Második rész - Tizenkilencedik fejezet

ZENE

„Cause with your hand in my hand and a pocket full of soul

I can tell you there’s no place we couldn’t go

Just put your hand on the glass, I’ll be trying to put you through

You just gotta be strong…”

Amikor a hotel előtt kiszállunk az autóból, Harryvel mosolyogva fogjuk meg egymás kezét. Le sem lehetne törölni a boldogságot az arcunkról. A parkolóban ácsorgó, és most utánunk siető néhány lesifotós ennek biztosan örül… Főleg, amikor meglátják az ujjamon terpeszkedő hatalmas, feltűnő gyémántot. Miközben a miénk mögött leparkoló autóból Liam, Zayn, Niall, Danielle és Eleanor szállnak ki, a fotósok kiabálni kezdenek felénk és a rajongók is „támadni” kezdenek. Harryvel a többiek felé nézünk, de úgy tűnik, hogy őket most békén hagyják. Ma este mi ketten vagyunk az érdekesek, de nem törődünk a felhajtással.

A sok ember elállja az utunkat, és eszeveszett módon kattintgatják a fényképezőgépeket és vakítanak meg minket az erős vakukkal. Miközben a hotel biztonsági őre felénk próbál sietni a tömegben, mi próbáljuk kizárni a fejünkből a felénk kiabáló hangokat. De egyet akaratlanul is meghallunk, mind a ketten.

-  Hol hagytátok Louis-t? – ordítja egy lány.

Harryvel egymásra nézünk. Bátorítóan szorítom meg a kezét még erősebben, közben pedig a biztonsági őrnek sikerül elérnie hozzánk, és segítve nekünk áttörni a kisebb embertömegen, a hotel bejárata felé terel minket. Amikor belépünk a hotel előcsarnokába, a többiek már ott várnak minket, de a társaság még egy fővel gyarapodott. Louis áll ott velük, bordó sapkával a fején, sötétzöld pulcsiban és farmerban. Eleanor odalép hozzá, és megölelik egymást, majd halkan beszélgetni kezdenek. Óvatosan Harryre pillantok, aki gyanakvóan és kissé dühös tekintettel méregeti Louist.

-  Nem muszáj odamennünk – mondom neki halkan.

-  De igen, meg akarom köszönni a többieknek, hogy segítettek. Csak egy perc az egész. Gyere – kezd el húzni magával, a kezemnél fogva. Mikor odaérünk a társasághoz, mindenki mosolyogva néz ránk, majd Harry megszólal.

-  Köszönöm, hogy segítettetek ma este. Nélkületek nem lett volna tökéletes – mondja visszafogottan. Tudom, hogy Louis jelenléte feszélyezi őt, már nem tud annyira felszabadult lenni, ha ő is egy légtérben van vele.

-  Igazán nincs mit – válaszolja Danielle mosolyogva.

-  Szívesen, nagyon örülünk nektek! – feleli Liam.

-  Ez csak természetes, tekintve hogy fél éve majdnem elrontottam az egészet… - motyogja Niall, mire elkerekedett szemmel nézek rá.

-  Nem csak te – közli Harry, majd gyilkos pillantással Louis felé néz. Ölni tudna a tekintetével, még engem is kiráz tőle a hideg. Közelebb húzódok hozzá, remélve, hogy így egy picit eszébe juttatom, hogy megígérte, nem lesz több balhé.

-  Még mindig rettenetesen sajnálom – mondja Louis komolyan. – De örülök, hogy végül minden jóra fordult, legalábbis köztetek. Remélem, hogy boldogok lesztek – Egy mosolyt erőltet az arcára, de látom rajta, hogy valójában ideges, és szomorú is. Harry még mindig meredten bámulja, majd a földre nézve válaszol.

-  Aha. Oké. – mondja kíméletlenül, majd felém fordul. – Mehetünk, Jasmine? – kérdezi, mire egy sóhaj kíséretében bólintok.

