Második rész - Tizenegyedik fejezet

Sziasztok!
Hoztam is a következő részt, és ahogy ígértem sokkal hosszabb lett mint az eddigiek. Hogy egy kicsit izgalmasabb is legyen, ismét két betűszínt és ezek által két történet-szálat/történet-időt kezdtem használni. Azt hiszem, így is érthető lesz, de ha bármi kérdésetek van vagy nem értetek valamit, nyugodtan írjatok kommentben vagy a twitteren ( @kiezalany )!
Remélem, tetszeni fog! :) xx

Zene 

-  Azt hittem, soha többé nem foglak látni azután a nap után, Christopher. Hogy te is csak szórakozni akartál egy kicsit, elszabadulni a pörgéstől és lazítani néhány órát. Lehet hogy eleinte így is volt. Már akkor észrevehettem volna, mikor azt mondtad, hogy legszívesebben velem maradnál még napokig is… Gyaníthattam volna, hogy valami nem stimmel veled. Az ember nem mond ilyet annak, akit csupán néhány órája ismer. Furcsa volt, de azt hittem, csak kedves akarsz lenni. Mikor este megjelentél a srácok koncertjén, az is furcsa volt. Egyértelmű volt számomra, hogy nem érdekel téged a koncert, csak miattam jöttél. Be kell vallanom, hogy ez egy kissé imponált is nekem, és örültem, hogy esetleg egy új barátra tettem szert aznap. A kissé túlzott magabiztosságod számlájára írtam, hogy rámenősen viselkedtél, de akkor még tényleg nem gondoltam volna, hogy…

Mikor Harry befejezi az éneklést, a szemembe néz, majd lassan megcsókol.

-  Tetszett? – kérdezi a féloldalas huncut mosolyával az arcán. Tudja, hogy majd’ elájulok attól, hogy énekelt nekem, csak az idegeimet akarja húzni.

-  Hát, lehetne még mit csiszolni rajta… - kezdem halkan, mire lehervad az arcáról a mosoly, és sértődötten bámul rám pár másodpercig, keresve a szavakat. - …de imádtam! – nevetem el magam, mire Harry megkönnyebbülten elmosolyodik, majd a gitárt az egyik kezébe véve leugrik a nagy, sötétkék dobozról. De a gitár hirtelen kiesik a kezéből, hangos csattanással eldől a földön, Harry pedig a másik kezével a karját fogja, amiről néhány nappal ezelőtt vették le a gipszet.

-  Áú! – szitkozódik… Gyorsan felállok, és odalépek hozzá.

-  Hé, minden rendben? – kérdezem aggódóan.

-  Persze, csak még fáj egy kicsit a karom – mosolyodik el. – Mennünk kell, hamarosan kezdődik a koncert. – mondja, és a gitárt már az ép kezével felkapja a földről, majd együtt elindulunk a srácok öltözői felé.

-  Harry, Jasmine, beszélhetnénk? – kérdezi Niall, amikor Harryvel belépünk az öltöző ajtaján. Visszamegyünk hárman a folyosóra, majd Niall úgy kezd beszélni, mintha egy betanult szöveget mondana fel. Biztos vagyok benne, hogy magában már ezerszer lejátszotta ezt a beszélgetést, és most reméli, hogy úgy reagálunk, ahogyan elképzelte.

-  Még egyszer el akarom mondani, mennyire sajnálom, hogy megcsináltam azt a képet… - kezdi, de Harry félbeszakítja.

-  Tudjuk, Niall, már hússzor elmondtad. – kissé türelmetlen a hangja, de igaza van. Már nagyon sokszor hallgattuk végig a bocsánatkérését.

-  Oké, de azt akarom hogy tudjátok hogy TÉNYLEG sajnálom! – mondja Niall, kihangsúlyozva a „tényleg” szót. – Érzem, hogy igazából nem bocsátottatok meg, de tudnotok kell hogy bármit megtennék hogy jóvá tegyem. Az én hibám volt az egész, ha nem fotózlak le téged Louis-val, akkor nem…

-  Tévedsz, Niall. – szólok közbe. – Ha nem fotóztál volna le, akkor is kiderült volna az egész. Előbb-utóbb minden kiderült volna. Különben is, nem te töltötted fel a netre, úgyhogy nem kellene magadat hibáztatnod. Csak részben – mosolyodok el halványan, és úgy tűnik, hogy Niallnek máris egy kicsivel kevesebb súly van a vállán.  – És ha jóvá akarod tenni, akkor… - teszem hozzá lassan. - Azt javaslom, hogy legyél a barátunk újra, próbáljuk elfelejteni ami történt, és legyen minden olyan, mint azelőtt. – Kissé bizonytalanul Harryre nézek, de úgy tűnik, hogy ő sem bánja. Ő inkább csak Louist hibáztatta végig, Niallre közel sem volt annyira mérges, mint rá… vagy saját magára. Lassan bólint, mire Niall pedig megkönnyebbülten mosolyog. Már határozottan jobb kedve van.

-  Rendben, ha ezt akarjátok – mondja vidáman. – Remélem, egyszer Louis-nak is meg tudtok bocsátani majd. – teszi hozzá. Arra gondolok, hogy egy napon, lehetőleg minél hamarabb, helyre kell hoznunk ezt az egészet Louis-val is, úgy ahogyan most Niall-el tettük. Bár most egy kicsivel jobb lett a hangulat legalább vele, a Harry és Louis közötti feszültség még mindig kihívást okoz a bandának. Nem tudom, mi lesz, ha így folytatják tovább a turnét…

-  Én is remélem… - válaszolom szinte suttogva. – Nagyon remélem.

-  Mintha egy kicsit jobb lenne a hangulat odafent! – mutatok a színpad felé, túlkiabálva a koncert iszonyatosan hangos zenéjét.

-  Igen! Talán Harry már hajlandó lesz Louis mellett állni! – kiáltja válaszul Danielle, miközben a srácok, akik eddig a színpadon szétszóródva álltak, a szám vége felé egymás felé indulnak. Harry állt a legszélén bal oldalt, utána Louis, Liam, Zayn és Niall. A dal befejezéséül egymás mellé állnak, ám amikor Harry is odaér, nem áll meg Louis mellett, hanem a sor másik végére megy. Átkarolja Niall vállát, és úgy hajolnak meg, miközben a közönség hatalmas hangerővel tombol…

-  Nem. Még nem volt hajlandó – mondom Danielle-nek, de ő már nem figyel. Olyan lelkesen tapsol a fiúknak, mintha csak a legnagyobb rajongójuk lenne.

-  Hé! – hallok egy férfihangot hirtelen a hátam mögül, majd egy kezet érzek a vállamon. Először azt hiszem, hogy egy biztonsági őr, de aztán ahogy hátrafordulok, látom hogy Chris az.

-  Szia! – köszön mosolyogva.

-  Mit keresel itt?

-  Ez egy koncert. Bárki eljöhet – mondja titokzatos kifejezéssel az arcán.

-  És pont VIP jegyet vettél egy One Direction koncertre? – kérdezem hitetlenkedve.

-  Igen. Mert tudtam hogy te itt leszel – mondja még mindig mosolyogva. Válaszra nyitom a számat, de közben a színpadon Harry kezd beszélni, ami elvonja a figyelmem Chrisről.

-  Jó estét, New Orleans! – harsogja a mikrofonba jókedvűen. – Hogy érzitek magatokat? – erre olyan hangos sikítás volt a válasz, hogy egy másodpercig azt hittem, beleremeg az aréna épülete is. – A következő szám – folytatja, miután a sikítozás valamelyest elcsendesült. – szóljon egy különleges lánynak. – mondja, miközben felém sétál a színpadon. Elmosolyodok. Mikor Harry megtalál engem a tekintetével, rám mutat. – A barátnőmnek Jasmine-nek. Következik az Everything about you! – a közönség sikításával együtt elindul a zene is. Liam kezdi a dalt, majd Harry folytatja:

„On the other side of the world

It don’t matter, I’ll be there in two, I’ll be there in two, I’ll be there in two

I still feel it every time

It’s just something that you do

Now ask me why I want to…”

Miközben énekel, rám néz, és nekem énekli a szavakat. Elnevetem magam, mikor rádöbbenek, hogy milyen jelentés is állhat a sorok mögött. Mikor a dal tovább folytatódik, és Harry a színpad másik oldala felé veszi az irányt, Danielle-el egymásra nézünk. Mind a ketten imádjuk, amikor nekünk énekelnek, de csak nagyon ritkán teszik meg a srácok, hogy szóba hoznak minket, amikor a színpadon állnak. Mikor a másik oldalra nézek, látom, hogy Chris nem annyira örül. A mosolygós arckifejezése eltűnt, helyette olyan kemény és ijesztő pillantással méregette a színpadon éneklő Harryt, mintha élete legnagyobb ellensége lenne.

-  Chris! Chris! – fogom meg a karját, mire rám néz, és az előbbi dühös pillantása megenyhül, és visszarendezi a vonásait.

-  Minden oké?

-  Persze. Szóval ő a pasid? – kérdezi, de már mosolyog, így olyan mintha csak kíváncsian érdeklődne. Fürkészően nézek a szemébe, majd bólintok.

