Kvíz

Akinek van kedve, légyszi válaszoljon, az első négy kérdés puszta kíváncsiság, a többi viszont fontos lenne, mert segítene abban, hogy a következő történet jobb lehessen. Kommentben várom a válaszokat, de írhattok twitteren is (@kiezalany) vagy akárhol! :)

xxx

P. 

1. A te képzeletedben hogy néz ki Jasmine?

a.)    Modellalkatú, magas sarkú cipőben, hosszú szőke hajjal.

b.)    Átlagos lány: barna haj, barna szemek.

c.)    Más: …

2. Sejtetted, hogy Jasmine idősebb Harrynél? Ha igen, mit gondoltál, mennyivel?

a.)    Nem gondolkodtam az életkorán.

b.)    Azt hittem, fiatalabb nála, vagy ugyanannyi idős.

c.)    Azt gondoltam, egy kicsivel idősebb.

d.)   Olyan idősre gondoltam, mint például a drága Caroline Flack.

3. Szerinted a történet alapján mi lett Eleanor és Louis kapcsolatával?

a.)    Végleg szakítottak.

b.)    Később kibékültek.

c.)    Eleanor el sem ment, csak rá akart ijeszteni Louisra.

4. A te fantáziádban hogyan végződött a történet?

a.)    Harry Jasmine után futott de nem találta meg, és végül soha többé nem látták egymást.

b.)    Harry megtalálta Jas-t, és visszavitte az USA-ba.

c.)    Harry nem találta meg, de végül Jasmine visszament, ahogyan ígérte.

5. Téged zavart a két betűszín, vagyis a két történetidő használata?

a.)    Egyáltalán nem, minden tiszta volt.

b.)    Néha zavaros volt.

c.)    Teljesen összezavart.

6. Szerinted túlságosan titokzatos a történet?

a.)    Nem, pont jó.

b.)    Igen, túl sok a hiányzó infó.

c.)    A hiányzó dolgokat kitaláltam magamtól.

7. Egy tízes skálán hányasra értékelnéd a blog kinézetét?

8. Egy tízes skálán hányasra értékelnéd a történetet?

9. Milyen hibákat találtál a történetben, vagy szerinted mi volt a baj vele?

10. Elolvasod majd a következő történetem is?

a.)    Igen

b.)    Nem.

c.)    Ha olyan jó lesz, mint ez, akkor igen.

Elsö rész - Huszadik fejezet - Befejezés

Esik az eső Kanada déli részén. Az emberek a Torontói reptérről esernyővel a kezükben távoznak, rendszerint a családjuk, vagy barátaik társaságában. Azonban a mai napon néhány ember szeme megakad egy kivételen, és kíváncsian bámulják, hitetlenkedve. Nem értik, mit keres ott, egyedül, esernyő vagy bármiféle kapucni nélkül.

Egy magas, hosszú szőke hajú lány lép ki a reptérről. Szűk, fekete csőnadrágot és ugyanilyen színű bő pulóvert visel, hozzá nem illő fehér Converse cipője csupa sár és víz. Az egyik kezével a hatalmas bőröndjét húzza maga után, a másikban pedig a telefonját tartja, amire néhány másodpercenként rápillant menet közben. Ekkor az arca megrándul, és a szája egy kissé lefelé görbül. Nem törődik a haját eláztató és az arcát ostromoló jéghideg esőcseppekkel – talán örül, hogy a kíváncsiskodó tekintetek elől ez által rejtve maradnak az egyre csak gyűlő könnycseppjei. Bár az arca kifejezéstelen, a pillantásából sugárzik a szomorúság. A szeme alatt sötét karikák éktelenkednek.  Hihetetlenül meggyötörtnek tűnik a lány, és fáradtnak. Ki tudja, hogy min mehetett keresztül. Nagyon zaklatott.

Hirtelen megáll a járda szélén, arra késztetve ezzel a többi járókelőt, hogy kikerüljék őt. Elgondolkozva felnéz a telefonja képernyőjéről, majd a pillanat hevéből történő elhatározással a tőle pár lépésre álló nagy, zöld kukába hajítja a készüléket. Lassan egy halvány, szomorú mosolyra húzódik a szája. Immár mind a két kezével a hatalmas bőröndjét ráncigálva továbbmegy, majd eltűnik a tömegben, a sok ember között, és beleolvad a nagy, szürke, városi forgatagba a rengeteg esernyős idegen közé.

Pár perccel később a reptér környékének nyugalmát ismét egy különös szerzet zavarja meg. Egy magas, tizennyolc év körüli fiú ront ki az ajtón, néhány utána kiabáló lesifotóssal a nyomában. De ő nem törődik velük, látszólag teljesen mással van elfoglalva. Sötétkék pólót és hosszú famert visel, göndör barna haját egy ronda szürke sapka takarja el. Az egyik keze egy nagy gipszben van. Gyönyörű zöld szemei aggodalmat tükröznek, és ijedten pislog körbe az utcán. Keres valakit. A telefonját folyamatosan a füléhez tartja, annak ellenére, hogy senki sem beszél bele, csak az egyenletes sípolást hallgatja perceken keresztül.

Éppen az üzenetrögzítő jellegzetes hangja kezd beszélni a készülékbe, amikor a fiú megpillant egy családot, akik a járdán sétálnak. Az anyuka egy babakocsit tol sietve, fél kezével az esernyőjét tartva, míg egy szoknyás kislány (hat-hét év körüli lehet) esőkabátban és gumicsizmában ugrál mellette vidáman. Egyszer csak a kislány megáll a járda szélén, és az egyik kukára mutat.

