelem nélkül élni. Életem leghosszabb néhány órájának tűnik az az idő, amit a kórház folyosóján töltünk.

-  Jasmine! – suttogja Christopher. A szobájában vagyunk, én a kanapén fekszem és ő egyre közelebb hajol hozzám. Kinézek az ablakon, de az utca üres. Nincs ott sem Harry, sem Louis, hogy a segítségemre siessen.

-  Jasmine! – mondja a nevem Chris most már hangosan, miközben gúnyosan vigyorog és egyre közelít. A szívem őrült tempóban dübörög a félelemtől, és amikor Christopher arca elér hozzám, felsikítok. A karjaimmal kalimpálva próbálom őt ellökni magamtól…

-  Jasmine! - hallom újra a nevem, de már más hangján. Kinyitom a szemem, és egy fehér folyosót látok magam előtt. Még mindig nehezen kapok levegőt, erőlködnöm kell, hogy a tüdőmig jusson az oxigén. Oldalra nézek, és Harryt látom magam előtt, aki holtra vált pillantással mered rám. El sem tudom képzelni, mit művelhettem, amivel ennyire megijesztettem őt. Még mindig a sírás szélén állok, de mielőtt kitörhetnének a könnyeim, gyorsan Harryhez bújok, aki szorosan átölel.

-  Csshh – próbál megnyugtatni. – Csak egy rossz álom volt. Itt vagyok. Nincs semmi baj. – suttogja. Kétségbeesetten kapaszkodom belé, amíg valamennyire meg nem nyugszom. Ekkor Harry újra megszólal. – Louis felébredt. Eleanor már bement hozzá. Akarsz beszélni vele? – kérdezi, mire én bólintok, és lassan felállunk, majd bemegyünk a kórterembe. Louis az ágyon fekszik, egyik karján hatalmas kötés, és mindenféle csövek állnak ki belőle. Nagyon gyengének látszik, a tekintete üres és fáradt. Eleanor mellette ül egy széken, és az ép kezét fogja.

-  Harry! Jasmine! – szólal meg halkan Louis, amikor meglát bennünket. – Bocsássatok meg! Nagyon sajnálom! Az egész az én hibám! – suttogja reményvesztett hangon.

-  Dehogy is, Louis – nézek a szemébe. – Nem hibáztatunk. Mindent megtettél, hogy segíts.

-  De már túl késő volt. És annyit ártottam nektek… Megérdemeltem azt a golyót! – sóhajt fel, és a szeme sarkából egy könnycsepp gördül ki. Harryre nézek, aki meg sem bír szólalni. Csak bámul Louis-ra tehetetlenül.

-  Jaj istenem, Louis, ne mondd ezt! – kérlelem. – Megbocsátottunk neked, még mielőtt kérted volna! Harry is, igaz? – nézek rá. Kis habozás után bólint.

-  Sajnálom – szólal meg pár másodperc után. – Hogy olyan sokáig nem bocsátottam meg neked. De valójában nem is haragudtam már. Csak túl önző voltam ahhoz, hogy ezt bevalljam. Hiányoztál – mondja ki, és látom rajta, hogy komolyan gondolja. Louis elmosolyodik.

-  Te is hiányoztál, haver. A francba, soha többet nem vetek szemet más barátnőjére. Mert a végén engem lőnek meg – sóhajt, mire elmosolyodunk. Igaza van, hogy minden abból az egy csókból indult ki. Ha nem történik meg, akkor Harry nem haragudott volna rá, és Louis nem segített volna Christophernek. Akkor most nem lennénk itt. Minden azzal a csókkal kezdődött.

De most már tudjuk, hogy többé nem engedjük majd, hogy szétválassza bárki is a barátságunkat. Harry és Louis között megint minden rendben lesz, és a banda továbbra is a világ legjobbjai között marad. Megállíthatatlanok lesznek.

Ekkor egy orvos lép be a terembe, komor arccal. Kezében Louis korábbi vizsgálatainak eredményét tartja. Pár pillanatig végignéz a kis csoportunkon, majd komolyan megszólal.

-  Nincsenek jó híreim. 

Második rész - Huszonhatodik fejezet

*Harry szemszöge*

 - Nem érdekel, odamegyek! És leütöm, mielőtt egy ujjal is hozzáérhetne a menyasszonyomhoz! – közlöm dühösen, miközben Louis-val Christopher házát keresve sietünk a sötét utcán.