-  …hogy esetleg gonosz lehetsz. Szimpatikus voltál, barátságosan beszéltél hozzám. Azt hittem, csak képzelődök, amikor megláttam az arckifejezésed Harry beszéde után. Ahogyan ránéztél… Egy pillanatig beleborzongtam. Aztán amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is tűnt a szemedből a dühös csillogás, és többé nem is fordult elő ilyesmi, ezért eldöntöttem, hogy úgy teszek, mintha észre sem vettem volna. És szépen hagytam, hogy lassan barátság alakuljon ki közöttünk…

Második rész - Tizedik fejezet

Sziasztok! :)
Tudom, nincs mentség arra, hogy miért nem írtam szinte egész nyáron, de egyszerűen nem jött ihletem hozzá. Néha meg kell várnom, amíg az ihlet utolér, amíg megérik a fejemben a történet, amit le akarok írni. De mostanra sikerült elrendezni a szálakat, összekötni a jegyzeteket, és újra belemélyedni egy kicsit az írásba, amíg még van időm rá.
Már régebben készen volt egy rész, amit imádtam írni és amit várok hogy elolvassatok. Nagy dolog fog történni benne! Azt hiszem az egyik legjobban sikerült fejezet, amit megírtam. Bár még nincs itt az ideje, hamarosan arra is sor fog kerülni végre, néhány rész kérdése csak. :)
Addig is, remélem hogy tetszeni fog az új fejezet! Hosszabbra írtam, mint a többit és a következő pedig extrahosszú lesz, hogy kicsit bepótoljam a lemaradást :) Írjatok kommentet ha tetszett! xx

A kezemben lévő könyvet magam mellé rakva elterülök a földön, és egy nagy sóhajtás után a fölém magasodó nagy fákat kezdem bámulni. Csend van. Nyugalom. Már régóta erre vágytam, de még nem volt lehetőségem arra, hogy kereshessek egy ilyen helyet. Most is csak Harry nélkül tudtam megtenni, ami egy kicsit zavart is, de úgysem lett volna semmi dolgom miközben ő a srácokkal próbál. Nem is kellett sokat sétálnom a New Orleans-i arénától, és már rá is bukkantam egy eldugott parkra. Nem túl nagy, de viszonylag csendes hely. Néhány kutyasétáltatótól és pár idős nénitől eltekintve szinte senki nem jár erre, főleg nem fotósok vagy rajongók. Még az időjárás is egész kellemes – az eddigi forróság enyhült, de a nap még mindig szikrázóan süt, a fák árnyékában kissé hűvös szellő fúj. Tökéletes egy gondolkodós-pihenős-olvasós délutánhoz.

A gondolataim tengeréből hirtelen egy, az arcomat nyaldosó kutya ránt ki. Ijedtemben felugrok, és ekkor egy hangot hallok meg:

-  Hé, Tappancs! Gyere vissza!  - kiáltja egy férfi. Magas, izmos alkatú, a haja fekete és felzselézett. Futva jön oda hozzám, és megfogja a kutyáját, majd tetőtől talpig végigmér engem a szemével, amivel egy kissé zavarba hoz. Mintha azon gondolkozna, hogy érdemes-e szóba állnia velem. Végül úgy tűnik, eldöntötte, hogy igen, mert elmosolyodik és így szól:

-  Bocsánat a kutya miatt. Christopher Wood vagyok.

-  Harry, merre vagy? – kiáltok már vagy ötödszörre az aréna hátsó részében lévő öltözők és mindenféle más termek labirintusában bolyongva. Már majdnem az egész épületet végigjártam, hogy megtaláljam Harryt, mindenkit végigkérdeztem, akivel találkoztam, hogy nem látták-e őt. Aggódni kezdek. Körülbelül négy-öt órája lehetett, hogy eljöttem a hotelból, azzal az indokkal, hogy magányra van szükségem. Hát, végül nem teljesen úgy sikerült ez a délután, ahogyan terveztem, de még mindig úgy gondolom, hogy jót tett ez a kis kiruccanás a parkban. Jó volt néhány óráig elfelejteni a pörgést, a rohanást, és egy idegen ember társaságában tölteni az időt, megismerni valaki mást. Christopher Wood színész, az egyik világhírű sorozatban játszik. Őszintén szólva az első benyomásom az volt, hogy beképzelt és bunkó sztár, de ennek ellenére nagyon figyelmes és kedves volt, pontosan tudta, mikor mit mondjon, hogyan terelheti el a gondolataimat. Az egyetlen dolog ami nem tetszett benne, az a túlzott magabiztossága és a rámenőssége volt. Hiába mondtam el neki többször is, hogy van barátom, nem vette figyelembe, és folyamatosan flörtölni próbált velem, pedig én úgy tettem, mintha nem venném ezt észre. Bár Chris is van legalább annyira híres, mint a One Direction, egyetlen sikítozó lány sem szakított minket félbe, nem láttam lesifotósokat sem a környéken, a park teljesen nyugodt és csendes volt. Úgy éreztem, pont ez az, amire éppen szükségem van. De mindeközben valami furcsa hiányérzet kavargott bennem, mint mindig, amikor nincs mellettem Harry. Azt kívántam, bárcsak Ő lenne ott velem Chris helyett... Mintha a lényem egy része soha nem hagyná őt el.

Miután sikerült rávennem Christ, hogy elengedjen, újult erővel indultam el az aréna felé, ahol a srácok fellépnek ma este. Liam elmondta, hogy Harry egyedül akart lenni, ezért valószínűleg elbújt valami félreeső helyre. Gondoltam, megkeresem, mert ha Harry egyedül akar lenni, annak mindig valami oka van. Remélem, hogy nincs semmi baj. Miközben a hosszú folyosón sétálok, előszedem a telefonomat. Bár le volt halkítva, csak egyetlen üzenetem érkezett, az is anyukámtól. Azt írja, az öcsém, Ryan kikészíti őt, amiért nem bír egy helyben ülni, törött lábbal is ugyanúgy pörög, mintha semmi baja nem lenne. Elmosolyodok. Ryan és én ebben az egy dologban hasonlítunk: egyikünk sem bírja elviselni, ha valami megakadályozza abban, amit tenni akar. Ha neki éppen sétálni van kedve, nem fogja engedni, hogy egy törött láb az útjába álljon.

A folyosó végére érve befordulok jobbra, és ekkor látom, hogy az aréna végéhez érkeztem. Itt már csak a nagy garázs-szerű, magas mennyezetű helység van, ahol a teherautók a berendezéseket hozzák a koncertekhez. Visszafordulok, ám ekkor nagyon halkan egy gitár hangját hallom meg. Megállok, és figyelmesen fülelni kezdek. Pár másodperc múlva egy még halkabb ének is társul a gitár akkordjaihoz. Egy nagyot dobban a szívem. Az Ő hangja. Álmomban is felismerném. Mély és férfias, mégis kristálytisztán csengő hang. Ismerős és megnyugtató. Rögtön biztonságban érzem magam tőle, és egy nagyot sóhajtok. Harry imád magában énekelgetni, de általában csak akkor szokott, ha van olyan dal, aminek a dalszövegét igazán át tudja érezni. Közelebb megyek a fal széléhez, és óvatosan kipillantok mögüle.

Harry az egyik nagy, sötétkék doboz tetején ülve egy gitárt tart az ölében, és a fejét lehajtva figyeli a hangszert. Nagyon koncentrál, ahogyan az ujjaival egymás után fogja le a húrokat. Lassan pengeti a gitárt, látszik, hogy nem igazán ért hozzá. Gyakran egy-két oda nem illő hangot is lejátszik, de ilyenkor nem áll meg, csak tovább folytatja. Nem tökéletes a zene, sőt, kifejezetten lehetne még mit csiszolni rajta, de Harryt nem érdekli. És engem sem.

Szinte megbabonázva figyelem. Fel sem bírom fogni, miért lehet rám ilyen nagy hatással, egyszerűen csak érzem, hogy majd’ kicsattanok a boldogságtól, amiért hallhatom Őt énekelni. Hallhatom a hangját, anélkül, hogy megsüketülnék a több ezer ember sikítozásától, távol a fényektől és a hangosítástól, csak Harry létezik ebben a pillanatban. Így énekel:

„They don’t know about the things we do,

they don’t know about the I Love You-s,

but I bet you if they only knew,

they would just be jealous of us..”

Felismerem a zenét. Ez a srácok egyik száma az új albumukról, ami hónapok múlva fog megjelenni. Még csak néhányszor hallottam, de azonnal megtetszett.

„They don’t know about the Up All Night-s,

they don’t know I’ve waited all my life,

just to find a love that feels this right…

Baby they don’t know about, they don’t know about us..”

Harry tovább énekel, miközben én nem bírom visszafogni magam tovább, és a lábaim lassan maguktól elindulnak felé. Harry nem vesz észre, a gitárját nézi. Bár a zene valójában zongorára íródott, ő tökéletesen átformálta úgy, hogy a gitáron is hasonlóan hangozzon.

Leülök Harry mellé a sötétkék doboz tetejére. A szeme sarkából rám pillant, de nem hagyja abba a zenélést, amit nem bánok. Az örökkévalóságig tudnám hallgatni. Amikor a dalszöveg következő részéhez ér, felém fordul, és a szemembe néz. Nekem énekel.

„They don’t know how special you are,

they don’t know what you’ve done to my heart.

They can say anything they want,

cause they don’t know about us.”