-   Anya, nézd, valami villog! – kiabálja, mire az anyukája is megáll, és belenéz a szemetesbe. A kislány lassan közelebb megy hozzá, és pár pillanat múlva egy villogó telefont emel ki a szemét tetejéről.

-   Hűű, mennyi nem fogadott hívás! – nézi csodálkozva a telefon képernyőjét a kislány. A göndör hajú, zaklatott srác összehúzott szemekkel, rosszat sejtő tekintettel figyeli a jelenetet.

-   Mutasd! – kéri az anyuka, mire a gyerek a kezébe adja a készüléket. A nő kíváncsian bámulja a képernyőt. – Egy olvasatlan üzenet – motyogja magában, majd olvasni kezdi. – Ki lehet az a Harry? – tűnődik, majd hirtelen megvonja a vállát, és visszadobja a telefont a szemetesbe.

-   Gyere, kislányom, menjünk! – mondja, aztán megfogja a lányka kezét, és továbbindulnak. A kislány még visszanéz a kincset rejtő szemétre, majd előrefordul, és felhúzza az esőkabátja kapucniját.

A göndör hajú fiú pár pillanatig nézi a távolodó családot, majd mikor egy kissé messzebb érnek, ideges lépésekkel a kuka felé indul.

A szemét tetején heverő telefon képernyőjén a következő üzenet van megnyitva, ami a kijelző szerint egy perccel ezelőtt érkezett:

„Jasmine! Bármi történik, ne menj el a reptérről! Kérlek! Maradj ott. Szeretlek. Harry .x”

Elsö rész - Tizenkilencedik fejezet

Miután a hotelban villámgyorsan lemostam a sminkem, megfürödtem, kifésültem a hajam és felkaptam egy normális ruhát, már akartam is visszaindulni.

-   Liam, mehetünk? – kiabáltam be a hotelszobája ajtaján, de nem jött válasz. Mikor óvatosan beléptem a szobába, láttam, hogy Liam és Danielle az ágyon összebújva alszanak, mind a ketten még abban a ruhában, amiben bulizni jöttek. Nem volt szívem felkelteni őket, így egyedül mentem vissza a kórházba. Hajnali fél ötkor. Bár már kezdett világosodni, mégis féltem egy kicsit. Eszembe jutott, mikor Harryvel sétáltunk pár napja ugyanígy, hajnalban. Mennyire jó volt! De Harry most nem volt velem. Nem fogta a kezemet, nem éreztem magam biztonságban. Egyedül voltam.

Mikor odaértem a kórházba, Zayn, Niall és Louis csendben ücsörögtek a folyosón. Niall azt hiszem, bealudt, mert a sapkája az arcába volt húzva. Zayn a telefonját nyomkodta, Louis pedig csak nézett ki a fejéből. Sóhajtottam egyet majd lehuppantam Zayn mellé a padra, és rápillantottam a telefonjára. Nem kellett volna. Mikor észrevette, hogy a képernyőt nézem, gyorsan eltette a telefont a zsebébe.

-   Tele van vele a net, igaz? – mosolyogtam remény vesztve.

-   Igen – bólintott fáradtan. – Mind a kettővel.

Elhúztam a számat. Szóval egy nap alatt kerültek napvilágra képek arról, ahogyan Louis megcsókol, és ahogy Harry egy szőkeséggel kézen fogva távozik egy szórakozóhelyről. Csodálatos, gondoltam. Most biztos az egész világ azt hiszi, hogy mindenki szakított mindenkivel és mindenki megcsalt mindenkit. Engem pedig azt hiszem, rengeteg országban egy kurvának tartanak. Az lesz a legjobb, ha be sem kapcsolom a telefonomat jó néhány napig. Kanadában majd lesz időm bőven gondolkodni. Igen, már akkor eldöntöttem, hogy hazamegyek. Úgy gondoltam, majd otthon, nyugodtabb körülmények között kitalálom, hogyan tovább.

Annyira belemerültem a gondolataimba, és egyszerűen annyira fáradt voltam, hogy valószínűleg elaludhattam, mert fogalmam sincs, mennyi idővel később (néhány óra talán) arra ébredtem fel, hogy Zayn suttogva beszél hozzám.

-   Jasmine! Hahó, Jasmine! Ébredj. Most hozták ki Harryt – mondta. Mikor nagy nehezen kinyitottam a szemem, láttam, ahogyan Harryt az egyik ágyra fektetik a szobában, ahol a műtét előtt is volt. Rögtön oda akartam menni hozzá, de az orvos azt mondta, hogy körülbelül fél óra múlva ébred csak fel. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ott ültem az ágy mellé húzott széken, és nem csináltam mást, csak őt bámultam. Még gondolkozni sem volt energiám. Már pont csukódtak le a szemeim, és elaludtam volna, amikor Harry mocorogni kezdett.

-   Harry.. – szólítottam meg halkan, mire nagyokat pislogott, majd lassan rám emelte a tekintetét.

-   Jasmine.. – suttogta. – Elmegyünk a fűzfához? – kérdezte, és már megpróbált felülni.

-   Persze – válaszoltam. – Amint lehet, elmegyünk. De most pihenned kell – fogtam meg a kezét, mire kelletlenül bólintott, és visszahajtotta a fejét a párnára. Csak ennyit tudtam beszélni vele, mert már jöttek az orvosok, hogy megnézzék, minden rendben van-e.