 - Nem ronthatunk be oda csak úgy! Meg kell várnunk a rendőröket, biztos vagyok benne hogy mindjárt itt lesznek! – győzköd Louis, de nem igazán figyelek rá oda. Észreveszek egy ablakot, ami előtt a redőny nincsen lehúzva, és a függönyök közötti résen belátni a szobába. Egy kanapét látok, ami előtt egy magas, izmos alak áll, és egyre lejjebb hajol… A kanapén egy szőke hajú lány ül, és néz ki az ablakon kétségbeesett pillantással… Jasmine.

 - Látod? Már itt is vannak! – mondja Louis, mire én is meglátom a rendőrautó fényeit egy utcával arrébb. Visszanézek Jasmine-re, és tudom, hogy ha Christopher egy pillanatra is kinéz az ablakon, látni fog minket, és azonnal elmenekül. Jasmine szemébe nézek, és biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanarra gondol, amire én. Egy aprót bólintok, mire a fejét Christopher felé fordítja, aki a száját az övére tapasztja…

Ekkor olyan szintű düh és idegesség önt el, amilyet még sohasem tapasztaltam. Nincs joga Christophernek ahhoz, hogy megcsókolja őt, nem teheti! Úgy érzem, mintha a szívem millió darabkára szakadna szét. Jasmine az én menyasszonyom! Az enyém… Én küzdöttem le érte minden nehézséget, mindent ami csak az utunkba állt. Én voltam az, aki mindig minden körülmények között mellette állt, az én vállamon sírt, az én karjaimban merült álomba minden egyes éjszaka… A rengeteg közös emlék, a sok-sok boldog pillanat, nevetések, csókok… Ezt mind nem veheti el tőlünk, nem engedhetem!

Az épület ajtaja felé rohanok, gyorsabban, mint hogy Louis észbe kaphatna és visszatarthatna. Felrohanok a lépcsőkön és Christopher lakásának ajtaja előtt megállok.

-  NE! – hallok egy kiáltást odabentről, Jasmine kiáltását.

-  Jasmine!!! – nem bírom visszafogni magam, az üvöltés akaratlanul is kiszalad a számon, majd mintha valami akciófilmben lennénk és én lennék a hős, berúgom az ajtót…

*Jasmine szemszöge*

-  NE! – kiáltok ijedtemben, amikor Christopher felállít a kanapéról és durván az ágyra lök, majd őrülten mohó pillantással elindul felém…

Ekkor hirtelen egy ajtó csapódását hallom, és Chris felkapja a fejét.

-  Teee… - morogja dühösen, miközben lépések közelednek a nappali felől.

-  Hagyd békén Jasmine-t! – mondja Harry lassan, határozott hangon. Felülök az ágyon és az ajtó felé nézek: Harry szaporán hullámzó mellkassal, elszánt arckifejezéssel áll ott. Chris önelégülten elvigyorodik, mintha csak erre a pillanatra várt volna, hogy ilyen állapotban láthassa Harryt. Mintha az igazi játék csak most kezdődne…

-  Mi lesz, ha nem? – kérdezi Christopher halkan, gúnyos hangon. – Tudod, ő maga is megmondta neked, hogy biztonságban van, és hogy ne keresd. Melyik részét nem értetted? – nevet visszataszítóan.

-  Ez nem igaz! – kiabálja Harry. – Nincs biztonságban!

-  Óó, szóval hazudott neked? – kérdezi vigyorogva. – A menyasszonyod hazudott neked?

-  Te vetted rá, hogy hazudjon! – üvölti Harry, majd hirtelen Chrishez lép, olyan erővel üti meg, hogy Chris elveszíti az egyensúlyát és a földre esik.

-  Ezt nem úszod meg! – sziszegi, miközben kezével vérző orrát fogja. De Harry már nem figyel rá, az ágyhoz jön és a karomat megfogva lassan felsegít. A megkönnyebbüléstől könnyezni kezdek…

-  Cssh… - Harry a hideg, majdnem teljesen meztelen testem köré fonja a karjait, és védelmezően átölel. Pár pillanatig csendben szipogok a pulcsijába, de ekkor egy kattanást hallok.

Amikor felnézek Harry válla fölött, azt látom, hogy Christopher kezében egy pisztoly van, amivel éppen Harry hátára céloz. Tudom, hogy Chris egy másodpercig sem hezitál. Amilyen erősen csak tudom, a földre rántom Harryt, éppen abban a pillanatban, amikor a fegyver eldördül.

