Kvíz

Akinek van kedve, légyszi válaszoljon, az első négy kérdés puszta kíváncsiság, a többi viszont fontos lenne, mert segítene abban, hogy a következő történet jobb lehessen. Kommentben várom a válaszokat, de írhattok twitteren is (@kiezalany) vagy akárhol! :)

xxx

P. 

1. A te képzeletedben hogy néz ki Jasmine?

a.)    Modellalkatú, magas sarkú cipőben, hosszú szőke hajjal.

b.)    Átlagos lány: barna haj, barna szemek.

c.)    Más: …

2. Sejtetted, hogy Jasmine idősebb Harrynél? Ha igen, mit gondoltál, mennyivel?

a.)    Nem gondolkodtam az életkorán.

b.)    Azt hittem, fiatalabb nála, vagy ugyanannyi idős.

c.)    Azt gondoltam, egy kicsivel idősebb.

d.)   Olyan idősre gondoltam, mint például a drága Caroline Flack.

3. Szerinted a történet alapján mi lett Eleanor és Louis kapcsolatával?

a.)    Végleg szakítottak.

b.)    Később kibékültek.

c.)    Eleanor el sem ment, csak rá akart ijeszteni Louisra.

4. A te fantáziádban hogyan végződött a történet?

a.)    Harry Jasmine után futott de nem találta meg, és végül soha többé nem látták egymást.

b.)    Harry megtalálta Jas-t, és visszavitte az USA-ba.

c.)    Harry nem találta meg, de végül Jasmine visszament, ahogyan ígérte.

5. Téged zavart a két betűszín, vagyis a két történetidő használata?

a.)    Egyáltalán nem, minden tiszta volt.

b.)    Néha zavaros volt.

c.)    Teljesen összezavart.

6. Szerinted túlságosan titokzatos a történet?

a.)    Nem, pont jó.

b.)    Igen, túl sok a hiányzó infó.

c.)    A hiányzó dolgokat kitaláltam magamtól.

7. Egy tízes skálán hányasra értékelnéd a blog kinézetét?

8. Egy tízes skálán hányasra értékelnéd a történetet?

9. Milyen hibákat találtál a történetben, vagy szerinted mi volt a baj vele?

10. Elolvasod majd a következő történetem is?

a.)    Igen

b.)    Nem.

c.)    Ha olyan jó lesz, mint ez, akkor igen.

Elsö rész - Huszadik fejezet - Befejezés

Esik az eső Kanada déli részén. Az emberek a Torontói reptérről esernyővel a kezükben távoznak, rendszerint a családjuk, vagy barátaik társaságában. Azonban a mai napon néhány ember szeme megakad egy kivételen, és kíváncsian bámulják, hitetlenkedve. Nem értik, mit keres ott, egyedül, esernyő vagy bármiféle kapucni nélkül.

Egy magas, hosszú szőke hajú lány lép ki a reptérről. Szűk, fekete csőnadrágot és ugyanilyen színű bő pulóvert visel, hozzá nem illő fehér Converse cipője csupa sár és víz. Az egyik kezével a hatalmas bőröndjét húzza maga után, a másikban pedig a telefonját tartja, amire néhány másodpercenként rápillant menet közben. Ekkor az arca megrándul, és a szája egy kissé lefelé görbül. Nem törődik a haját eláztató és az arcát ostromoló jéghideg esőcseppekkel – talán örül, hogy a kíváncsiskodó tekintetek elől ez által rejtve maradnak az egyre csak gyűlő könnycseppjei. Bár az arca kifejezéstelen, a pillantásából sugárzik a szomorúság. A szeme alatt sötét karikák éktelenkednek.  Hihetetlenül meggyötörtnek tűnik a lány, és fáradtnak. Ki tudja, hogy min mehetett keresztül. Nagyon zaklatott.

Hirtelen megáll a járda szélén, arra késztetve ezzel a többi járókelőt, hogy kikerüljék őt. Elgondolkozva felnéz a telefonja képernyőjéről, majd a pillanat hevéből történő elhatározással a tőle pár lépésre álló nagy, zöld kukába hajítja a készüléket. Lassan egy halvány, szomorú mosolyra húzódik a szája. Immár mind a két kezével a hatalmas bőröndjét ráncigálva továbbmegy, majd eltűnik a tömegben, a sok ember között, és beleolvad a nagy, szürke, városi forgatagba a rengeteg esernyős idegen közé.