-   Jasmine! – szólt Zayn, amikor kimentem a folyosóra. – Menj vissza a hotelba és aludj, oké? Majd szólunk, hogy mikor mehet ki Harry.

Először ellenkezni akartam, de végül inkább mégis csak bólintottam. Életemben nem éreztem még ennyire fáradtnak és meggyötörtnek magam. Nagyon-nagyon hosszú néhány napon voltam túl. Még egyszer visszanéztem Harry szobájába, majd lassan elindultam a hotel felé.

-   Nem mehetsz el!

-   Sajnálom. – törlök le egy könnycseppet az arcomról.

-   És mi lesz azzal, hogy soha nem hagysz el, ha? – emeli fel a hangját. Még soha nem láttam ennyire zaklatottnak Őt. – Hogy mindig velem maradsz?

-   Nem örökre megyek el, oké? – nézek rá könyörgő tekintettel. – Csak kell egy kis szünet. Távol a kameráktól és a fotósoktól… Hogy önmagam lehessek, és átgondoljam a dolgokat. Már azt sem tudom, hogy én ki vagyok, nem hogy te… A tegnapelőtti éjjel rád sem ismertem.

-   Mondtam már, hogy sajnálom! – fakad ki. Tehetetlenségében a gipszét kezdi ütögetni a pad támlájához.

-   De ezt nem lehet csak úgy elfelejteni! – vágok vissza. Utálok vele veszekedni. Remélem, hogy ez az első és egyben utolsó vitánk. Bármilyen tekintetben is utolsó… csak ne kelljen többet szenvedést okoznunk egymásnak.

-   Figyelj, Jasmine – kezdi felcsillanó szemekkel, és látom rajta, hogy most egy szerinte tényleg hatásos elméletet fog elmagyarázni. – Én arra gondoltam, hogy… ha tényleg szeretjük egymást nem kellene engednünk hogy bármi is szétszakítson minket. Érted, miről beszélek? – néz rám tágra nyílt szemekkel. Persze, hogy értem, nem vagyok bolond, gondolom magamban, miközben a szemébe nézek. De úgy döntök, ezt inkább nem mondom ki hangosan.

-   Ez nem ilyen egyszerű. – bököm ki végül.

-   De igen! Ha szeretjük egymást, akkor meg fogsz bocsátani és együtt maradunk. Ennyi az egész. – vonja meg a vállát, majd kérdőn néz a szemembe. Elveszve a gyönyörű zöld szempárban egy pillanatig semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy szeretem.  Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy képes vagyok mindent megbocsátani neki és itt, most azonnal megcsókolni. De valami nem hagy nyugodni, hiába szeretném…

-   Te megbocsátasz nekem? – kérdezem halkan.

-   Nincs miért. Louis mindent elmondott, tudom, hogy nem a te hibád.

-   De én már tudtam előre, hogy valami van Louisval. Nem kellett volna elme… - kezdem magyarázni, de közbeszól.

-   Nem érdekel, oké? Ne hibáztasd magad, Louis tette ezt. Az már más dolog, hogy elég durván összevesztem vele… - húzza el a száját, majd sóhajt egyet. – A kérdés az, hogy te megbocsátasz-e. Tudom, hogy nagyon hülye voltam, de tényleg sajnálom és…

-   Nem tudom – vágok közbe. – Idő kell nekem ehhez, jó? – nézek rá könyörgő tekintettel. Nem is azzal van gond, hogy megbocsássak neki, te jó ég, azt már rég megtettem, mielőtt még bocsánatot kért volna! Nem, hanem az a baj, hogy fogalmam sincs, hogy tudnék mindezek után is ugyanúgy vele lenni. Amikor csak ránézek, újra átélek minden fájdalmat, amit miatta éreztem, és olyan, mintha belül darabokra hullanék… Azt hiszem, nem kevés idő lesz, mire ez elmúlik.

-   Nem bízol bennem? – kérdezi szomorúan.

-   Nehéz újra megbízni valakiben, aki egyszer már megcsalt – vágom rá hirtelen, de azonnal meg is bánom. Tudom, hogy Harry nem szereti, ha így hirtelen… szembesítik a tetteivel. – Mindig is azt gondoltam, hogy ha egy srác valaha is megcsal, soha nem fogok megbocsátani neki. De te túlságosan is fontos vagy nekem – könnyek szöknek a szemembe…

-   Szeretsz engem? – kérdezi hirtelen, pár másodperc csend után. Elmosolyodok.

-   Mindennél jobban. – válaszolom, mire Harry fürkészően néz a szemembe. De tudom, hogy elhiszi, hiszen igazat mondtam. Soha nem hazudtam még neki… Soha.

-   Akkor ne hagyj itt! Ne menj Kanadába. – kéri, szinte könyörög a tekintete. Válaszra nyitom a számat, de nem hagyja, hogy kimondjam, amit akarok. Azt hiszem, úgyis tudja, hogy mit mondtam volna. Jobban ismer, mint bárki más... – Nem engedem, hogy elmenj! Ha kell, utánad megyek. – jelenti ki.

-   Nem jöhetsz. Itt a turné, az interjúk, meg a srácok… Kötelezettségeid vannak, nem hagyhatod cserben őket – hitetlenkedek.

-   Nem számít! Semmi más nem érdekel, csak te – elszántnak tűnik. Azt hiszem, hogy értékelnem kéne, hogy ezt mondja… De ez csak megnehezíti a dolgomat, nem is kicsit. Hirtelen az órámra nézek.

-   Mennem kell. – mondom óvatosan.