Harry rám esik.

-  Harry! – kiabálom, a kezeimmel kétségbeesetten hadonászva próbálom Harry arcát keresni…

-  Cssh, itt vagyok, nincs semmi baj – suttogja Harry, és karjaival lefogja az enyéimet, próbálva megnyugtatni engem.  A földre nézve két lábat pillantok meg az ajtóban. Amikor felnézek, elakad a lélegzetem…

Az ajtóban Louis áll, teljesen lefagyva, a szemei tágra nyíltak. Fehér pulcsija miatt látható, ahogyan a bal karjából ömleni kezd a vér…

Második rész - Huszonötödik fejezet

-  Szóval ennyi? – kérdezem hitetlenkedve. – Csak azért tetted ezt velem, hogy ne unatkozz?

-  Pontosan – vigyorog Christopher. Erős késztetést érzek arra hogy pofon vágjam, de úgy döntök, nem lenne szerencsés még jobban feldühíteni őt. Egy nagyot sóhajtok, próbálva visszanyerni a türelmem és a méltóságom. Hirtelen az éjjeliszekrényen lévő telefonom csörögni kezd. Amikor Christopher elfordítja a fejét, tudom, hogy elérkezett a lehetőség, amire eddig vártam. Amióta itt vagyunk bent, ez az első pillanat, amikor a figyelme nem száz százalékosan rám összpontosul. Ki kell használnom a helyzetet. Egy pillanat alatt döntök, majd felpattanok az ágyról és az ajtó felé futok, amilyen gyorsan csak tudok. Próbálom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy csak egy bugyi és egy melltartó van rajtam. Most nem ez a legfontosabb. Csak az számít, hogy minél hamarabb kijussak innen.

Amikor kiérek az ajtón, egy másodpercre megtorpanok. Egy idegen házban vagyok, fogalmam sincs, hol lehet a kijárat. Körbenézek. Egy nappali-féle szobában vagyok, középen egy hatalmas kanapé terpeszkedik és vele szemben egy kandalló áll. A szemben lévő falon van az egyetlen másik ajtó, ami ki van nyitva és látom, hogy azzal szemben egy másik ajtó áll. A külső ajtó előtt cipők hevernek a földön ledobva…

*Harry szemszöge*

 - Biztos vagy benne, hogy ez a címe? Elég elhagyatott városrészben van. – kérdezem Louist, miután egy taxiba ültünk, és Louis megmondta a címet a sofőrnek, hozzátéve, hogy olyan gyorsan érjünk oda, amennyire csak lehetséges.

 - Igen. Mondtam, hogy már jártam ott. – feleli. – Egy külsőre lepukkant, de belül felújított házban lakik. A konyhájában volt egy egész eldugott polc, ami különféle drogokkal volt telepakolva. Azt akarta, hogy egy altatót adjak be Jasmine-nek, ami ki tudja, mennyi időre ütötte volna ki teljesen…

 - Meg fogom ölni ezt a csávót. Ha Jasmine-nek bármi baja esik… - az idegességtől elakad a szavam.

 - …az én hibám lesz – fejezi be a mondatot Louis. – Hamarabb kellett volna figyelmeztetnem titeket. Sajnálom – mondja, majd a szemembe néz, és látom rajta, hogy komolyan is gondolja. A jobb karomat nyújtom felé, mire Louis vigyorogva megrázza a kezem. Egy pillanatig én is elmosolyodom, majd eszembe jut Jasmine, és hogy valószínűleg most veszélyben van, és elkomorodik az arcom. Ezt Louis is észreveszi rajtam.

 - Mi lenne, ha megpróbálnád felhívni? Hátha mégis tévedek – mondja halkan, és hallom a hangján, hogy még mindig reménykedik benne, hogy nem volt igaza, és Christopher is leállt a tervével. De én tudom, hogy a valóságban a gonosz soha nem adja fel.

 - Összetörtem a telefonom, miután Jasmine-nel beszéltem utoljára – vallom be, mire Louis megértően bólint, és előveszi a saját telefonját a zsebéből. Tárcsázza Jasmine számát, és a füléhez emeli a telefont.

 - Kinyomta – közli pár másodperc várakozás után, majd egy újabb számot ír be a telefonba.

 - Most kit hívsz? – kérdezem.

 - A rendőrséget.