-  Még egyszer köszönünk mindent, srácok! Jó éjszakát – mosolygok a többiekre, akik ezután szintén jó éjszakát kívánnak, és Harryvel az előcsarnokon átvágva a liftek felé vesszük az irányt.

-  Megéljük azt valaha is, hogy újra barátok lesztek Louis-val? – kérdezem eltűnődve, miközben belépünk az előttünk kinyíló liftbe.

-  Nem – közli Harry egyszerűen, megvonva a vállát.

-  Miért nem? Látom rajtad hogy zavar. – Harry nem válaszol, csak csendben néz maga elé. – Nem lenne jobb, ha megpróbálnátok túllépni ezen? – direkt kérdezem többes számban, mert tudom, hogy Louis már kész lenne újra a barátja lenni, és csak Harry az, aki olyan makacs, hogy hónapokkal később is képes haragudni rá.

-  Hagyjuk már ezt Jasmine, kérlek. – néz rám fáradt tekintettel.

-  Sajnálom, csak annyit akartam mondani, hogy tudom, milyen nehéz megbocsátani, de a könnyebb út lehet, hogy több fájdalmat okoz, és rengeteg energiádat elveszi, hogy megtartsd a haragot iránta.

-  Nem haragszom, egyszerűen csak nem érdekel már – mondja Harry, de hallom a hangján, hogy valójában nem így érez.

-  Ezzel engem akarsz meggyőzni, vagy magadat? – nézek a szemébe, mire Harry kínosan elröhögi magát.

-  Azt hiszem, inkább magamat – mondja egy sóhaj kíséretében. Ekkor kinyílik a lift ajtaja, és Harryvel kilépünk a huszonegyedik emelet folyosójára.

-  Ne beszéljünk most erről, jó? – mondja, miközben a szobánk felé sétálunk. – Éppen az előbb kértem meg a kezed.

-  Óó, hát majdnem ki is ment a fejemből – ugratom mosolyogva, miközben megállunk a szobánk ajtaja előtt, és Harry kinyitja az ajtót. A szobába belépve az ajtó mögötti falnak dőlök, Harry pedig velem szembe állva közelebb húzódik hozzám. Nagyon közel. Az arcunk két centire sincs egymástól, érzem magamon minden lélegzetvételét. A szívem egyre hevesebben ver…

-  Akarod, hogy emlékeztesselek? – kérdezi egy széles vigyorral az arcán, de én nem tudok válaszolni. Nem bírom visszafogni magam, azonnal érezni akarom az ajkaimmal az övéit, minél közelebb akarom őt magamhoz. Csókolózni kezdünk, miközben lassan befelé araszolunk a szobába, majd Harry óvatosan az ágyra fektet…

-  Boldog szülinapot. – suttogja a fülembe, miközben közelebb bújik hozzám a takaró alatt és hátulról átölel.

-  Te vagy a legcsodálatosabb ajándék, amit valaha kaptam – válaszolom halkan, de már alig bírom nyitva tartani a szemeimet az álmosságtól. Harry gyengéden egy puszit nyom az arcomra, én pedig néhány nagy pislogás után lassan álomba merülök…

Második rész - Tizennyolcadik fejezet

ZENE

 „I will be brave

I will not let anything take away

What’s standing in front of me

Every breath

Every hour has come to this…”

-  Igen! – válaszolom vékonyka hangon, amint sikerül kiesnem abból a kábulatból, amit a kérdése, és úgy ez az egész helyzet okozott. Abban a pillanatban egész biztosan felülmúltam minden eddigi boldogságomat, már ha ez lehetséges egyáltalán.

Harrynek egy széles, vidám mosolyra húzódik az arca, amit mindig is imádtam. Szinte tökéletesen egyszerre hajolunk egymás felé mind a ketten, és csókoljuk meg egymást úgy, ahogyan még sohasem. Életünkben először vagyunk teljesen biztosak abban, hogy többé semmi és senki nem választhat el bennünket egymástól, immár hivatalosan is összetartozunk.

