- Sajnálom, butaság volt
az egész.
- De még mekkora
butaság! Elképzelni sem tudom, hogyan juthatott egyáltalán eszébe megcsinálni
ezt a videót, hát még hogy milyen módon kerülhetett fel az internetre!
- Hát, az úgy volt,
hogy…
- Nem érdekel! Teljesen
mindegy, hogyan történt, tudnia kellene már, Mr. Tomlinson, hogy ha egy fotót
vagy videót megcsinál, azt soha többé nem semmisítheti meg!
- Bocsánat.
- Ne tőlem kérjen
bocsánatot, hanem a társaitól, akik a segítségével most még nagyobb
valószínűséggel veszíthetik el a szeretett munkájukat! Felfogja, hogy milyen
súlyos ügyről van szó? – Nem tudta kontrollálni magát többé. Elveszítette a
fejét, szinte magából kikelve üvöltött a két megszeppent fiúra.
Jane hotelszobájában
voltak, ahol szükségből egy rögtönzött iroda lett kialakítva az öltözőasztalból
és két székből. Kellett a hely a sok papírmunkának. Bár Jane örült, hogy végre
elszabadul az irodából, a kliensei elintézték, hogy itt is dolgoznia kelljen.
Louis Tomlinson és
Zayn Malik egymás és főleg a föléjük magasodó nő tekintetét kerülve kuporogtak
egy-egy széken. Látszott rajtuk, hogy ha eddig nem is, most már igazán
megijedtek a saját tettük következményeitől. Jó buli volt az a néhány
ártalmatlannak tűnő füves cigi, és abban a pillanatban még azt is jó ötletnek
tartották, hogy megörökítsék, milyen pompásan szórakoznak. Csak most,
kijózanodva és a főnökükkel szembenézve jutott el az agyukig, hogy mekkora
hülyeség volt, amit csináltak.
Mivel a két fiú nem
válaszolt, a nő egy sóhajtás után, még keményebb hanggal folytatta a
leteremtésüket.
- Csalódtam magukban.
Azt hittem, sikerült elérnem, hogy a munkájuk legyen a legfontosabb, de úgy
tűnik, tévedtem. Segíteni próbáltam, hogy minél tovább élhessék az álmukat, de
maguk nem is törődnek ezzel! Képzeljék csak el, ha én ilyen csalódott vagyok,
mit fognak a rajongóik gondolni! Ugyanis nem az számít most, hogy engem
átvertek! – Jane mély levegőt vett. Kissé megnyugodott, és úgy döntött, elég
volt az erőszakos szidalmakból. Ideje volt, hogy ne csak saját magára
gondoljon, hanem más emberekre is. – A rajongóik hittek magukban, a
példaképeikként csodálták önöket! A többiekkel együtt maguk tinilányok
millióiért felelősek! Olyan szintű befolyásuk van felettük, hogy az is
elképzelhető, hogy már a mai napon belehalt az egyikük a drogokba, csupán azért
mert önöket próbálta utánozni! De az okos kislányok egyszerűen csak elfordulnak
majd önöktől, mert nem fogják lecsúszott drogos popsztárok zenéjét hallgatni.
Most már tisztában vannak vele, hogy milyen súlyosak a következmények? –
kérdezte végül. Zayn a szőnyegről a nőre emelte a pillantását.
- Igen, megértettük –
felelte mindkettőjük nevében. – És vállaljuk a felelősséget – tette hozzá.
- Azt jól teszik –
bólintott Jane elismerően. – De sajnos, a büntetésük kiosztása nem rám
tartozik. A rajongóik fogják eldönteni, hogy mivel büntetik önöket. A biztonsági
őreiket természetesen már egytől egyig kirúgtam. Azt viszont nem tudom
megmondani, hogy a bandájuk túléli-e ezt az incidenst. Ma este, a koncerten
kiderül. Ha egyáltalán lesz koncert – nézett felváltva a két fiú szemébe
komolyan. – Most elmehetnek – közölte, mire ők habozás nélkül felálltak, és már
kint is voltak a hotel folyosóján.
Jane elgondolkodott,
miközben leült az egyik székre, és a tükörbe nézve hosszú, vörös copfja végét
csavargatta. Vajon miért reagált olyan hevesen, mikor megtudta, hogy mi
történt? Egészen eddig egyértelműnek tűnt, hogy nem törődik a banda sorsával,
csupán a bosszú a célja. Eddig minden örömét mások szenvedésében lelte, de most
valahogyan nem tudott boldog lenni. Ezek a srácok tényleg összetörtnek
látszottak. Nyilvánvalóan azért csinálták az egészet, mert úgy érezték, nincs
elég szabadságuk. Talán Jane túl sokat várt el tőlük. Talán túl magasra tette a
mércét. A játékszerei most hirtelen élő emberekké változtak. És nem tudta, hogy
akar-e ezt figyelmen kívül hagyva tovább játszadozni.