*Jasmine szemszöge*

-  Hé! Azonnal gyere vissza! – hallom Chris dühös hangját, miközben átrohanok a nappalin. Amikor az előszobába érek, megrántom az ajtót, de nem nyílik. Kétségbeesetten nézek körül a szemeimmel a kulcs után kutatva, de sehol nem látom… Kifutok az időből…

Hirtelen Christopher megragadja a karom, és olyan erővel rángat vissza a hálószobába, hogy a fájdalomtól könnybe lábad a szemem. Elmegyünk az ágy mellett, majd Chris az ablak előtt álló kis kanapéra lök. Belesüppedek az ülőhely hideg bőr anyagába, és nagyokat pislogva nézek fel Chrisre, aki egyre elvetemültebb tekintettel méri végig a majdnem teljesen meztelen testemet. Elkapom a fejem, ránézni sem bírok, a kezeimet összefonom a mellkasom előtt…

Mi van, ha Christopher örökké itt akar tartani engem? Ha többé nem láthatom Harryt? Most először hazudtam neki, és biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában van, hiszen ő az, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat. Éppen ezért gondolja most azt, hogy ha egyedül akarok lenni, akkor semmit sem tehet ellene. Ha nem akartam neki elmondani az igazat, akkor nem erőlteti, hanem hagyja, hogy magamtól oldjam meg a problémát… De fogalma sincs róla, hogy ezt képtelen leszek most megtenni. Nincs segítség, egyedül vagyok. Azt mondtam Harrynek, hogy ne keressen, és ő bízik bennem ezért nem is fog keresni… Senki sem tudja, hogy itt vagyok, vagy hogy mit fog művelni velem ez az őrült, aki most egyre közelebb hajol hozzám, én pedig nem tudok elmenekülni, mert sarokba szorított…

És ekkor a kanapé mögött lévő kis ablakon kinézve két ismerős alakot látok a ház mellett sétálni. A ház első emeletén vagyunk, és sötét is van az utcán, ezért nem látom jól őket, de ezt a két alakot és járásmódot bármikor felismerném. Hirtelen belém hasít a remény érzése, hogy talán mégis van kiút innen. Az ablakhoz egészen közel a két ember megáll, majd mind a ketten felpillantanak. Még több méter távolságból is tisztán ki tudom venni Harry arcát… Látom a meglepődést rajta, amikor észreveszi fölöttem Christophert, aki már csak néhány centi távolságra van az arcomtól.

-  Nézz rám, édesem, látni akarom a szemeidet – suttogja Christopher, de én még mindig az ablakon nézek kifelé. Nem is olyan messze egy rendőrautó fényeit látom villogni, amit Harry és Louis is észrevesznek. Harry rám néz, majd komoly arckifejezéssel, a szemöldökeit összeráncolva, alig észrevehetően bólint egyet.

Hirtelen visszafordítom a fejem Christopher felé, aki idő közben olyan közel jött hozzám, hogy így az ajka azonnal megtalálja az enyémet, és erőszakosan megcsókol. Tudom, hogy el kell terelnem a figyelmét, nehogy észrevegye Harryt és Louist az ablak alatt, vagy a mostanra már az utcába érő rendőrautó fényét…

Második rész - Huszonnegyedik fejezet

*Harry szemszöge*

 - Gyerünk Harry, nyisd ki az ajtót! – hallom Louis hangját a hotelszoba ajtaja elől. – Tudom, hogy bent vagy!

 - Menj el, Louis! – kiáltom, majd az ágyon fekve a másik oldalamra fordulok és a fejemre rakok egy párnát. De még így is hallom Louis kitartó dörömbölését az ajtó felől.

 - Nem megyek el, amíg nem beszéltünk! – kiáltja fenyegetően, de hallom a hangján, hogy már kezdi feladni. Tudja, hogy nem fogom kinyitni az ajtót. Egyrészt még mindig nem állok szóba vele, másrészt pedig ha nem ő állna odakint, akkor sem nyitnám ki az ajtót. Senkivel sem akarok beszélni most. Legszívesebben itt maradnék egyedül a hotelszobában ameddig csak lehet, elbújva a világ elől, az összetört telefonommal…

 - Ez most tényleg fontos, hallod? Jasmine-ről van szó! – kiabálja Louis tovább.

Jasmine.

Vajon mit tudhat róla?