Pár perccel később a reptér környékének nyugalmát ismét egy különös szerzet zavarja meg. Egy magas, tizennyolc év körüli fiú ront ki az ajtón, néhány utána kiabáló lesifotóssal a nyomában. De ő nem törődik velük, látszólag teljesen mással van elfoglalva. Sötétkék pólót és hosszú famert visel, göndör barna haját egy ronda szürke sapka takarja el. Az egyik keze egy nagy gipszben van. Gyönyörű zöld szemei aggodalmat tükröznek, és ijedten pislog körbe az utcán. Keres valakit. A telefonját folyamatosan a füléhez tartja, annak ellenére, hogy senki sem beszél bele, csak az egyenletes sípolást hallgatja perceken keresztül.

Éppen az üzenetrögzítő jellegzetes hangja kezd beszélni a készülékbe, amikor a fiú megpillant egy családot, akik a járdán sétálnak. Az anyuka egy babakocsit tol sietve, fél kezével az esernyőjét tartva, míg egy szoknyás kislány (hat-hét év körüli lehet) esőkabátban és gumicsizmában ugrál mellette vidáman. Egyszer csak a kislány megáll a járda szélén, és az egyik kukára mutat.

-   Anya, nézd, valami villog! – kiabálja, mire az anyukája is megáll, és belenéz a szemetesbe. A kislány lassan közelebb megy hozzá, és pár pillanat múlva egy villogó telefont emel ki a szemét tetejéről.

-   Hűű, mennyi nem fogadott hívás! – nézi csodálkozva a telefon képernyőjét a kislány. A göndör hajú, zaklatott srác összehúzott szemekkel, rosszat sejtő tekintettel figyeli a jelenetet.

-   Mutasd! – kéri az anyuka, mire a gyerek a kezébe adja a készüléket. A nő kíváncsian bámulja a képernyőt. – Egy olvasatlan üzenet – motyogja magában, majd olvasni kezdi. – Ki lehet az a Harry? – tűnődik, majd hirtelen megvonja a vállát, és visszadobja a telefont a szemetesbe.

-   Gyere, kislányom, menjünk! – mondja, aztán megfogja a lányka kezét, és továbbindulnak. A kislány még visszanéz a kincset rejtő szemétre, majd előrefordul, és felhúzza az esőkabátja kapucniját.

A göndör hajú fiú pár pillanatig nézi a távolodó családot, majd mikor egy kissé messzebb érnek, ideges lépésekkel a kuka felé indul.

A szemét tetején heverő telefon képernyőjén a következő üzenet van megnyitva, ami a kijelző szerint egy perccel ezelőtt érkezett:

„Jasmine! Bármi történik, ne menj el a reptérről! Kérlek! Maradj ott. Szeretlek. Harry .x”

Elsö rész - Tizenkilencedik fejezet

Miután a hotelban villámgyorsan lemostam a sminkem, megfürödtem, kifésültem a hajam és felkaptam egy normális ruhát, már akartam is visszaindulni.

-   Liam, mehetünk? – kiabáltam be a hotelszobája ajtaján, de nem jött válasz. Mikor óvatosan beléptem a szobába, láttam, hogy Liam és Danielle az ágyon összebújva alszanak, mind a ketten még abban a ruhában, amiben bulizni jöttek. Nem volt szívem felkelteni őket, így egyedül mentem vissza a kórházba. Hajnali fél ötkor. Bár már kezdett világosodni, mégis féltem egy kicsit. Eszembe jutott, mikor Harryvel sétáltunk pár napja ugyanígy, hajnalban. Mennyire jó volt! De Harry most nem volt velem. Nem fogta a kezemet, nem éreztem magam biztonságban. Egyedül voltam.

Mikor odaértem a kórházba, Zayn, Niall és Louis csendben ücsörögtek a folyosón. Niall azt hiszem, bealudt, mert a sapkája az arcába volt húzva. Zayn a telefonját nyomkodta, Louis pedig csak nézett ki a fejéből. Sóhajtottam egyet majd lehuppantam Zayn mellé a padra, és rápillantottam a telefonjára. Nem kellett volna. Mikor észrevette, hogy a képernyőt nézem, gyorsan eltette a telefont a zsebébe.

-   Tele van vele a net, igaz? – mosolyogtam remény vesztve.

-   Igen – bólintott fáradtan. – Mind a kettővel.