Gondolatainak
tengeréből a telefonja rezgése szakította ki. A készüléken Liam Payne neve
bukkant fel. A nő habozás nélkül válaszolt a hívásra.
- Szia.
- Jane, szia – hallott a
nő egy feldúlt hangot a vonal másik végéről. – Mennyire vagy kiakadva?
- Nem vagyok kiakadva.
Csalódott vagyok és aggódom, Liam, annyira aggódom! Fogalmam sincs, mi fog
történni így veletek, veled. Nem szeretném, ha ilyen tehetséges emberek
veszítenék el a munkájukat egy butaság miatt.
- Ne aggódj, minden
rendben lesz! Ne idegeskedj, úgysem tehetsz ellene semmit. Már késő – mondta
Liam, de nem úgy tűnt, mint aki komolyan veszi a saját szavait. – Inkább gyere
el velem vacsorázni, és utána elfeledtetem veled minden problémádat – tette
hozzá hirtelen ötlettől vezérelve. Ez a kijelentés a komoly beszélgetés közepén
annyira abszurdnak hangzott, hogy Jane elnevette magát, és a saját
meglepetésére így felelt:
- Rendben! Gyere értem
fél óra múlva.
Bár még csak késő
délután van, én az ágyban fekszem a hotelszobánkban, takarókba burkolózva. A
plafont bámulom, próbálva kiüríteni a fejemet. De nem járok sikerrel, a
gondolataim újra és újra visszatérnek ahhoz a képhez, ami a fantáziám által
született meg. Magam előtt látok egy kisbabát Harry karjaiban, aki nagy
kezeiben óvatosan tartja a csöppséget és gyengéden megpuszilja a feje búbját.
Ezután a kép átváltozik, és Harry már egy göndör hajú kisgyerek kezét fogja,
miközben az totyogva szalad aprócska talpain. A szívem egy számomra ismeretlen
módon telik meg szeretettel. Eddig azt hittem, csupán egy embert vagyok képes
igazán szeretni, feltétel nélkül. De most úgy érzem, mintha a szívem kitágulna
és még így is kicsordulna a szeretet belőle.
Lassan lehúzom
magamról a takarót. A pólómat felhajtom, és a kezemet a hasamra teszem.
Próbálom megfigyelni, megérezni azt, ami bennem van, de nem fedezek fel semmi
különöset magamban azon a tudaton kívül, hogy terhes vagyok. Ezért inkább úgy
döntök, megpróbálom feldolgozni, hogy mi is történik most…
Egy embernek adtam
életet. Illetve nem csak én, hanem Harry is. Mi ketten, közösen egy új életet
hoztunk létre. És az a legcsodálatosabb ebben, hogy ez a kisbaba a szerelmünk
gyümölcse. Nem megbánás, vagy fájdalom az, amit most érzek, hanem szeretet.
Harry iránt, és ez iránt az aprócska baba iránt. Soha nem gondoltam volna, hogy
babát várni ennyire természetes érzés lehet. Egyáltalán nem szokatlan, hanem
magától értetődően jó. És mostantól én vagyok a felelős ezért az életért, ami
bennem fejlődik. Mindent meg kell tennem azért, hogy egészséges legyen a
gyermekem.
De vajon Harry is
ugyanezt gondolja majd? Mi van, ha elutasítóan fog viselkedni és nem akarja
majd felvállalni ezt a kisbabát?
A következő
pillanatban összerezzenek, amikor Harry hirtelen kinyitja az ajtót és belép a
szobába.
- Szia
– köszön, miközben lerúgja a cipőit. – Megijesztettelek? – kérdezi, amikor
meglátja, hogy tágra nyílt szemekkel nézek rá.
- Igen
– válaszolom elmosolyodva, és miközben Harry lehuppan az ágyra, felülök. – Szia
– egy csókkal köszöntöm, ami elhúzódik hosszú és édes percekig. Harry kibújik a
pólójából, miközben én újra hátradőlök az ágyon. Amikor Harry fölém hajol és
megcsókol, kezeimmel végigsimítok a felsőtestét borító tetoválásokon: a madarak,
a pillangó, és végül a levélminták. Harry nyaklánca a mellkasomra lóg, a
kereszt alakú medál hidegen tapad a bőrömre…
Néhány
perccel később Harry elhúzódik. Lefekszik az ágy másik oldalán, és magához húz
engem. Egymás felé fordulva fekszünk az oldalunkra, és csak egymás szemeit
nézzük. Egy idő után Harry megszólal:
- Megváltoztál,
Jasmine. – Egy pillanatig végigfut rajtam a pánik, de sikerül elrejtenem.
- Mire
gondolsz? – kérdezem komoly arccal.