Már hosszú órák teltek el azóta, hogy utoljára láttam, amikor még semmi gond nem volt. Aztán hirtelen eltűnt. Fogalmam sem volt, hova mehetett vagy hogy miért. Még csak el sem köszönt tőlem, szó nélkül lépett le. Ez egyáltalán nem jellemző rá. Nagyon megijedtem, amikor nem találtam sehol, és borzasztóan aggódtam.

Amikor néhány perccel ezelőtt felhívott, már az első szavából kihallottam a kétségbeesést. Nem voltam benne biztos, hogy hihetek neki, amikor azt mondta, jól van. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Hallottam a hangján, hogy segítségre szorul. Mégsem kérte. Elutasította. Pedig együtt kellene megoldanunk a problémákat, hiszen társak vagyunk, most már majdnem hivatalosan is! Nem mondta el, hogy mi történt, eltitkolta hogy mi a baj… A saját menyasszonyom hazudott nekem. Ez volt a legelső alkalom a kapcsolatunkban, hogy nem mondott igazat. Biztos vagyok benne, hogy nem önszántából tette. De akkor vajon mi oka lehetett rá?

A tehetetlenség, a kétségbeesés szinte megőrjített. Már néhány óra elteltével is hiányozni kezdett, mintha a másik felemet veszítettem volna el. A legrosszabb az egészben az, hogy tudom, nem kereshetem tovább. Nem tehetek semmit. Ha nem akarja, hogy megtaláljam, akkor úgysem fogom. Ha egyedül akar lenni, akkor úgyis eltaszít magától. Pedig én bármit megtennék érte, bármit! Szeretem őt.

Lassan feltápászkodok az ágyból és az ajtóhoz megyek. Ha Louis bármit tud Jasmine-ről amit én nem tudok, de ami segíthet, akkor megéri néhány percig elviselnem a társaságát. Egy mély lélegzettel összeszedem magam, majd kinyitom az ajtót, és egy eléggé zaklatott és gondterhelt Louis-t látok magam előtt.

-  Végre! – sóhajt. – Bejöhetek? – kérdezi a szoba felé mutatva. Bólintok, majd amikor bemegyünk, Louis leül egy székre én pedig az ágyra huppanok le vele szemben.

-  Ki vele! Mit tudsz Jasmine-ről? – kérdezem rögtön, de úgy tűnik őt nem zavarja, hogy csak ez érdekel.

-  Azt hiszem, bajban van. – kezdi. - Segítenünk kell neki, minél hamarabb. – Tettre készen felpattanok az ágyról.

-  Hol van? Indulás!

-  Nyugodj meg, először el kell mondanom néhány dolgot… Ülj le. – kéri nyugodt hangot erőltetve magára. Mikor leülök, folytatja.

-  Szóval. Először is azt kell bevallanom, hogy Christopher és én együtt dolgoztunk azon, hogy elválasszunk téged és Jasmine-t.

-  Micsoda? – a döbbenettől ledermedek és megmoccanni sem bírok.

-  Jól hallottad. Igazából ő volt az aki ezt az egész tervet kitalálta, én pedig csak segítettem neki. Bevallom, bosszút akartam állni, amiért nem bocsátottál meg. – Hirtelen újra megtalálom a végtagjaimat, amikor sikerül felfognom a szavait, és azzal a lendülettel ütöm meg Louist. De itt meg is állok, ugyanis még hallanom kell a sztori többi részét, szükségem van rá hogy segítsek Jasmine-nek.

-  Oké, ezt megérdemeltem – mondja halkan az arcát dörzsölve.

-  Gyerünk, folytasd! – kiáltok rá türelmetlenül. – Mit tettetek Jasmine-nel?

-  Gondolom, arra rájöttél hogy szándékosan hazudtunk mind a ketten neki, hogy kételyeket ültessünk belé és ne kérd meg a kezét. Viszont ez csak egy rövid időre működött és Jasmine már nem bízott meg Christopherben. Ezért ő erőszakkal akarta elvenni őt tőled. – feszülten figyelem Louist, próbálom értelmezni minden szavát, hogy minél hamarabb ahhoz a részhez érjünk, hogy miként segíthetek Jasmine-nek. – Azt akarta, hogy drogot csempésszek Jasmine italába ma este amikor egyedül marad, és akkor ő elvitte volna magával. Ekkor szálltam ki. Rájöttem hogy nem akarok ártani sem neked, sem Jasmine-nek. De azt hiszem, Christopher úgy döntött hogy nélkülem is véghez viszi a tervét.