Harry egy kissé elhúzódik tőlem, majd kiveszi a gyűrűt a dobozkából és az ujjamra húzza. Ezután ismét megcsókol. Beleszédülök az érzésbe, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ez megtörtént. Nem is számítottam rá, hogy pont mára tervezi ezt, bár így, hogy jobban belegondolok, talán észrevehettem volna a jeleket. Mindenesetre sikerült teljesen sokkos állapotba hozva meglepnie, úgyhogy Harry elégedett lehet, és a csókján érzem is, hogy az. Így, hogy már tudja, teljesen az övé vagyok, a lehető legmagabiztosabban csókol…

Pár perccel később tapsolást hallok a hátunk mögül. Harryvel hátranézünk, és Niallt, és Liamet látjuk közeledni magunk felé, oldalán az izgatottan tapsikoló Danielle-el. Oldalról pedig Eleanor és Zayn tűnik elő a sötétből, mindkettőjük kezében egy-egy kamera illetve telefon. Mindannyian boldogan mosolyognak ránk, és látszik rajtuk, hogy őszintén örülnek a boldogságunknak. Már csak egy ember hiányzik.

Harryvel egymásra nézünk. Megpróbálom a pillantásomba belesűríteni minden bátorításomat, aggodalmamat és együttérzésemet, mire Harry alig észrevehetően bólint. Tudja, hogy tudom mire gondol, és azt is, hogy mit akarok üzenni a pillantásommal.

Ekkor veszem észre, hogy Liam kezében egy üveg pezsgő van, Danielle pedig elszalad, és pár másodperc múlva egy tálcányi elegáns, hosszúkás pohárral tér vissza. Liam kibontja a pezsgőt, majd a poharakba öntik, és mindenkinek a kezébe nyomnak egyet.

-  Igyunk Harryre és Jasmine-re! – mondja Niall mosolyogva. – És a szerelemre!

-  …ami mindent legyőz! – teszi hozzá Danielle, mire mindenki elneveti magát majd egyszerre koccintjuk össze a poharainkat.

Úton hazafelé, a kocsiban ülve a gondolataimba merülök. Mosolyogva bámulok ki az ablakon, a mellettünk elsuhanó nagy házak fényeit nézem, de nem látom őket. Még mindig próbálom megemészteni az egy órája történteket, de nem járok sok sikerrel. Nem hiszem, hogy valaha is hozzá fogok szokni a gondolathoz, hogy a világon a legtökéletesebb ember engem szeret. Sőt, mi több, a felesége leszek. A felesége.

Egy percig sem jut eszembe az, hogy esetleg túl korai lenne a házasság. Ha egészen biztosan tudjuk, hogy mindennél jobban szeretjük egymást és örökre együtt akarunk lenni, akkor minek várni vele annyit? Tökéletesen megértem, hogy Harry miért időzítette mostanra. Azt hiszem, mióta sikerült rendbe hoznunk a kapcsolatunkat, az utóbbi pár hónapban jött el az az időszak, amikor minden rendben volt közöttünk, és ha bármi probléma adódott is, azt ketten, együtt oldottuk meg. Nem engedtük senkinek és semminek, hogy az utunkba álljon. Soha nem volt még ennél erősebb a kapcsolatunk. És remélem, hogy ez így is fog maradni.

-  Minden rendben? – kérdezi Harry, amikor már egy ideje csendben ülünk egymás mellett az autóban. Tekintetét az útról levéve az arcomat fürkészi.

-  Persze – mosolygok rá. – Csak még teljesen a sokk hatása alatt állok.

-  Nem számítottál rá, hogy megkérem a kezed? – kérdezi, ismét az útra nézve.

-  Őszintén? Már egy ideje gyanítottam – mondom titokzatosan, miközben eszembe jutnak az emlékeim a London Eye-ról. - De mai napon nem. Azt hittem, csak valami kis meglepetés-buli lesz vagy ilyesmi.

-  De nem csalódtál ugye? – kérdezi még mindig az utat figyelve.

-  Viccelsz? – nevetem el magam hitetlenkedve. – Életemben nem voltam még ennél boldogabb! – Harry elmosolyodik.

-  Akkor sikerült emlékezetessé tennem a szülinapodat?

