Második rész - Hetedik fejezet

           Amíg a hotel felé sétálunk, szépen kisüt a nap Houstonban. Nagyon boldog vagyok, amiért újra Harryvel lehetek, bár tudom, hogy biztosan nagyon elfoglalt lesz a koncertek miatt. De legalább itt lehetek, vele. Egy másodpercre sem engedem a kezét, miközben sétálunk.

-  Louisval hogy álltok? – kérdezem hirtelen, mert eszembe jut, hogy most már bármikor összefuthatunk vele, és tudni akarom, mire számítsak. – Veszekedtetek azóta? – Harry még a telefonban mesélte el, hogy amikor visszatért, kitört a balhé közte és Louis között. Azt hiszem, Louis Los Angeles-ben megpróbált bocsánatot kérni tőle ismét, de Harry csak felkapta rajta a vizet és Louist okolta mindenért ami történt, ő pedig visszatámadott azzal, hogy Harrynek nem kellett volna rögtön megcsalnia engem. Nagyon sajnáltam, hogy nem lehettem ott Harryvel hogy megnyugtassam, de remélem, hogy már nem is lesz rá szükség.

-  Nem. – feleli Harry, de abban a pillanatban megérzem rajta a feszültséget.

-  Mégis ideges vagy… - kezdem óvatosan.

-  Akárhányszor látom, eszembe jutnak azok a napok San Francisco-ban. – mondja halkan.

-  Előbb-utóbb meg kell bocsátanod neki. – tudom, hogy nem ezt akarja hallani, de én csak az igazat próbálom mondani neki. – Mi lesz így a bandával?

-  Soha nem leszek többé a barátja, Jasmine. – közli Harry, és én úgy döntök, nem erőltetem tovább a témát.

Időközben odaérünk a hotel elé, ami előtt egy nagy piros-fekete busz áll. Már messziről felismerem – a srácok turnébusza. Harryvel odasétálunk hozzá, és az ajtaja előtt megállunk.

-  Mindjárt jövök – mondja Harry, és elengedi a kezem. Rögtön hiányérzetem támad, pedig még ott áll mellettem. – Lehozom a táskám, csak egy perc. Maradj itt – nyom egy puszit az arcomra, majd felmegy a buszra, én pedig egyedül maradok. A busznak dőlve a nagy hotelt bámulom, aminek legalább húsz emelete van, mindegyiket egy fehér téglákkal kirakott rész választja el egymástól, a falak pedig szinte végig üvegből vannak, halvány függönyökkel eltakarva. Mindig is imádtam a nagy ablakokat, ezért a hotel is rögtön elnyeri a tetszésemet. Belülről biztos nagyon világos és modern, kíváncsi vagyok, milyen lehet a berendezése. Már alig várom hogy bemenjünk és Harry megmutassa a szobánkat. Mikor a szemem sarkából meglátom, ahogy valaki leugrik mellém a buszról, rögtön odafordulok.

-  Végre – sóhajtok vigyorogva, de amikor meglátom, hogy ki áll velem szemben, lehervad az arcomról a mosoly.

-  Szia. – köszön Louis. Az arcán nyoma sincs a korábbi megszokott huncutságának, a szemében komolyság tükröződik. Fehér pólót visel szürke melegítőnadrággal és Converse tornacipővel. Az állán egy kissé borostás, ami valamennyire felnőttessé teszi a megjelenését.

            -  Szia – köszönök vissza neki hűvösen. 
            -  Hogy vagy? – kérdezi hirtelen, én pedig egy pillanatig meglepődök, de aztán inkább sajnálatot érzek Louis iránt. Biztosan rossz érzés lehet, hogy a legjobb barátja mélységesen haragszik rá. Legszívesebben megbocsátanék neki, de még mindig bennem motoszkál a csalódás és egy kis harag is, amiért tudom, hogy ő indította el az egész lavinát San Francisco-ban. Félreértés ne essék, tudom, hogy Harry is ugyanolyan hibás volt, de ő teljesen más ember mint Louis, ezt jól tudom. Viszont Louis szintén megbánta amit tett, és most pedig próbál úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Reménykedik, hogy talán a mi barátságunk túlélte, de én sajnos nem így gondolom. Legalábbis amíg Harryvel nincs jóban, én sem szívesen beszélgetek vele. Tudom, hogy most nem is a kérdésére várja a választ, hanem arra, hogy vajon mit is érzek most vele kapcsolatban.

-  Louis, én… - kezdem, de közbeszól.

-  Tudom, tudom… - mondja csalódottan. Látom rajta, hogy erre számított. A földet kezdi bámulni. – Csak annyit akarok mondani, hogy én tényleg nagyon sajnálom, ami történt. Remélem, valamikor meg fogtok bocsátani mind a ketten. – mondja halkan, szomorú hangon, majd a szemembe néz egy pillanatig. Amíg én a szavakat keresem, Louis választ sem várva elindul a hotel bejárata felé. Kinyitom a számat, hogy utána kiáltsak, de nem jön ki egy hang sem belőlem.

Harry ekkor lép le a buszról, egy nagy táskával a kezében.

-  Itt vagyok. Minden rendben? – kérdezi aggódva, amikor meglátja az arckifejezésemet. – Mondott valamit? – válaszként megrázom a fejem. Harry nem kérdez többet, csak megfogja a kezem, majd mi is hotel felé indulunk.

Második rész - Hatodik fejezet

Nagyon nehéz napokon van túl a kis családom. Az öcsém motorbalesete után kellett egy kis idő, mire újra helyreállt a rend és mindenki megnyugodott, legfőképpen anyukám. Ő volt az, aki mindig mindent a szívére vett, folyamatosan aggodalmaskodott és remegett a félelemtől, amíg az öcsémnek, Ryannek nem volt stabil az állapota. Sem aludni, sem enni nem tudott, állandóan a kórházban volt, vagy ha nem, akkor is azon járt az esze, hogy vajon mi történik Ryannel és hogy mikor mehet már vissza hozzá. Kellett, aki gondoskodik róla, egyedül nem bírta volna átvészelni ezt az időszakot. Szüksége volt rám, ezért is nem bántam meg azt, hogy tovább maradtam Kanadában, mint terveztem.

Viszont Harryt nagyon sajnáltam, akinek a kis „szünetünk” után egyedül kellett visszatérnie az Egyesült Államokba, hogy a bandával folytathassák a turnéjukat. Mi kettesben napokig képesek voltunk elbújni a valóság elől, azonban az emberek nem felejtenek egykönnyen. Amint Harry megérkezett, rögtön azzal támadták az újságírók és riporterek, hogy mondja el, mi is történt pontosan San Francisco-ban. A két hete történt események után Harryt és Louist, sőt miután Niallről elerjedt a pletyka (ami kivételesen igaz volt) hogy ő készítette azt a bizonyos fényképet, még őt is szinte szétszedték a kíváncsiskodók. Harry rengeteg gyűlölködő levelet kapott pár nap alatt, mind a „megcsalások”, úgy az eltűnése és a koncertek elhalasztása miatt is. Szerencsére azért voltak akik megértették hogy szüksége volt a pihenésre (főleg a balesete miatt, legalábbis a legtöbben csak ennyit tudtak) es még mindig sok rajongó támogatta őt. És persze velem is állandóan telefonos kapcsolatban volt, az elmúlt héten nem telt el nap anélkül, hogy ne beszéltünk volna legalább egy órát. Mindent megtettem hogy ne érezze magát egyedül, hanem tudja hogy mellette vagyok, még ha egy másik országban kellett is lennem hogy a családomnak segíthessek.

De most már, hogy Ryan állapota javulni kezdett és néhány hét múlva ki is engedik a kórházból, nyugodt szívvel szálltam fel a repülőre Houston felé. Most éppen valahol a levegőben vagyunk tízezer méter magasan, ahogy eszembe jut a három héttel ezelőtti repülőutunk Harryvel. Mintha csak tegnap lett volna! Mikor még minden rendben volt és azt hittük, jó szórakozás lesz ha velük tartok az amerikai turnéra. Izgatottak voltunk és vakok a szerelemtől, sejtelmünk sem volt róla hogy mi fog történni hamarosan. De bár a felhők eltakarták a színtiszta eget, felettük a nap tovább sütött. Igazából mindig is ott volt, hogy attól még hogy nem láttuk, nem ment sehova, egy másodpercre sem. A szerelmünk is pont ilyen erős Harryvel, azt hiszem… Hiába próbálják eltakarni a felhők, lehet alattuk eső vagy vihar, a nap ugyanolyan szikrázóan fog sütni. Befolyásolhatatlanul. Legyőzhetetlenül.

Pár perccel később a felhők ritkulni kezdenek, ahogyan a gépünk lejjebb ereszkedik és az ablakon kinézve megpillantom a város nagy épületeit és az utcák mentén szigorú rendben katonaként sorakozó házakat, majd a repülőteret is. Harry valahol odalent vár rám.

Elképzelem, ahogyan az egyik műanyag székben ül a repülőtér előtt, laza farmerban és kockás ingben, szürke sapkával a fején, egyik keze gipszben, másik kezével pedig a telefonját nyomkodva. Ennek a képnek a hatására amennyire csak lehet, sietve szállok le a repülőről, és szinte rohanva indulok a bőröndöm keresésére. Egy örökkévalóságnak érzem, mire végre megtalálom és kijutok a reptérről, de amint meglátom a bejárat előtt ácsorgó Harryt, minden más kimegy a fejemből. Egyedül van, amin kissé csodálkozok, hiszen már kezdtem hozzászokni, hogy ha nyilvános helyen tartózkodik, ahhoz a jelenséghez mindig társul legalább 20-30 rajongó és jó pár lesifotós is. De most, a gyönyörű szemeit eltakaró napszemüveggel és a sapkájával a fején, úgy tűnik nem igazán ismerték fel.

Amikor megpillant engem, széles mosoly terül el az arcán és sietve elindul felém. Én a bőröndömet magam után ráncigálva futni kezdek, majd az utolsó pillanatban kiesik a kezemből, és én hagyom, hogy eldőljön mellettünk a betonon. Nem érdekel semmi más, csak Harry. Nem törődve a körülöttünk mászkáló emberek tömegével a karjaiba ugrok. El sem tudom hinni, hogy ismét vele lehetek. Még mindig olyan ő számomra, mint egy csoda. Szorosan ölelem magamhoz hosszú másodperceken keresztül, egy pillanatra sem lazítok a szorításomon, mintha csak félnék hogy bármikor eltűnhet.

Harry óvatosan eltol magától (már amennyire a sérült kezével bír), hogy a szemembe nézhessen.

-  Szia – mosolyog rám boldogan.

-  Szia – köszönök, miközben a szívem őrült tempóban dobol a mellkasomban. Harry lassan, ráérősen megcsókol, majd megfogja a kezem és elindulunk a hotel felé.