„Cause with your hand
in my hand and a pocket full of soul
I can tell you there’s
no place we couldn’t go
Just put your hand on
the glass, I’ll be trying to put you through
You just gotta be
strong…”
Amikor a hotel előtt kiszállunk az
autóból, Harryvel mosolyogva fogjuk meg egymás kezét. Le sem lehetne törölni a
boldogságot az arcunkról. A parkolóban ácsorgó, és most utánunk siető néhány
lesifotós ennek biztosan örül… Főleg, amikor meglátják az ujjamon terpeszkedő
hatalmas, feltűnő gyémántot. Miközben a miénk mögött leparkoló autóból Liam,
Zayn, Niall, Danielle és Eleanor szállnak ki, a fotósok kiabálni kezdenek
felénk és a rajongók is „támadni” kezdenek. Harryvel a többiek felé nézünk, de
úgy tűnik, hogy őket most békén hagyják. Ma este mi ketten vagyunk az
érdekesek, de nem törődünk a felhajtással.
A sok ember elállja az utunkat, és
eszeveszett módon kattintgatják a fényképezőgépeket és vakítanak meg minket az
erős vakukkal. Miközben a hotel biztonsági őre felénk próbál sietni a tömegben,
mi próbáljuk kizárni a fejünkből a felénk kiabáló hangokat. De egyet
akaratlanul is meghallunk, mind a ketten.
- Hol hagytátok Louis-t?
– ordítja egy lány.
Harryvel egymásra
nézünk. Bátorítóan szorítom meg a kezét még erősebben, közben pedig a
biztonsági őrnek sikerül elérnie hozzánk, és segítve nekünk áttörni a kisebb embertömegen,
a hotel bejárata felé terel minket. Amikor belépünk a hotel előcsarnokába, a
többiek már ott várnak minket, de a társaság még egy fővel gyarapodott. Louis
áll ott velük, bordó sapkával a fején, sötétzöld pulcsiban és farmerban.
Eleanor odalép hozzá, és megölelik egymást, majd halkan beszélgetni kezdenek.
Óvatosan Harryre pillantok, aki gyanakvóan és kissé dühös tekintettel méregeti
Louist.
- Nem muszáj odamennünk
– mondom neki halkan.
- De igen, meg akarom
köszönni a többieknek, hogy segítettek. Csak egy perc az egész. Gyere – kezd el
húzni magával, a kezemnél fogva. Mikor odaérünk a társasághoz, mindenki
mosolyogva néz ránk, majd Harry megszólal.
- Köszönöm, hogy
segítettetek ma este. Nélkületek nem lett volna tökéletes – mondja
visszafogottan. Tudom, hogy Louis jelenléte feszélyezi őt, már nem tud annyira felszabadult
lenni, ha ő is egy légtérben van vele.
- Igazán nincs mit –
válaszolja Danielle mosolyogva.
- Szívesen, nagyon
örülünk nektek! – feleli Liam.
- Ez csak természetes,
tekintve hogy fél éve majdnem elrontottam az egészet… - motyogja Niall, mire
elkerekedett szemmel nézek rá.
- Nem csak te – közli
Harry, majd gyilkos pillantással Louis felé néz. Ölni tudna a tekintetével, még
engem is kiráz tőle a hideg. Közelebb húzódok hozzá, remélve, hogy így egy
picit eszébe juttatom, hogy megígérte, nem lesz több balhé.
- Még mindig
rettenetesen sajnálom – mondja Louis komolyan. – De örülök, hogy végül minden
jóra fordult, legalábbis köztetek. Remélem, hogy boldogok lesztek – Egy mosolyt
erőltet az arcára, de látom rajta, hogy valójában ideges, és szomorú is. Harry
még mindig meredten bámulja, majd a földre nézve válaszol.
- Aha. Oké. – mondja
kíméletlenül, majd felém fordul. – Mehetünk, Jasmine? – kérdezi, mire egy sóhaj
kíséretében bólintok.
- Még egyszer köszönünk
mindent, srácok! Jó éjszakát – mosolygok a többiekre, akik ezután szintén jó
éjszakát kívánnak, és Harryvel az előcsarnokon átvágva a liftek felé vesszük az
irányt.
- Megéljük azt valaha
is, hogy újra barátok lesztek Louis-val? – kérdezem eltűnődve, miközben
belépünk az előttünk kinyíló liftbe.
- Nem – közli Harry
egyszerűen, megvonva a vállát.
- Miért nem? Látom
rajtad hogy zavar. – Harry nem válaszol, csak csendben néz maga elé. – Nem
lenne jobb, ha megpróbálnátok túllépni ezen? – direkt kérdezem többes számban,
mert tudom, hogy Louis már kész lenne újra a barátja lenni, és csak Harry az,
aki olyan makacs, hogy hónapokkal később is képes haragudni rá.
- Hagyjuk már ezt
Jasmine, kérlek. – néz rám fáradt tekintettel.
- Sajnálom, csak annyit
akartam mondani, hogy tudom, milyen nehéz megbocsátani, de a könnyebb út lehet,
hogy több fájdalmat okoz, és rengeteg energiádat elveszi, hogy megtartsd a
haragot iránta.
- Nem haragszom,
egyszerűen csak nem érdekel már – mondja Harry, de hallom a hangján, hogy
valójában nem így érez.
- Ezzel engem akarsz
meggyőzni, vagy magadat? – nézek a szemébe, mire Harry kínosan elröhögi magát.
- Azt hiszem, inkább
magamat – mondja egy sóhaj kíséretében. Ekkor kinyílik a lift ajtaja, és
Harryvel kilépünk a huszonegyedik emelet folyosójára.
- Ne beszéljünk most
erről, jó? – mondja, miközben a szobánk felé sétálunk. – Éppen az előbb kértem
meg a kezed.
- Óó, hát majdnem ki is
ment a fejemből – ugratom mosolyogva, miközben megállunk a szobánk ajtaja
előtt, és Harry kinyitja az ajtót. A szobába belépve az ajtó mögötti falnak
dőlök, Harry pedig velem szembe állva közelebb húzódik hozzám. Nagyon közel. Az
arcunk két centire sincs egymástól, érzem magamon minden lélegzetvételét. A
szívem egyre hevesebben ver…
- Akarod, hogy
emlékeztesselek? – kérdezi egy széles vigyorral az arcán, de én nem tudok
válaszolni. Nem bírom visszafogni magam, azonnal érezni akarom az ajkaimmal az
övéit, minél közelebb akarom őt magamhoz. Csókolózni kezdünk, miközben lassan
befelé araszolunk a szobába, majd Harry óvatosan az ágyra fektet…
- Boldog szülinapot. –
suttogja a fülembe, miközben közelebb bújik hozzám a takaró alatt és hátulról
átölel.
- Te vagy a
legcsodálatosabb ajándék, amit valaha kaptam – válaszolom halkan, de már alig
bírom nyitva tartani a szemeimet az álmosságtól. Harry gyengéden egy puszit
nyom az arcomra, én pedig néhány nagy pislogás után lassan álomba merülök…