-  Soha nem fogom elfelejteni. Köszönöm – fordulok felé az ülésen, mire mosolyogva rám néz, majd csendben autókázunk tovább. Amíg vissza nem érünk a hotelhoz, a gyűrűmet nézegetem az utcai lámpák el-elsuhanó fényében – imádom, amikor megcsillan a nagy gyémánton egy fénysugár. Ez a legszebb gyűrű, amit valaha láttam. Arra gondolok, hogy az örökkévalóságig sem tudnék betelni a szépségével. Ahogyan Harryvel sem. De talán nem is kell.

Második rész - Tizenhetedik fejezet

Sziasztok! Úgy döntöttem, kárpótlásul amiért régen hoztam új részeket, most egy duplán hosszú részt rakok fel. Ráadásul, ez az a bizonyos izgalmas fejezet, amit már hónapokkal ezelőtt írtam meg, és azóta is várom hogy végre megmutathassam Nektek :) Egyértelműen a kedvenc részem az egész történetből. Remélem, hogy Nektek is ugyanannyira tetszeni fog, mint amennyire én imádtam írni!
Jó olvasást! :)

-  Jóreggelt, szépségem! – Harry szinte leheletnyi csókját érzem az arcomon… Ha még álmodom, nem akarok felkelni soha többé, csak itt maradni vele, kettesben, az örökkévalóságig. A kezeim Harryét keresik, majd mikor megtalálják magamhoz húzom őt, a fejemet a vállára hajtom és úgy döntök, nem vagyok hajlandó felébredni ebből az álomból.

-  Jasmine! – szólongat Harry halkan, a kissé álmos, dörmögős mély hangján.

-  Hmm? – csak ennyit bírok kinyögni, és már érzem is, hogy lassan visszaránt az álom…

-  Éhen halok, ébredj már fel! – Na, ezt már biztosan nem álmodom. Egy nagy sóhajtással résnyire nyitom a szemem, és mikor hozzászokik a fényhez, Harry kómás fejét látom magam előtt, ahogyan várakozva pislog rám. Mikor látja hogy ébren vagyok, elmosolyodik.

-  Boldog szülinapot! – mondja lelkesen, majd megcsókol. – Hoztam reggelit – mutat a mellettünk az ágyon heverő nagy tálcára, rajta palacsintával, gyümölcsökkel és kávéval. Elmosolyodom, és köszönetképpen egy puszit nyomok az arcára…

Miután megreggeliztünk, és az utolsó szem szőlő is sikeresen Harry szájában landolt, hirtelen egy nagy dobozt emel fel az ágy mellől, amit eddig észre sem vettem. Már a csomagolása is gyönyörű, halványrózsaszín, egy csillogó masnival a tetején. Harry kíváncsian nézi a reakciómat, de amikor látja, hogy az izgalomtól képtelen vagyok megmoccanni, nevetve leveszi a doboz tetejét. Benne valami puha, sötétkék színű anyagot látok. Harry feláll és kiveszi a dobozból, hogy megmutassa. Egy ruha!

De nem akármilyen ruha. Egy estélyi, szép hosszú, amelyben a mély sötétkék anyag lágy hullámokat alkot, a felső része pedig egy kissé szorosabbra húzott, benne aprócska gyöngyök csillognak. Pontosan ugyanezt a ruhát néztem ki magamnak néhány héttel ezelőtt, amikor Eleanorral vásárolni voltunk. A Chanel üzlet kirakatában láttam meg, de még csak be sem mentem hogy felpróbáljam, mivel tudtam, hogy hónapok alatt sem tudnék annyi pénzt összespórolni, hogy megvehessem.

-  Harry… - próbálom a szavakat keresni, de nem járok sikerrel.

-  Nem próbálod fel? – kérdezi boldogan mosolyogva.

-  Sietek vissza, amint lehet! – mondja Harry, majd utoljára megcsókol.

-  Nem kell sietned, intézd csak el amit kell. Már így is ez a legcsodálatosabb szülinapom az összes közül! – mosolygok rá boldogan.

-  Szívesebben maradnék, és néznélek még ahogyan kócos hajjal táncikálsz az új ruhádban – nevetett. – Nem akarlak egyedül hagyni a szülinapodon. – teszi hozzá.

-  Nem lesz egyedül – hallok egy hangot a hátam mögül, és mikor megfordulok, Eleanort látom közeledni felénk a hotel előcsarnokában, két kezével egy-egy bőröndöt maga után húzva.

-  Eleanor! – kiáltok fel boldogan, és szinte a nyakába ugrok. – Azt hittem, csak jövő héten tudsz jönni!

-  Meg akartalak lepni. Boldog születésnapot! – mondja vidáman. Harry közben elment, ezért Eleanorral kettesben maradunk, és miután lepakolta a csomagjait, elindulunk San Francisco utcáin azzal a céllal, hogy annyi ruhát vásároljunk, amennyit csak vissza tudunk cipelni a hotelba.

ZENE

„All of my doubt
Suddenly goes away somehow
One step closer...
I have died everyday waiting for you

Darling, don’t be afraid

I have loved you for a thousand years

I’ll love you for a thousand more”

-  Hová megyünk? – kérdezem kíváncsian.

-  Meglepetés – feleli Harry titokzatosan mosolyogva. Mikor kilépünk a hotelból, észreveszem, hogy az idő már esteledik. Ilyen sokáig vásárolgattunk volna Eleanorral? Az autóhoz érve éppen ki akarom nyitni az ajtót, amikor Harry megállít.

-  Hová sietsz ilyen könnyedén? – kérdezi, majd mikor kérdőn nézek rá, hozzáteszi: - Azt hiszed, elviszlek egy meglepetéshez szépen úgy, hogy még félúton sem vagyunk de már kitalálod hova megyünk? – vigyorog, majd egy fekete kendőt vesz elő a zsebéből. A szememet forgatva hagyom, hogy a fejemre kösse, majd végre beülünk az autóba és elindulunk.

Eleinte próbálom a fejemben követni az útvonalat a kanyarok által, de mivel nem ismerem még annyira San Francisco-t, ezért egy idő után feladom. Végtelenül hosszúnak tűnik az a néhány perc, amit csendben töltünk az autóban. Tudom, hogy nincs értelme kérdezősködnöm. Harry úgysem árulja el, hogy hova visz, ismerem már annyira, hogy tudjam mennyire makacs. Nem adja fel, főleg akkor nem, ha örömet akar szerezni valakinek, akit szeret. Viszont fogadni mernék rá, hogy most éppen önelégült, izgatott vigyorral az arcán ücsörög a volán mögött, miközben én a hátsó ülésen majd’ belehalok a kíváncsiságba, hogy megtudjam, mit tervez.

Mikor végre megállunk, és Harry kisegít az autóból, már végképp fogalmam sincs, hogy vajon merre lehetünk. Talán a tengerpartra hozott? Nem, akkor hallanám a hullámok csapkodását és érezném a sós levegőt. Itt csak a kocsik hangját hallani, bár már nem annyira hangosan és sűrűn, mint a belvárosban. Mintha a levegő is kevésbé lenne fülledt. Az emberek zsivaja pedig mintha megszűnt volna.

-  Gyere – motyogja Harry, majd átkarolja a vállamat és elindulunk szép lassan a betonon. Pár lépés után hirtelen puha füvet érzek a lábam alatt.

-  Csaknem…? – kérdezem meglepődve, de Harry közbeszól.

-  Cssshh! Ne gondolkodj most – mondja halkan.

-  Rendben – válaszolom, majd megpróbálom kiüríteni a fejemet. Úgy-ahogy sikerül is, mire pár perc múlva Harry megállít.

-  Most fel foglak emelni. Ne ijedj meg!

-  Tessék? Ááá! – Nincs időm felfogni sem amit mondott, hirtelen a derekamon érzem Harry kezeit, és a lábam elemelkedett a talajtól. Mire észbe kaptok, már egy kemény, vékony dolgon ülök. Harry elenged, majd megfogja a kezeimet és a két oldalamra helyezi őket, hogy így kapaszkodjak.