-   Nem mehetsz. – közli. – Amikor kimondtad, hogy szeretsz, magadhoz láncoltál. Már nem hagyhatsz itt. Nem lehetsz annyira kegyetlen, hogy elmenj. – mosolyodott el hitetlenül.

-   Harry, értsd meg, úgy érzem, hogy ezt kell tennem. Kell egy kis szünet, minél messzebb ettől az egésztől. Tőled – mondom ki, bár nem így érzem, nagyon nem így. Biztos vagyok benne, hogy borzasztóan hiányozni fog, de itt maradni sem vagyok képes. Valami azt súgja, hogy nem lenne helyes, ha itt maradnék… Harry csalódottan bólint. De látom a tekintetében, hogy nem fogja feladni. Ő nem az az ember, aki csak úgy hagyja elmenni azt, akit szeret.

Mielőtt még felállok, utoljára mélyen a szemébe nézek. Próbálom minél hosszabbra nyújtani a másodpercet, majd mikor már nem megy, erőt veszek magamon, és kiszakítom a pillantásom az Ő könnyektől csillogó szemeiből…

Elsö rész - Tizennyolcadik fejezet

-   Legalább reggelig várj! Nem rohanhatsz el ilyen állapotban! – próbált győzködni a mellettem tehetetlenül ácsorgó Liam, miközben én a ruháimat dobáltam a bőröndömbe.

-   Igaza van. Aludnod kell! – értett egyet vele Zayn, aki az ágy szélén ült.

-   Majd alszok a repülőn – feleltem. De azért egy zuhany nem ártana, jegyeztem meg magamban, ahogyan a tükörre pillantottam. A ruhám furán állt, a szemfestékem totálisan elkenődött, a cipőm pedig koszos volt. Mikor bepakoltam az összes ruhámat, lehuppantam az ágyra Zayn mellé, hanyatt feküdtem, és a plafont kezdtem bámulni, miközben még egyszer átgondoltam mindent, már amennyire tudtam. Valahogy úgy éreztem, mintha máris teljesen kijózanodtam volna, olyan éber lettem hirtelen. Csak az járt a fejemben, hogy minél hamarabb elszabadulhassak onnan. És az a fura érzés a kezemben…

-   Biztos, hogy nem ütöttem meg a karom? – néztem fel Zaynre.

-   Nem, rögtön elkaptalak, mielőtt elestél volna – rázta a fejét.

Fogalmam sincs miért, de nagyon rossz előérzetem támadt. Harryvel kapcsolatban. És ez az érzés egyre csak erősödött bennem, amióta begörcsölt a kezem. Bele sem mertem gondolni, hogy hol lehet abban a percben Harry, és hogy mit csinálhat azzal a ribanccal… Két erőteljes kopogás majd az ajtó kicsapódása szakított ki a gondolataimból.

-   Na, már csak te hiányoztál ma este! – közöltem nem túl kedves hangnemben, amikor megláttam, hogy ki jött be.

-   Harry miatt jöttem – felelte Louis, figyelmem kívül hagyva a megjegyzésem.

-   Nem fogok megbocsátani neki, hiába küldött ide téged… – kezdtem, de Louis leintett.

-   Oké, oké, de az előbb telefonáltak az egyik kórházból.

-   Tessék?! – kiáltottam, talán egy kicsit túl hangosan, de nem érdekelt.

-   Elütötték autóval. – mondta halkan Louis.

Iszonyatosan megrémültem. Csak remélni tudtam, hogy nem… Szóval hogy nem… Leírni sem bírom. Nem veszíthetem el még egyszer, gondoltam. Hiszen ő volt az egyetlen ember, akit még a saját életemnél is jobban szerettem. Próbáltam elhessegetni minden rossz gondolatot, és bemagyarázni magamnak, hogy nem eshetett nagy baja, legalább amíg meg nem tudom, mi a helyzet.

Az órámra néztem. Hajnali 4 órát mutatott. Tíz percen belül el kellett volna indulnom a reptérre, különben lekéstem volna az első gépet. Gyorsan kellett döntenem.

-   Indulás a kórházba – közöltem, gondolkodás nélkül. Hiába tette Harry aznap este azt, amit tett, hiába éreztem úgy, hogy cserbenhagyott engem és hogy sohasem szeretett, attól én még szerettem őt, ugyanúgy, ahogy eddig. Nem múlhattak el az érzéseim néhány óra alatt. Még mindig úgy éreztem, hogy mellette kell állnom. Nem hagyhattam ott! Főleg így, hogy azt sem tudtam, mi van vele. Nem rohanhattam el, még akkor sem, ha úgy hittem, hogy Harry már nem törődik velem. Egyszerűen képtelen voltam rá.

-   Nem mehet be hozzá.

-   De látni akarom! Most!

-   Sajnálom, de akkor sem lehet. Már megkapta az altatót, másodpercek kérdése és elalszik. – magyarázta az orvos, de engem nem érdekelt. Csak a közelében akartam lenni. Gyorsan átbújtam a férfi és az ajtó közötti kis helyen, majd Harryhez siettem, de az ágy végénél megtorpantam. Harry jobb oldala ugyanis tele volt mindenféle sebekkel és karcolásokkal, a karja pedig egy hatalmas kötésben volt. Ösztönösen megfogtam a nemrég még iszonyatosan görcsölő jobb kezemet, miközben tágra nyílt szemmel meredtem Harryre. Göndör haja össze-vissza állt, és csak bámult ki a fejéből. Nagyon gyengének tűnt, ahogyan ott feküdt az ágyon.