- Nem
tudom, Jasmine, de érzem rajtad, hogy valami történt – feleli. – Jobban
ismerlek téged, mint te önmagad. Észreveszek bármilyen változást, csak néha
nehéz kiigazodni rajta – mondja, mire lesütöm a szemem. Úgy érzem, a
pillantásomból tudja kikövetkeztetni a lelkiállapotom rezdüléseit, de ezzel
most elárultam magam. Nem válaszoltam neki.
- Jas,
nézz ide rám – ujjaival az államhoz nyúl, és felemeli a fejem. Amikor az arcára
nézek, látom, hogy mosolyog. Igazi mosoly játszik az ajkain, nem megjátszott,
hanem tökéletesen boldog. A kezét most
az arcomra teszi, és ez megnyugtat. Biztonságban érzem magam tőle. – Tudod,
hogy nekem bármit elmondhatsz. Szeretlek, amióta csak megismertelek és szeretni
is foglak, bármi történjék is. Mindig melletted állok, soha nem hagylak el,
érted? Te vagy az én kis menyasszonyom, akit senki sem bánthat amíg én élek, és
hamarosan az én kis feleségem leszel – mondja. Hangja édes és lassú, mint a
méz, és szavainak mélysége a lelkemig hatol. A szememből egy könnycsepp gördül
ki, de már magam sem tudom, hogy bánat- vagy örömkönny. Megszólalni nem tudok.
Annyi mindent akarok neki mondani, mégsem vagyok képes kifejezni szavakkal. De
Ő természetesen ezt is látja rajtam. Tudja, hogy mit gondolok. tudja, hogy mit
érzek. Nincs szükség a szavakra. Tökéletesen megért engem anélkül is, hogy
bármit mondanék.
Tekintetében
a felismerés fénye csillan. Tenyerét elveszi az arcomról, és a kezét óvatosan a
hasamra teszi… Melegség árad szét a bőrömön, ott, ahol megérint. És olyan,
mintha a bőröm alatt is érezném őt. Talán a kisbabánk is érzi?
A
pillantását hirtelen újra az arcomra emeli. Elgondolkodva fürkészi a szemeimet,
és az arca kíváncsivá válik. Mintha a tekintetével megkérdezné azt, amit most
tudni szeretne. Látom rajta, hogy bármi legyen is a válasz a kérdésére,
mellettem fog maradni. Nem hagyna el engem. Éppen ezért döntök úgy, hogy megérdemli
az igazságot. Szinte kötelességem, hogy őszinte legyek vele. De nem is
szeretnék mást.
Lassan
bólintok.
Harry
arca meglepődötté válik, a szemei egy pillanat erejéig tágra nyílnak. Ezután
pedig azonnal egy halvány mosoly húzódik az arcára.
- Ó,
Jasmine – sóhajt. – Mióta? – kérdezi olyan halkan, mintha gyerekek lennénk és
egy nagyon fontos titokról lenne szó.
- Két
hete – válaszolom leheletnyi hangon. Harry pár másodpercre becsukja a szemét.
- Miért
nem mondtad el? – kérdezi komolyan, már nem suttogva. Egy hosszú pillanatig
elgondolkodom.
- Féltem
– mondom ki. – Nem tőled– teszem hozzá gyorsan, mielőtt Harry kinyithatná a
száját, hogy ezt megkérdezze. – Hanem attól, hogy nem fogsz örülni neki. Hogy
csak egy újabb gondot fog jelenteni, és hogy egy újabb súlyt teszek ezzel a
válladra.
- Te sosem jelentesz nekem gondot, Jasmine –
mondja puhán. – Tudod, hogy mit jelentesz nekem? Te vagy minden örömöm és
boldogságom forrása. A napfény az életemben. Nélküled nem tudnék élni. – Ezzel
sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Azonban rögtön el is komorodtam.
- De
mit gondolsz erről? Tudnál húsz évesen apa lenni? Képes lennél őt, a
kisbabánkat szeretni? – teszem fel félve a kérdést, ami már hetek óta nyomja a
szívemet.
- Ezt
komolyan kérdezed? – kérdez vissza hitetlenkedve. – Persze, hogy tudnám
szeretni, már most is szeretem! Csak nem értem, hogy miért nem mondtad el
hamarabb. Azt hittem, mindent elmondasz nekem, miért titkoltad el ezt hetekig?
– kérdezi, és látom rajta, hogy egy kicsit meg van bántódva.
- Nem
tudom – sóhajtok. – Hülyeség volt, hogy nem mondtam el azonnal. Sajnálom,
Harry.
- Nincs
semmi baj, Jasmine. – mondja, és magához ölel. Úgy szorítja a vállamat, mintha
soha többé nem akarna elengedni. – Szeretlek.
- Én
is téged – suttogom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése