Elsö rész - Tizennyolcadik fejezet

-   Legalább reggelig várj! Nem rohanhatsz el ilyen állapotban! – próbált győzködni a mellettem tehetetlenül ácsorgó Liam, miközben én a ruháimat dobáltam a bőröndömbe.

-   Igaza van. Aludnod kell! – értett egyet vele Zayn, aki az ágy szélén ült.

-   Majd alszok a repülőn – feleltem. De azért egy zuhany nem ártana, jegyeztem meg magamban, ahogyan a tükörre pillantottam. A ruhám furán állt, a szemfestékem totálisan elkenődött, a cipőm pedig koszos volt. Mikor bepakoltam az összes ruhámat, lehuppantam az ágyra Zayn mellé, hanyatt feküdtem, és a plafont kezdtem bámulni, miközben még egyszer átgondoltam mindent, már amennyire tudtam. Valahogy úgy éreztem, mintha máris teljesen kijózanodtam volna, olyan éber lettem hirtelen. Csak az járt a fejemben, hogy minél hamarabb elszabadulhassak onnan. És az a fura érzés a kezemben…

-   Biztos, hogy nem ütöttem meg a karom? – néztem fel Zaynre.

-   Nem, rögtön elkaptalak, mielőtt elestél volna – rázta a fejét.

Fogalmam sincs miért, de nagyon rossz előérzetem támadt. Harryvel kapcsolatban. És ez az érzés egyre csak erősödött bennem, amióta begörcsölt a kezem. Bele sem mertem gondolni, hogy hol lehet abban a percben Harry, és hogy mit csinálhat azzal a ribanccal… Két erőteljes kopogás majd az ajtó kicsapódása szakított ki a gondolataimból.

-   Na, már csak te hiányoztál ma este! – közöltem nem túl kedves hangnemben, amikor megláttam, hogy ki jött be.

-   Harry miatt jöttem – felelte Louis, figyelmem kívül hagyva a megjegyzésem.

-   Nem fogok megbocsátani neki, hiába küldött ide téged… – kezdtem, de Louis leintett.

-   Oké, oké, de az előbb telefonáltak az egyik kórházból.

-   Tessék?! – kiáltottam, talán egy kicsit túl hangosan, de nem érdekelt.

-   Elütötték autóval. – mondta halkan Louis.

Iszonyatosan megrémültem. Csak remélni tudtam, hogy nem… Szóval hogy nem… Leírni sem bírom. Nem veszíthetem el még egyszer, gondoltam. Hiszen ő volt az egyetlen ember, akit még a saját életemnél is jobban szerettem. Próbáltam elhessegetni minden rossz gondolatot, és bemagyarázni magamnak, hogy nem eshetett nagy baja, legalább amíg meg nem tudom, mi a helyzet.

Az órámra néztem. Hajnali 4 órát mutatott. Tíz percen belül el kellett volna indulnom a reptérre, különben lekéstem volna az első gépet. Gyorsan kellett döntenem.

-   Indulás a kórházba – közöltem, gondolkodás nélkül. Hiába tette Harry aznap este azt, amit tett, hiába éreztem úgy, hogy cserbenhagyott engem és hogy sohasem szeretett, attól én még szerettem őt, ugyanúgy, ahogy eddig. Nem múlhattak el az érzéseim néhány óra alatt. Még mindig úgy éreztem, hogy mellette kell állnom. Nem hagyhattam ott! Főleg így, hogy azt sem tudtam, mi van vele. Nem rohanhattam el, még akkor sem, ha úgy hittem, hogy Harry már nem törődik velem. Egyszerűen képtelen voltam rá.

-   Nem mehet be hozzá.

-   De látni akarom! Most!

-   Sajnálom, de akkor sem lehet. Már megkapta az altatót, másodpercek kérdése és elalszik. – magyarázta az orvos, de engem nem érdekelt. Csak a közelében akartam lenni. Gyorsan átbújtam a férfi és az ajtó közötti kis helyen, majd Harryhez siettem, de az ágy végénél megtorpantam. Harry jobb oldala ugyanis tele volt mindenféle sebekkel és karcolásokkal, a karja pedig egy hatalmas kötésben volt. Ösztönösen megfogtam a nemrég még iszonyatosan görcsölő jobb kezemet, miközben tágra nyílt szemmel meredtem Harryre. Göndör haja össze-vissza állt, és csak bámult ki a fejéből. Nagyon gyengének tűnt, ahogyan ott feküdt az ágyon.

-   Harry! – szólítottam meg, miután észbe kaptam, és odamentem az ágy mellé. Óvatosan megsimítottam a kezét, mire lassan rám nézett. Láttam a felismerést a tekintetében.

-   Jasmine – suttogta halkan. – Saj… sajnálom. – A szemeit látszólag már alig bírta nyitva tartani, nagyokat pislogott.