-   Harry! – szólítottam meg, miután észbe kaptam, és odamentem az ágy mellé. Óvatosan megsimítottam a kezét, mire lassan rám nézett. Láttam a felismerést a tekintetében.

-   Jasmine – suttogta halkan. – Saj… sajnálom. – A szemeit látszólag már alig bírta nyitva tartani, nagyokat pislogott.

-   Megvárom, amíg kijössz onnan, oké? Itt leszek. Melletted – mondtam a könnyeimmel küszködve, mire Harry halványan elmosolyodott, aztán lecsukódtak a szemei, lehervadt a mosolya és az arca kifejezéstelenné vált. Hirtelen több orvos lépett be a helységbe, én pedig szó nélkül kimentem a folyosóra, ahol a többiek várakoztak. Liam éppen Niall-nek magyarázta a történteket.

-   …csak annyi, hogy a jobb karja eltört, de most viszik műteni és holnap már el is mehet – hadarta, majd mikor meglátta, hogy jövök, felém fordult. – Jól vagy, Jasmine?

-   Nem – válaszoltam egy pillanatnyi habozás után. Liam megértően bólintott.

-   Azt mondták, hosszú lesz a műtét. Több óra… talán addig visszamehetnénk a hotelba – mondta, és a ruhámra nézett. Még mindig azt a ruhát viseltem, amiben pár órája bulizni mentünk, csak most izzadtan, elkenődött szemfestékkel, kócos hajjal és karikás szemekkel. Mielőtt eljöttünk a hotelból, csak felkaptam az első cipőt, ami a kezembe került, úgyhogy most egy fehér Converse volt a lábamon. Elég ijesztően nézhettem ki.

-   Oké, menjünk – egyeztem bele, abban reménykedve, hogy minél hamarabb jöhetek is vissza, hogy Harry mellett lehessek.

-     Szinte minden lépésnél éreztem az egyre növekvő távolságot közöttünk, ami furcsa volt. Ilyenre nem volt még példa. Ahogy arra sem, ami a kezemmel történt… Azt hiszem, a közöttünk lévő kötődés ekkor teljesedett ki igazán. Amikor baj volt. És ez megijesztett, mert tudtam, hogy előbb-utóbb elválnak majd az útjaink, és fogalmam sem volt, hogy fogom azt kibírni, hiszen a történtek után is ugyanúgy szerettelek. Még mindig ugyanúgy szeretlek – nézek a szemébe. Fürkésző pillantása egy kissé meglep. Talán kételkedik bennem?

Elsö rész - Tizenhetedik fejezet

-   Liam! – rontottam be a szomszédos hotelszobába. A könnyeim még mindig szüntelenül patakzottak, a szemem vörös volt, és valószínűleg borzalmasan nézhettem ki.

-   A fürdőben van – állt fel Danielle az ágyról. El is felejtettem, hogy Liam Danielle-ért ment el nemrég, így egy kissé meglepődtem, mikor hirtelen megláttam.

-   Oh, szia – töröltem le néhány könnycseppet az arcomról. – Elfelejtettem, hogy már itt vagy.

-   Hé, mi a baj? – jött közelebb hozzám, mikor észrevette, hogy sírok. Aggódva fürkészte az arcomat, majd mikor csak egy halk szipogással válaszoltam a kérdésére, gyorsan megölelt. Ekkor Liam jött ki a fürdőből, és szomorú pillantással méregetett.

-   Jasmine… - kezdte, de közbevágtam.

-   Igazad volt! Tényleg nem hallgatott meg – dörzsöltem meg a szemem.

-   Előbb-utóbb muszáj lesz. De addig is… az lenne a legjobb, ha valamivel lefoglalnád magad, hogy ne gondolj rá – mondta, mire bólintottam. – Ő most hadd gondolkozzon, de te már nem tudsz mit tenni, ami történt, megtörtént, nem lehet változtatni rajta.

-   Igazad van – mosolyodtam el halványan, ahogy eszembe jutott, mennyit segített Liam azon a napon. Szinte már úgy éreztem, mintha a bátyám lenne.

-   Mi lenne, ha… - szólt halkan Danielle. - …ha ma este itt maradnánk a hotelban és filmet néznénk veled?

-   Kizárt, tudom hogy ma bulizni akartatok, nem szeretném, hogy miattam kelljen itt maradnotok – ráztam a fejem.

-   Mi szívesen itt maradunk veled, tényleg! – bizonygatta Liam.

-   Nem, tudjátok mit? Megyek veletek bulizni – jutott eszembe hirtelen. – Úgy, ahogy terveztétek. Különben is, nekem aktívabb figyelemelterelés kell, a filmek közben túl sok időm lenne gondolkozni.

-   Biztos, hogy ez jó ötlet? – ráncolta össze a szemöldökét Danielle.

-   Igen! – észrevettem, hogy a hirtelen ötlettől még sírni is elfelejtettem. – Nem akarok egész éjjel itt szenvedni.

Liam és Danielle bólintottak, majd megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk a folyosón.

Két órával később négyen léptünk be az egyik Los Angeles-i szórakozóhelyre. Én, Liam, Danielle és Zayn, akivel még a hotelban futottunk össze, és mindenképpen csatlakozni akart hozzánk. Mikor körbenéztem, furcsa érzés fogott el. Azt hiszem, rossz előérzetem támadt. De úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom, ahogyan Harryt is. Nem akartam mást, csak elfelejteni mindent, amilyen gyorsan csak lehet, ha csak néhány órára is.