Elhúztam a számat. Szóval egy nap alatt kerültek napvilágra képek arról, ahogyan Louis megcsókol, és ahogy Harry egy szőkeséggel kézen fogva távozik egy szórakozóhelyről. Csodálatos, gondoltam. Most biztos az egész világ azt hiszi, hogy mindenki szakított mindenkivel és mindenki megcsalt mindenkit. Engem pedig azt hiszem, rengeteg országban egy kurvának tartanak. Az lesz a legjobb, ha be sem kapcsolom a telefonomat jó néhány napig. Kanadában majd lesz időm bőven gondolkodni. Igen, már akkor eldöntöttem, hogy hazamegyek. Úgy gondoltam, majd otthon, nyugodtabb körülmények között kitalálom, hogyan tovább.

Annyira belemerültem a gondolataimba, és egyszerűen annyira fáradt voltam, hogy valószínűleg elaludhattam, mert fogalmam sincs, mennyi idővel később (néhány óra talán) arra ébredtem fel, hogy Zayn suttogva beszél hozzám.

-   Jasmine! Hahó, Jasmine! Ébredj. Most hozták ki Harryt – mondta. Mikor nagy nehezen kinyitottam a szemem, láttam, ahogyan Harryt az egyik ágyra fektetik a szobában, ahol a műtét előtt is volt. Rögtön oda akartam menni hozzá, de az orvos azt mondta, hogy körülbelül fél óra múlva ébred csak fel. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ott ültem az ágy mellé húzott széken, és nem csináltam mást, csak őt bámultam. Még gondolkozni sem volt energiám. Már pont csukódtak le a szemeim, és elaludtam volna, amikor Harry mocorogni kezdett.

-   Harry.. – szólítottam meg halkan, mire nagyokat pislogott, majd lassan rám emelte a tekintetét.

-   Jasmine.. – suttogta. – Elmegyünk a fűzfához? – kérdezte, és már megpróbált felülni.

-   Persze – válaszoltam. – Amint lehet, elmegyünk. De most pihenned kell – fogtam meg a kezét, mire kelletlenül bólintott, és visszahajtotta a fejét a párnára. Csak ennyit tudtam beszélni vele, mert már jöttek az orvosok, hogy megnézzék, minden rendben van-e.

-   Jasmine! – szólt Zayn, amikor kimentem a folyosóra. – Menj vissza a hotelba és aludj, oké? Majd szólunk, hogy mikor mehet ki Harry.

Először ellenkezni akartam, de végül inkább mégis csak bólintottam. Életemben nem éreztem még ennyire fáradtnak és meggyötörtnek magam. Nagyon-nagyon hosszú néhány napon voltam túl. Még egyszer visszanéztem Harry szobájába, majd lassan elindultam a hotel felé.

-   Nem mehetsz el!

-   Sajnálom. – törlök le egy könnycseppet az arcomról.

-   És mi lesz azzal, hogy soha nem hagysz el, ha? – emeli fel a hangját. Még soha nem láttam ennyire zaklatottnak Őt. – Hogy mindig velem maradsz?

-   Nem örökre megyek el, oké? – nézek rá könyörgő tekintettel. – Csak kell egy kis szünet. Távol a kameráktól és a fotósoktól… Hogy önmagam lehessek, és átgondoljam a dolgokat. Már azt sem tudom, hogy én ki vagyok, nem hogy te… A tegnapelőtti éjjel rád sem ismertem.

-   Mondtam már, hogy sajnálom! – fakad ki. Tehetetlenségében a gipszét kezdi ütögetni a pad támlájához.

-   De ezt nem lehet csak úgy elfelejteni! – vágok vissza. Utálok vele veszekedni. Remélem, hogy ez az első és egyben utolsó vitánk. Bármilyen tekintetben is utolsó… csak ne kelljen többet szenvedést okoznunk egymásnak.

-   Figyelj, Jasmine – kezdi felcsillanó szemekkel, és látom rajta, hogy most egy szerinte tényleg hatásos elméletet fog elmagyarázni. – Én arra gondoltam, hogy… ha tényleg szeretjük egymást nem kellene engednünk hogy bármi is szétszakítson minket. Érted, miről beszélek? – néz rám tágra nyílt szemekkel. Persze, hogy értem, nem vagyok bolond, gondolom magamban, miközben a szemébe nézek. De úgy döntök, ezt inkább nem mondom ki hangosan.

-   Ez nem ilyen egyszerű. – bököm ki végül.