-   Megvárom, amíg kijössz onnan, oké? Itt leszek. Melletted – mondtam a könnyeimmel küszködve, mire Harry halványan elmosolyodott, aztán lecsukódtak a szemei, lehervadt a mosolya és az arca kifejezéstelenné vált. Hirtelen több orvos lépett be a helységbe, én pedig szó nélkül kimentem a folyosóra, ahol a többiek várakoztak. Liam éppen Niall-nek magyarázta a történteket.

-   …csak annyi, hogy a jobb karja eltört, de most viszik műteni és holnap már el is mehet – hadarta, majd mikor meglátta, hogy jövök, felém fordult. – Jól vagy, Jasmine?

-   Nem – válaszoltam egy pillanatnyi habozás után. Liam megértően bólintott.

-   Azt mondták, hosszú lesz a műtét. Több óra… talán addig visszamehetnénk a hotelba – mondta, és a ruhámra nézett. Még mindig azt a ruhát viseltem, amiben pár órája bulizni mentünk, csak most izzadtan, elkenődött szemfestékkel, kócos hajjal és karikás szemekkel. Mielőtt eljöttünk a hotelból, csak felkaptam az első cipőt, ami a kezembe került, úgyhogy most egy fehér Converse volt a lábamon. Elég ijesztően nézhettem ki.

-   Oké, menjünk – egyeztem bele, abban reménykedve, hogy minél hamarabb jöhetek is vissza, hogy Harry mellett lehessek.

-     Szinte minden lépésnél éreztem az egyre növekvő távolságot közöttünk, ami furcsa volt. Ilyenre nem volt még példa. Ahogy arra sem, ami a kezemmel történt… Azt hiszem, a közöttünk lévő kötődés ekkor teljesedett ki igazán. Amikor baj volt. És ez megijesztett, mert tudtam, hogy előbb-utóbb elválnak majd az útjaink, és fogalmam sem volt, hogy fogom azt kibírni, hiszen a történtek után is ugyanúgy szerettelek. Még mindig ugyanúgy szeretlek – nézek a szemébe. Fürkésző pillantása egy kissé meglep. Talán kételkedik bennem?

Elsö rész - Tizenhetedik fejezet

-   Liam! – rontottam be a szomszédos hotelszobába. A könnyeim még mindig szüntelenül patakzottak, a szemem vörös volt, és valószínűleg borzalmasan nézhettem ki.

-   A fürdőben van – állt fel Danielle az ágyról. El is felejtettem, hogy Liam Danielle-ért ment el nemrég, így egy kissé meglepődtem, mikor hirtelen megláttam.

-   Oh, szia – töröltem le néhány könnycseppet az arcomról. – Elfelejtettem, hogy már itt vagy.

-   Hé, mi a baj? – jött közelebb hozzám, mikor észrevette, hogy sírok. Aggódva fürkészte az arcomat, majd mikor csak egy halk szipogással válaszoltam a kérdésére, gyorsan megölelt. Ekkor Liam jött ki a fürdőből, és szomorú pillantással méregetett.

-   Jasmine… - kezdte, de közbevágtam.

-   Igazad volt! Tényleg nem hallgatott meg – dörzsöltem meg a szemem.

-   Előbb-utóbb muszáj lesz. De addig is… az lenne a legjobb, ha valamivel lefoglalnád magad, hogy ne gondolj rá – mondta, mire bólintottam. – Ő most hadd gondolkozzon, de te már nem tudsz mit tenni, ami történt, megtörtént, nem lehet változtatni rajta.

-   Igazad van – mosolyodtam el halványan, ahogy eszembe jutott, mennyit segített Liam azon a napon. Szinte már úgy éreztem, mintha a bátyám lenne.

-   Mi lenne, ha… - szólt halkan Danielle. - …ha ma este itt maradnánk a hotelban és filmet néznénk veled?

-   Kizárt, tudom hogy ma bulizni akartatok, nem szeretném, hogy miattam kelljen itt maradnotok – ráztam a fejem.

-   Mi szívesen itt maradunk veled, tényleg! – bizonygatta Liam.

-   Nem, tudjátok mit? Megyek veletek bulizni – jutott eszembe hirtelen. – Úgy, ahogy terveztétek. Különben is, nekem aktívabb figyelemelterelés kell, a filmek közben túl sok időm lenne gondolkozni.

-   Biztos, hogy ez jó ötlet? – ráncolta össze a szemöldökét Danielle.

-   Igen! – észrevettem, hogy a hirtelen ötlettől még sírni is elfelejtettem. – Nem akarok egész éjjel itt szenvedni.

Liam és Danielle bólintottak, majd megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk a folyosón.