-   Jasmine, ne igyál többet! – szólt rám határozottan Zayn, aki a mellettem lévő széken ücsörgött a bárpult mellett. Ő sem volt már valami beszámítható állapotban, de tudtam, hogy csak vigyázni akar rám. Ha már a drága Harry nem volt ott. Pff, Harry. Aki még csak arra sem volt képes, hogy meghallgasson… Ennek a gondolatnak a hatására viszont hirtelen szükségét éreztem még egy kicsivel több alkoholnak.

-   Utolsó! – bizonygattam, majd mielőtt még Zayn reagálhatott volna, gyorsan felemeltem egy poharat és rekordsebességgel el is tüntettem a tartalmát.

-   Jasmine! – nézett rám rosszallóan. – Itt még nem is szabadna innod, emlékszel? Sőt, be se jöhettél volna.

-   Tudoooom, tudooom – forgattam a szememet. – Gyere táncolni – ragadtam meg Zayn karját hirtelen ötlettől vezérelve, és behúztam a tömeg közepére. Rengetegen voltak, a zene hihetetlen hangerővel üvöltött, és én már szinte magamon kívül voltam, a nem kis mennyiségű alkoholnak köszönhetően. De ez is volt a célom. Egy kissé eltávolodni saját magamtól, a gondolataimtól. Akkor már alig álltam a lábamon, a tizenöt centis magassarkúmat legszívesebben eldobtam volna, minél messzebbre. De most még ez sem érdekelt. Csak táncoltam és táncoltam (vagy inkább vonaglottam, ahogyan kívülről látszódhatott), átadtam magam a zene ritmusának.

És ekkor láttam meg őt. Már órák óta ott voltunk, én viszont csak most vettem észre, mással voltam elfoglalva eddig. A kedvenc fehér pólója volt rajta, a világosbarna nadrágjával, fehér converse cipővel. Csak a szokásos. Mégis annyira más volt… Tőlünk nem messze egy teljesen más társaságban beszélgetett valakikkel. Senkit sem ismertem közülük. Megrázta göndör haját a berögzült mozdulattal, amit annyira imádtam, majd… hirtelen megcsókolta a mellette álló hosszú szőke hajú lányt. Vagy inkább ribancot. Derékig érő póthaj, borzasztóan sovány test, rengeteg smink… Teljesen megsemmisülten álltam az emberek között, mozdulni sem bírtam. Tátott szájjal bámultam, és úgy éreztem, mintha belül darabokra hullanék.

-   Jasmine, jól vagy? – takarta el a képet Zayn aggódó pillantása. Nem tudtam válaszolni, csak átlestem a válla fölött, mire hátrafordult. Harry ekkor éppen megfogta a lány kezét, és elég sietősen a kijárat felé indultak. Forogni kezdett körülöttem a világ, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A lábaim már nem bírták tovább, feladták a szolgálatot, és minden elsötétült előttem. De a fájdalmam nem enyhült, hiába volt már bennem nem kevés alkohol, csak egyre rosszabb lett. Mintha szépen lassan felemésztett volna a mardosó érzés, mintha szétestem volna. Borzasztóan tehetetlen voltam. Hirtelen fájdalom nyilallt a jobb kezembe, furcsa érzés volt, mintha begörcsölt volna. De valamiért a tudatomban volt, hogy ennél sokkal rosszabb is lehetne. Aztán valakinek a karjaiban éreztem magam, és pár perc múlva már a friss, hűvös levegő csapta meg az arcomat és térített magamhoz. Egy pillanatra tudtam csak kinyitni a szememet, ekkor Zayn és Liam riadt tekintetét láttam magam előtt.

-   Életemben nem éreztem még ilyet, érted? Te voltál az egyetlen ember, akit szerettem. Te voltál a mindenem, és elveszítettelek. Semmim nem maradt. Semmim. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy úgy éreztem, ez téged teljesen hidegen hagy. Mintha soha nem is szerettél volna – könnyek szöknek a szemembe, hiába próbálom visszatartani. – Ez volt a hab a tortán. Innentől kezdve megváltoztak a nézeteim, neked köszönhetően. Már máshogy láttam mindent, miután kiderült, hogy téged mennyire érdekel…

-   Bocsáss meg! – szól közbe hirtelen. A szemében őszinte megbánás tükröződött.– Tudom, hogy erre nincs mentség, de én tényleg saj…

-   Igazad van, nincs mentség. – vágok a szavába. – Te voltál az egyetlen ember, akiben megbíztam, érted? Az egyetlen. Hát, aznap este sikerült teljesen elveszítened a bizalmam. Úgy éreztem, nem maradt már senki és semmi a világon, amiért érdemes lenne élnem. Nem, nem akartam öngyilkos lenni – mondom gyorsan, mikor meglátom, hogy válaszra nyitja a száját. – Eszembe sem jutott, egy percig sem. Arra gondoltam, új életet kell kezdenem, új értelmeket kell találnom, minél messzebb tőled. De nem gondolkodhattam sokáig, gyorsan kellett döntenem, amikor megtudtam, mi történt az után, hogy elmentél tőle… Akárhol is voltatok. – fintorgok gúnyosan. – Hát, azt már tudod, hogyan döntöttem…

Elsö rész - Tizenhatodik fejezet

-   Igen, egy rajongó találta meg. Vissza kell kérnem! Most!

-   Jól van, de miért ilyen sürgős? – kérdezte Paul.

-   Mert engem fognak hibáztatni azért amit nem én csináltam! Illetve csak félig… - motyogta Niall.