-   De igen! Ha szeretjük egymást, akkor meg fogsz bocsátani és együtt maradunk. Ennyi az egész. – vonja meg a vállát, majd kérdőn néz a szemembe. Elveszve a gyönyörű zöld szempárban egy pillanatig semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy szeretem.  Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy képes vagyok mindent megbocsátani neki és itt, most azonnal megcsókolni. De valami nem hagy nyugodni, hiába szeretném…

-   Te megbocsátasz nekem? – kérdezem halkan.

-   Nincs miért. Louis mindent elmondott, tudom, hogy nem a te hibád.

-   De én már tudtam előre, hogy valami van Louisval. Nem kellett volna elme… - kezdem magyarázni, de közbeszól.

-   Nem érdekel, oké? Ne hibáztasd magad, Louis tette ezt. Az már más dolog, hogy elég durván összevesztem vele… - húzza el a száját, majd sóhajt egyet. – A kérdés az, hogy te megbocsátasz-e. Tudom, hogy nagyon hülye voltam, de tényleg sajnálom és…

-   Nem tudom – vágok közbe. – Idő kell nekem ehhez, jó? – nézek rá könyörgő tekintettel. Nem is azzal van gond, hogy megbocsássak neki, te jó ég, azt már rég megtettem, mielőtt még bocsánatot kért volna! Nem, hanem az a baj, hogy fogalmam sincs, hogy tudnék mindezek után is ugyanúgy vele lenni. Amikor csak ránézek, újra átélek minden fájdalmat, amit miatta éreztem, és olyan, mintha belül darabokra hullanék… Azt hiszem, nem kevés idő lesz, mire ez elmúlik.

-   Nem bízol bennem? – kérdezi szomorúan.

-   Nehéz újra megbízni valakiben, aki egyszer már megcsalt – vágom rá hirtelen, de azonnal meg is bánom. Tudom, hogy Harry nem szereti, ha így hirtelen… szembesítik a tetteivel. – Mindig is azt gondoltam, hogy ha egy srác valaha is megcsal, soha nem fogok megbocsátani neki. De te túlságosan is fontos vagy nekem – könnyek szöknek a szemembe…

-   Szeretsz engem? – kérdezi hirtelen, pár másodperc csend után. Elmosolyodok.

-   Mindennél jobban. – válaszolom, mire Harry fürkészően néz a szemembe. De tudom, hogy elhiszi, hiszen igazat mondtam. Soha nem hazudtam még neki… Soha.

-   Akkor ne hagyj itt! Ne menj Kanadába. – kéri, szinte könyörög a tekintete. Válaszra nyitom a számat, de nem hagyja, hogy kimondjam, amit akarok. Azt hiszem, úgyis tudja, hogy mit mondtam volna. Jobban ismer, mint bárki más... – Nem engedem, hogy elmenj! Ha kell, utánad megyek. – jelenti ki.

-   Nem jöhetsz. Itt a turné, az interjúk, meg a srácok… Kötelezettségeid vannak, nem hagyhatod cserben őket – hitetlenkedek.

-   Nem számít! Semmi más nem érdekel, csak te – elszántnak tűnik. Azt hiszem, hogy értékelnem kéne, hogy ezt mondja… De ez csak megnehezíti a dolgomat, nem is kicsit. Hirtelen az órámra nézek.

-   Mennem kell. – mondom óvatosan.

-   Nem mehetsz. – közli. – Amikor kimondtad, hogy szeretsz, magadhoz láncoltál. Már nem hagyhatsz itt. Nem lehetsz annyira kegyetlen, hogy elmenj. – mosolyodott el hitetlenül.

-   Harry, értsd meg, úgy érzem, hogy ezt kell tennem. Kell egy kis szünet, minél messzebb ettől az egésztől. Tőled – mondom ki, bár nem így érzem, nagyon nem így. Biztos vagyok benne, hogy borzasztóan hiányozni fog, de itt maradni sem vagyok képes. Valami azt súgja, hogy nem lenne helyes, ha itt maradnék… Harry csalódottan bólint. De látom a tekintetében, hogy nem fogja feladni. Ő nem az az ember, aki csak úgy hagyja elmenni azt, akit szeret.

Mielőtt még felállok, utoljára mélyen a szemébe nézek. Próbálom minél hosszabbra nyújtani a másodpercet, majd mikor már nem megy, erőt veszek magamon, és kiszakítom a pillantásom az Ő könnyektől csillogó szemeiből…