Két órával később négyen léptünk be az egyik Los Angeles-i szórakozóhelyre. Én, Liam, Danielle és Zayn, akivel még a hotelban futottunk össze, és mindenképpen csatlakozni akart hozzánk. Mikor körbenéztem, furcsa érzés fogott el. Azt hiszem, rossz előérzetem támadt. De úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom, ahogyan Harryt is. Nem akartam mást, csak elfelejteni mindent, amilyen gyorsan csak lehet, ha csak néhány órára is.

-   Jasmine, ne igyál többet! – szólt rám határozottan Zayn, aki a mellettem lévő széken ücsörgött a bárpult mellett. Ő sem volt már valami beszámítható állapotban, de tudtam, hogy csak vigyázni akar rám. Ha már a drága Harry nem volt ott. Pff, Harry. Aki még csak arra sem volt képes, hogy meghallgasson… Ennek a gondolatnak a hatására viszont hirtelen szükségét éreztem még egy kicsivel több alkoholnak.

-   Utolsó! – bizonygattam, majd mielőtt még Zayn reagálhatott volna, gyorsan felemeltem egy poharat és rekordsebességgel el is tüntettem a tartalmát.

-   Jasmine! – nézett rám rosszallóan. – Itt még nem is szabadna innod, emlékszel? Sőt, be se jöhettél volna.

-   Tudoooom, tudooom – forgattam a szememet. – Gyere táncolni – ragadtam meg Zayn karját hirtelen ötlettől vezérelve, és behúztam a tömeg közepére. Rengetegen voltak, a zene hihetetlen hangerővel üvöltött, és én már szinte magamon kívül voltam, a nem kis mennyiségű alkoholnak köszönhetően. De ez is volt a célom. Egy kissé eltávolodni saját magamtól, a gondolataimtól. Akkor már alig álltam a lábamon, a tizenöt centis magassarkúmat legszívesebben eldobtam volna, minél messzebbre. De most még ez sem érdekelt. Csak táncoltam és táncoltam (vagy inkább vonaglottam, ahogyan kívülről látszódhatott), átadtam magam a zene ritmusának.

És ekkor láttam meg őt. Már órák óta ott voltunk, én viszont csak most vettem észre, mással voltam elfoglalva eddig. A kedvenc fehér pólója volt rajta, a világosbarna nadrágjával, fehér converse cipővel. Csak a szokásos. Mégis annyira más volt… Tőlünk nem messze egy teljesen más társaságban beszélgetett valakikkel. Senkit sem ismertem közülük. Megrázta göndör haját a berögzült mozdulattal, amit annyira imádtam, majd… hirtelen megcsókolta a mellette álló hosszú szőke hajú lányt. Vagy inkább ribancot. Derékig érő póthaj, borzasztóan sovány test, rengeteg smink… Teljesen megsemmisülten álltam az emberek között, mozdulni sem bírtam. Tátott szájjal bámultam, és úgy éreztem, mintha belül darabokra hullanék.

-   Jasmine, jól vagy? – takarta el a képet Zayn aggódó pillantása. Nem tudtam válaszolni, csak átlestem a válla fölött, mire hátrafordult. Harry ekkor éppen megfogta a lány kezét, és elég sietősen a kijárat felé indultak. Forogni kezdett körülöttem a világ, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A lábaim már nem bírták tovább, feladták a szolgálatot, és minden elsötétült előttem. De a fájdalmam nem enyhült, hiába volt már bennem nem kevés alkohol, csak egyre rosszabb lett. Mintha szépen lassan felemésztett volna a mardosó érzés, mintha szétestem volna. Borzasztóan tehetetlen voltam. Hirtelen fájdalom nyilallt a jobb kezembe, furcsa érzés volt, mintha begörcsölt volna. De valamiért a tudatomban volt, hogy ennél sokkal rosszabb is lehetne. Aztán valakinek a karjaiban éreztem magam, és pár perc múlva már a friss, hűvös levegő csapta meg az arcomat és térített magamhoz. Egy pillanatra tudtam csak kinyitni a szememet, ekkor Zayn és Liam riadt tekintetét láttam magam előtt.

-   Életemben nem éreztem még ilyet, érted? Te voltál az egyetlen ember, akit szerettem. Te voltál a mindenem, és elveszítettelek. Semmim nem maradt. Semmim. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy úgy éreztem, ez téged teljesen hidegen hagy. Mintha soha nem is szerettél volna – könnyek szöknek a szemembe, hiába próbálom visszatartani. – Ez volt a hab a tortán. Innentől kezdve megváltoztak a nézeteim, neked köszönhetően. Már máshogy láttam mindent, miután kiderült, hogy téged mennyire érdekel…

-   Bocsáss meg! – szól közbe hirtelen. A szemében őszinte megbánás tükröződött.– Tudom, hogy erre nincs mentség, de én tényleg saj…