-   Oké, hívok egy biztonsági őrt, és akkor odamehetsz. – egyezett bele Paul, mire Niall bólintott, megfordult, és a földet bámulva indult a lift felé, de én és Louis az útjában álltunk.

-   Most ezt miért kellett? – vontam kérdőre, csípőre tett kézzel.

-   Nem én voltam! – ellenkezett, de aztán sóhajtott egyet.  – Oké, én csináltam a képet. – A cipőjét bámulta. Zavarban volt.

-   Miért? – kérdezte Louis. – Azt hittem, a barátunk vagy!

-   Az is vagyok! De… Én csak… Nem tudom mi ütött belém!

-   Én tudom. – kezdtem halkan. – Féltékeny voltál. – közöltem.

-   Hogy mi? – szólt közbe Louis. – Miért lett volna az?

-   Nem úgy értem – feleltem. – Hanem, azért mert a bandából már mindenkinek van barátnője, csak neki nincs. És ezért volt féltékeny. Igazam van? – néztem Niall-re, aki bólintott.

-   Oké, lehet, hogy igazad van. De akkor sem én raktam fel a netre!

-   Akkor mégis ki? A telefonod magától feltöltötte? – kérdezte Louis.

-   Nem. Véletlenül a Starbucks-ban hagytam a telefonom, a pulton. Az egyik rajongó vitte el. Megnéztem a twitteren, a csaj aki feltöltötte, már reggel óta a hotel előtt van.

Louis sóhajtott. Közben pedig megérkezett Niall biztonsági őre, ezért ő elindult visszakérni a telefonját, ekkor viszont egy ismerős szürke sapka és nagy, fekete napszemüveg lépett be a hotel előcsarnokába.

-   Harry… - szólaltam meg halkan, mikor mellénk ért, de ő ránk sem nézett. Kikerült minket, majd beszállt a liftbe. Néztem, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, aztán ott hagytam Louist, és a másik lift felé indultam.

Mikor felértem az emeletünkre, láttam, hogy a folyosón két nagy bőrönd áll, majd Eleanor jelent meg az egyik ajtóban, egy kisebb táskával a kezében. Rögtön elindultam felé, de amikor megláttam az arcát, haboztam.

-   Eleanor… - kezdtem.

-   Nem haragszom, Jasmine. Tudom, hogy nem a te hibád. – erőletett egy mosolyt az arcára. – Louis elmondta.

-   Akkor jó. Most hazamész?

-   Igen. – bólintott szomorúan. – Nagyon fogtok hiányozni.

-   Tudod, hogy szeret téged, ugye? – kérdeztem.

-   Igen. Én is szeretem. De… - ráncolta össze a szemöldökét.

-   Értem. – mondtam halkan. Persze hogy értettem. Eleanor volt a legjobb barátnőm, szavak nélkül is megértettük egymást. Odamentem hozzá, megöleltem, majd elköszöntünk és elindult a reptérre. Én pedig bementem a következő szobába.

-   Beszélhetünk? – kérdeztem, mikor beléptem az ajtón, de nem válaszolt. Harry az ágyon ült, és csak bámult ki a fejéből. Ismertem már ezt a nézését, és nagyon nem tetszett, hogy most miattam van ez. Leültem mellé az ágyra.

-   Oké, figyelj, én nem… - kezdtem, de abbahagytam, amikor rám nézett. Borzasztó volt a tekintete, áradt belőle az idegesség és a zaklatottság. Egy pillantással elhallgattatott.

Lassan felállt, majd az ajtó felé indult, de én utána szóltam.

-   Legalább hallgass meg! – kértem, mire megállt.

-   Mennem kell a hangpróbára. – hátra sem nézett, csak kiment az ajtón. Én pedig ott maradtam egyedül, és már nem sikerült visszatartanom a könnyeimet.

-   Ez fájt a legjobban. Hogy nem hallgattál meg. Reméltem, hogy meg tudjuk beszélni ezt az egészet, és hogy minden olyan lesz, mint azelőtt, de te még esélyt sem hagytál rá, hogy elmagyarázzam, hogy én csak téged szeretlek. Tudtam, hogy a hangpróbára csak később kell mennetek. Nagyon rosszul esett, hogy még hazudtál is.

-   Sajnálom! – néz a szemembe őszinte pillantással. – Dühös voltam. Nem álltam rá készen, hogy meghallgassalak. Én csak… féltem, hogy azt mondod, Louist szereted. Képzeld magad a helyembe…

-   Megtettem. Nem is egyszer. És megértem. Viszont amit aznap este tettél, azt nem bírom felfogni.

Elsö rész - tizenötödik fejezet

Szúró fájdalommal az oldalamban estem be a hotelszobánkba. Már nem sírtam, inkább csak hihetetlenül ideges voltam. Mit fogok most csinálni? – gondoltam. Elmondjam Harrynek vagy ne? Előbb-utóbb úgyis kiderül az igazság, de talán jobb lenne, ha tőlem tudná meg. Igen, el kell mondanom neki. Vajon mérges lesz? Szakítani fog velem, vagy meg tudjuk beszélni? Közénk állhat egy ilyen dolog, ami nekem igazából semmit nem jelentett? Nem engedhetem. Meg fogjuk oldani.

Szinte beestem az ágyba, és rögtön a fejemre húztam a takarót, mintha így elbújhatnék a világ elől. De az agyam továbbra is pörgött, sorba véve a lehetőségeket… A tegnapi nap így is eléggé felkavarta Harryt, alig akart reggel felkelni. Bár többé-kevésbé sikerült megnyugtatnom, de azért még eléggé zaklatott, és még én is tegyek rá egy lapáttal? Nem, nem mondom el neki. Akkor hazudjak? Most már én vagyok az az ember számára, aki a legközelebb áll hozzá, nem akarom elveszíteni a bizalmát…

Éppen kidörzsöltem a szememből a kitörni készülő könnycseppeket, amikor halk kopogást hallottam az ajtó felől. Azt hittem, hogy Louis, ezért nem nyitottam ki. Csak ott maradtam csendben, a takaróba burkolózva, de az a valaki lassan kinyitotta az ajtót, és óvatosan belépett.

-   Ó, bocsi, Jasmine, azt hittem nincs itt senki. Harrynél van az egyik pólóm és… - kezdte magyarázni Liam, de megakadt, amikor meglátta az arcom. Én csak bámultam rá, a könnyeimmel küszködve. – Hé, mi a baj? – nézett rám aggódóan. Odajött hozzám, és leült az ágy szélére. Egy darabig nem tudtam kinyögni egy szót se, csak próbáltam visszatartani a sírást, de aztán vettem egy mély levegőt, és szépen lassan mindent elmondtam Liamnek. Őszintén szólva eddig nem voltunk ennyire jóban, de barátok voltunk, és most jól esett, hogy valakinek kiönthettem a lelkem.

-   Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj, én tudom. – próbált megnyugtatni. És sikerült is neki, valamennyire. Fogalmam sincs miért, de jó hatással volt rám. Úgy éreztem, mintha a bátyám lenne. – Harry biztos, hogy először haragudni fog, mindkettőtökre.

-   Kösz – mosolyodtam el kínosan.

-   De utána rájön, hogy te nem tehetsz róla, és akkor megbékél, hidd el.

-   Remélem – sóhajtottam.

-   Szerintem mindenképpen mondd el neki te. Jobb, minthogyha mástól tudja meg.

-   Igen, igazad van. Köszönöm! – öleltem meg gyorsan, majd Liam el is sietett, hogy odaérjen a reptérre Danielle elé, aki csak most tudott utánunk jönni Londonból.

Pár perccel később éppen azon gondolkodtam, hogy mit mondjak Harrynek, amikor ismét kopogtak az ajtón. Viszont most választ sem várva rontott be az a személy, akit most még csak látni sem akartam.

-   Jasmine, beszélnünk kell! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Louis.

-   Elmondom Harrynek, amint visszaérnek az interjúról Zaynnel. – közöltem hűvös hangon.

-   Attól tartok, arra nem lesz szükség. De azért jó, hogy őszinte akarsz lenni.

-   Tessék? – néztem rá tágra nyílt szemekkel.

-   Zayn már fél órája visszaért.

-   És? Lehet, hogy Harry… - próbáltam magyarázatot keresni, de Louis a szavamba vágott.

-   Zayn vele volt, mikor… mikor meglátta.

-   Mi? Mit látott meg? – ekkor már tényleg kezdtem megrémülni. Ha Harry mástól tudta meg, mielőtt még alkalmam lett volna beszélni vele…

-   Itt van a laptopod? – nézett körbe Louis. Rámutattam a bőröndben lévő ruhakupac tetejére, mire megfogta a gépet, elém rakta az ágyra, és leült mellém. Miután a laptop bekapcsolt, Louis belépett a twitterre, és az egyik rajongói oldal profiljára feltöltött képre mutatott. Percekig bámulhattam pislogás nélkül, mire felfogtam: kikerült a netre egy lesifotó, amin Louis épp megcsókol engem. A kezem Louis mellkasán volt, ami a képen nem úgy tűnhetett, mintha ellenkeztem volna, de én tudtam, hogy a fotó pont az előtt készült, hogy ellöktem volna őt magamtól.

-   Hol lehet Harry? – kérdeztem halkan, mikor már meg tudtam szólalni.

-   Fogalmam sincs. De Jasmine, megmagyarázom…

-   Nem, Louis, nem érdekel. Tönkretettél mindent! – vágtam a fejéhez.

-   Sajnálom, oké? Megbántam! Totál hülyének érzem magam, hiszen én tényleg szeretem Eleanort és nem tudom, mi ütött belém, azt hittem, érzek valamit irántad… - fakadt ki, és annyira őszintének tűnt, hogy majdnem meg is bocsátottam neki. De csak majdnem. Ugyanis az utolsó mondata felénél elakadt a lélegzetem.

-   Beszéltél Eleanorral? – vágtam közbe.

-   Igen. Már… Már pakol.

-   Tessék?! Az előbb azt mondtad, hogy szereted! – hitetlenkedtem.

-   Mindennél jobban szeretem. De azt nem mondtam, hogy ezek után ő is szeret még engem… - mosolygott szomorúan.

-   Beszélnem kell Eleanorral – mondtam, majd fel akartam állni, de Louis megfogta a karom.

-   Várj! Még nem mondtam el mindent. – egy kicsit messzebb húzódtam tőle az ágyon, törökülésbe ültem, és kérdőn néztem rá, mire folytatta: - Nem az én hibám, hogy ez kiderült! Titokban tarthattuk volna.

-   Nem, Louis, ebben tévedsz. Nem hazudhattunk volna örökké! – ráztam a fejem.

-   Oké, most nem ez a lényeg. Hanem hogy ki csinálta a képet.

-   Ki volt az? – vontam fel a szemöldököm.

-   Gondolkozz! Alig volt valaki azon az utcán, amikor ott voltunk. Csak egy emberrel találkoztunk.

-   Neem, az nem lehet! Niall?!