-  Várj! Azt akarod mondani, hogy TÉNYLEG bedrogozta Jasmine-t és elvitte magával? – nézek rá elkerekedett szemmel. Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet, pont vele…

-  Igen, azt hiszem ez történt ma, amikor eltűnt a partiról. – bólint Louis.

-  Tudod, merre van Christopher lakása?

-  Igen – válaszol. – Ott voltam, amikor odaadta nekem a drogot. És azt is tudom, hogy nem csak annyi volt neki, hanem több.

Második rész - Huszonharmadik fejezet

Amikor ébredezni kezdek, a kezeim ösztönösem az ágy másik oldala felé vándorolnak, hogy Harryt keressék, ahogyan minden reggel. De helyette csak az üres lepedőt érzem magam mellett. Hol lehet Harry?

Amikor kinyitom a szemem, rájövök hogy nem a londoni lakásunkban vagyok. Bár a szoba hasonló, mint a mi hálószobánk, mégsem olyan otthonos és nyitott, hanem hideg és idegen… Olyan, mintha senki sem lakna itt, mintha egy hotelszoba lenne. A modern bútorok használatlannak tűnnek, a polcok üresen állnak, a falak üresek. Semmilyen személyes tárgy nincsen a szobában, egyetlen hatalmas bőröndöt kivéve, ami az ágy mellett álló íróasztal tetején van kinyitva, és körülötte a széken és a földön ruhák hevernek szanaszét dobálva. Bár a plafonról lelógó szép nagy lámpa erős fénye bevilágítja a szobát, az aprócska ablakon összehúzott sötétítőfüggönyök közötti résen kinézve látom, hogy odakint már sötét van, talán az éjszaka közepe lehet.

Éles fájdalom hasít a fejembe, amikor megpróbálok felkelni az ágyból, ezért inkább visszafekszem a párnára. A végtagjaim sajognak, iszonyatos fáradtság árad szét a testemben amikor mozogni próbálok.

Hol vagyok? És vajon hogy a fenébe kerültem ide?

Nem is kell sokáig gondolkodnom, eszembe jutnak az utolsó emlékeim az estéről. Akkor még semmi bajom nem volt, amikor Harry elindult innivalóért… Csakhogy akkor jött Christopher. Ittam az üdítőből amit hozott, és azután álmosodtam el. Ez csak egy dolgot jelenthet…

Ekkor azonban nyílik az ajtó, és Christopher lép be rajta, egy pohár vízzel a kezében.

-  Halihó, gyönyörűm! Jól aludtál? – kérdezi vigyorogva. A fájdalmakat háttérbe szorítva hirtelen felpattanok az ágyból, azzal a szándékkal, hogy azonnal elrohanjak innen, de ekkor veszem észre, hogy csak bugyi és melltartó van rajtam. Visszaülök az ágyra és magamhoz ölelem a takarót, hogy eltakarjam a testem Christopher elől.

-  Hogy képzelted ezt, Christopher? – kiáltok rá. – Bedrogozni és ájultan elcipelni a vőlegényemtől? Te nem vagy normális! Most azonnal elmegyek. Kérem a ruhám! – üvöltök, de Christopher csak gúnyosan mosolyogva néz.

-  Nyugodj meg – szól halkan. – Igyál szépen egy kis vizet és akkor…

-  Azt hiszed ezek után megiszok bármit is, amit te adsz nekem? – kérdezem meglepődve.

-  Ó, igaz… Hát, te tudod. Pedig a víztől enyhülne a fejfájásod. – vonja meg a vállát. – Akkor csak nyugodj meg szépen. El kell intéznünk egy fontos telefonhívást. És majd utána megbeszélünk mindent.

-  Nem! Elmegyek! – közlöm, majd a hiányos öltözetemmel mit sem törődve felállok és az ajtó felé indulok. Chris először meglepődik, de amikor az ajtóhoz érek már utolér, és elkapja a karom. Visszaráncigál az ágyig és leültet, de továbbra sem enged el.

-  Hagyj elmenni! – kérem.

-  Nem! Itt maradsz, amíg én akarom! – mondja határozottan, de én erre csak egyre kétségbeesettebben próbálom lefejteni magamról az ujjait. Ekkor hirtelen a másik kezével megüti az arcomat, és én a lendülettől eldőlök az ágyon… A fájdalomtól könnybe lábad a szemem, a félelemtől a légzésem felgyorsult és a szívem ijedten dübörög a mellkasomban.