Ekkor már biztos vagyok benne, hogy hol vagyunk. Akaratom ellenére is egy széles, boldog mosoly húzódik a számra.

A faág meghajlásából érzem, ahogy Harry is felül mellém. Ezután óvatosan átölel, mintha csak attól félne, hogy az ennél erősebb szorítással kárt okozhat bennem. Imádom, amikor ilyen gyengéden viselkedik velem. Hirtelen Harry mély hangját hallom, közvetlenül a fejem mellől, a fülembe suttogni:

-  Jasmine. – szólít meg.

-  Igen? – kérdezem türelmetlenül, erőtlen hanggal. Harry közelségétől és a lassú, halk beszédétől elakad a lélegzetem. A szívem egyre gyorsabban és gyorsabban ver a mellkasomban.

-   Kérdezni akarok valamit. – Megköszörüli a torkát, majd folytatja. – Mióta megismertelek, egy teljesen más ember lettem. Melletted vagyok igazán önmagam, előtted nem kell titkolóznom. Mellettem álltál még akkor is, amikor nem érdemeltem meg… Tudom, hogy benned bármikor megbízhatok, és hogy ez soha nem fog változni. Szeretném, ha tudnád, hogy ez fordítva is igaz. Bármit megtennék érted, bármit. Mi összetartozunk, nem érdekel, hogy mások mit mondanak, elég, ha mi tudjuk, hogy ami köztünk van az igaz szerelem. Senkit nem szerettem még ennyire rajtad kívül soha. Mindig is szerettelek, már az első pillanattól kezdve, minden egyes szívdobbanásommal, és mindig szeretni is foglak az utolsóig. Szeretném, ha örökre velem lennél. – Nem bírok levegőt venni, úgy érzem, mintha a szívem ki akarna törni a helyéről. A szám tátva marad, meg sem merek mozdulni, miközben Harry pár pillanat csend után óvatosan a fejemhez nyúl, és kicsomózza a fekete kendőt.

A szemem tágra nyílik, amint végre újra képes vagyok látni, és néhány pislogás után Harry nagy, őszinte zöld szemeit látom magam előtt. Komoly arccal bámul rám, majd elmosolyodik.

-  Nézz le. – mondja, de én még pár másodpercig nem vagyok képes elszakítani a pillantásom az arcáról.

Mikor hirtelen lenézek, nem csak az unalmas, sötétzöld füvet látom magunk alatt az esti, sötétedő fényben, amire számítottam. Sok apró világító pöttyöt veszek észre, szépen elrendezve egymás mellett, sorokban. Először azt hiszem, hogy egy égősor van kiterítve a földön, de ahogy jobban szemügyre veszem a kis pontokat, látom, hogy valójában picike gyertyák. A sok kicsi gyertya halvány, romantikusan pislákoló fényt bocsát ki a park sötét fűzfái közé.

Miután alaposabban megnézem a gyertyákat, rájövök, hogy nem csak egyszerű össze-vissza sorokban vannak elrendezve. Már nem csak egy-egy gyertyára fókuszálok, hanem egy az egyben is szemügyre veszem az alakzatot. Egy nagy szívecske rajzolódik ki előttem, benne pedig négy szó olvasható. Nehezen tudom értelmezni a szavakat, annyira sokkot kapok. A szív-forma belsejében ez áll: „WILL YOU MARRY ME?”

Pár pillanat után a mellettem ülő Harryre nézek, aki fürkésző tekintettel bámul. Nem mosolyog, de az arckifejezése gyengédnek látszik. Egy apró sötétkék dobozkát húz elő a háta mögött tartott kezével, és felém tartva kinyitja. A gyertyák halvány fényében egy hatalmas, ezüstgyűrűbe foglalt gyémántkő csillan meg a kis doboz belsejében. Harry komoly arccal rám néz, majd megszólal, és lassan, magabiztosan, érthetően ejti ki a következő szavakat:

-  Leszel a feleségem?