Amikor a kezemmel takarva az arcomat felnézek, látom hogy Chris komoly tekintettel bámul.

-  Nagyon sajnálom, Jasmine, de muszáj volt megtennem. Különben nem vennél engem eléggé komolyan. – mondja halkan, majd feláll az ágytól és a kezébe veszi az éjjeliszekrényen lévő telefont. A rózsaszín tokról felismerem, hogy az enyém, de most már nem merek megszólalni.

-  F, G, H… Ez az, Harry Styles. Megvan. – motyogja, majd visszaül mellém az ágyra. – Most felhívjuk a barátodat, és szépen, nyugodtan megmondod neki hogy minden rendben van veled, és biztonságban vagy. Egy szót sem szólsz rólam, vagy arról hogy hol vagyunk, világos? – amikor nem válaszolok, közelebb hajol hozzám és ezt suttogja: - Ha azt szeretnéd, hogy a barátodnak ne essen baja, akkor most elhiteted vele, hogy önszántadból mentél el a buliról, mert már nagyon fáradt voltál. Az ő érdekében teszed! Megértetted? – kérdezi, mire egy aprót bólintok. Csak Harryt ne! Bármit megtennék, hogy megvédjem őt. Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy én itt ragadok ezzel az őrülttel Isten tudja, hogy meddig…

Christopher elmosolyodik, majd megnyomja a hívás gombot a telefonon és kihangosítja, így mind a ketten halljuk az első sípolást. Tovább nem is kell várnunk, Harry azonnal felveszi a telefont. Biztos vagyok benne, hogy mostanra már halálra aggódta magát miattam.

-  Jasmine? – szól bele gyorsan. Hallom a hangján, hogy mennyire zaklatott. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el azóta, hogy ott hagyott engem az asztalnál a buliban.

-  Szia, Harry – szólalok meg, de a hangom vékonyka és erőtlen. Christopher dühös tekintettel mered rám, és az ujját a piros gomb fölé tartja, jelezve ezzel, hogy még egy rossz hang, és azonnal megszakítja a hívást.

-  Jól vagy? Hová tűntél?! – kérdezi türelmetlenül Harry.

-  Jól vagyok, öö… - kezdem, de Christopher egyre közelebb viszi az ujját a piros gombhoz, ezért megköszörülöm a torkom és magabiztosabb hangot erőltetek magamra. – Csak nagyon elfáradtam, ezért leléptem a buliról. Bocs, hogy nem szóltam.

-  Miért mentél el nélkülem? – kérdezi Harry kissé sértődötten. – Visszavittelek volna a hotelba.

-  Egyedül akartam lenni.

-  Hol vagy most? Elmegyek érted.

-  Nem kell. Ne aggódj, biztonságban vagyok – mondom, mire Chris vigyorgással jelzi, hogy megfelelő a hangom.

-  Jasmine, nem tudsz átverni engem. Tudom, hogy valami nincs rendben. Mi történt a buliban? – kérdezi aggódva.

-  Semmi, csak túl sokan voltak. Egyedül akartam lenni, ennyi az egész – magyarázkodom, de úgy tűnik nem elég meggyőzően, mert Christopher-en látom hogy véget akar vetni a hívásnak.

-  Jasmine, a menyasszonyom vagy! El kell mondanod, hogy mi a baj! – kérlel, a hangja egyre kétségbeesettebb. Amikor kimondja a „menyasszony” szót, a szívem összeszorul, és rájövök, hogy ez a telefonhívás a legelső hazugságom neki…

-  Sajnálom, most le kell tennem. Ne keress többet, majd én felhívlak.

-  Nem állsz még készen a házasságra, ez a baj? Hogy megijedtél? Tudtam, hogy túl korai lenne… - hallom a reménytelenséget és a megbántottságot a hangján… Azt kívánom, bárcsak átölelhetném, bárcsak megnyugtathatnám hogy jól vagyok, és tudathatnám vele, hogy mennyire szeretem. Egy könnycsepp buggyan ki a szememből és száguld végig az arcomon…

-  Sajnálom, Harry! Szeretlek! – mondom ki, de mielőtt Harry válaszolhatna, Chris leteszi a telefont, és ledobja a földre.

-  Hát, ez nem volt valami meggyőző. – néz rám kissé csalódottan. – Te mit gondolsz?

-  Nem gyanakszik. – mondom halkan, a könnyeimmel küszködve. – És nem fog keresni. Bízik bennem.