-   Igazad van, nincs mentség. – vágok a szavába. – Te voltál az egyetlen ember, akiben megbíztam, érted? Az egyetlen. Hát, aznap este sikerült teljesen elveszítened a bizalmam. Úgy éreztem, nem maradt már senki és semmi a világon, amiért érdemes lenne élnem. Nem, nem akartam öngyilkos lenni – mondom gyorsan, mikor meglátom, hogy válaszra nyitja a száját. – Eszembe sem jutott, egy percig sem. Arra gondoltam, új életet kell kezdenem, új értelmeket kell találnom, minél messzebb tőled. De nem gondolkodhattam sokáig, gyorsan kellett döntenem, amikor megtudtam, mi történt az után, hogy elmentél tőle… Akárhol is voltatok. – fintorgok gúnyosan. – Hát, azt már tudod, hogyan döntöttem…

Elsö rész - Tizenhatodik fejezet

-   Igen, egy rajongó találta meg. Vissza kell kérnem! Most!

-   Jól van, de miért ilyen sürgős? – kérdezte Paul.

-   Mert engem fognak hibáztatni azért amit nem én csináltam! Illetve csak félig… - motyogta Niall.

-   Oké, hívok egy biztonsági őrt, és akkor odamehetsz. – egyezett bele Paul, mire Niall bólintott, megfordult, és a földet bámulva indult a lift felé, de én és Louis az útjában álltunk.

-   Most ezt miért kellett? – vontam kérdőre, csípőre tett kézzel.

-   Nem én voltam! – ellenkezett, de aztán sóhajtott egyet.  – Oké, én csináltam a képet. – A cipőjét bámulta. Zavarban volt.

-   Miért? – kérdezte Louis. – Azt hittem, a barátunk vagy!

-   Az is vagyok! De… Én csak… Nem tudom mi ütött belém!

-   Én tudom. – kezdtem halkan. – Féltékeny voltál. – közöltem.

-   Hogy mi? – szólt közbe Louis. – Miért lett volna az?

-   Nem úgy értem – feleltem. – Hanem, azért mert a bandából már mindenkinek van barátnője, csak neki nincs. És ezért volt féltékeny. Igazam van? – néztem Niall-re, aki bólintott.

-   Oké, lehet, hogy igazad van. De akkor sem én raktam fel a netre!

-   Akkor mégis ki? A telefonod magától feltöltötte? – kérdezte Louis.

-   Nem. Véletlenül a Starbucks-ban hagytam a telefonom, a pulton. Az egyik rajongó vitte el. Megnéztem a twitteren, a csaj aki feltöltötte, már reggel óta a hotel előtt van.

Louis sóhajtott. Közben pedig megérkezett Niall biztonsági őre, ezért ő elindult visszakérni a telefonját, ekkor viszont egy ismerős szürke sapka és nagy, fekete napszemüveg lépett be a hotel előcsarnokába.

-   Harry… - szólaltam meg halkan, mikor mellénk ért, de ő ránk sem nézett. Kikerült minket, majd beszállt a liftbe. Néztem, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, aztán ott hagytam Louist, és a másik lift felé indultam.

Mikor felértem az emeletünkre, láttam, hogy a folyosón két nagy bőrönd áll, majd Eleanor jelent meg az egyik ajtóban, egy kisebb táskával a kezében. Rögtön elindultam felé, de amikor megláttam az arcát, haboztam.

-   Eleanor… - kezdtem.

-   Nem haragszom, Jasmine. Tudom, hogy nem a te hibád. – erőletett egy mosolyt az arcára. – Louis elmondta.

-   Akkor jó. Most hazamész?

-   Igen. – bólintott szomorúan. – Nagyon fogtok hiányozni.

-   Tudod, hogy szeret téged, ugye? – kérdeztem.

-   Igen. Én is szeretem. De… - ráncolta össze a szemöldökét.

-   Értem. – mondtam halkan. Persze hogy értettem. Eleanor volt a legjobb barátnőm, szavak nélkül is megértettük egymást. Odamentem hozzá, megöleltem, majd elköszöntünk és elindult a reptérre. Én pedig bementem a következő szobába.

-   Beszélhetünk? – kérdeztem, mikor beléptem az ajtón, de nem válaszolt. Harry az ágyon ült, és csak bámult ki a fejéből. Ismertem már ezt a nézését, és nagyon nem tetszett, hogy most miattam van ez. Leültem mellé az ágyra.

-   Oké, figyelj, én nem… - kezdtem, de abbahagytam, amikor rám nézett. Borzasztó volt a tekintete, áradt belőle az idegesség és a zaklatottság. Egy pillantással elhallgattatott.

Lassan felállt, majd az ajtó felé indult, de én utána szóltam.

-   Legalább hallgass meg! – kértem, mire megállt.

-   Mennem kell a hangpróbára. – hátra sem nézett, csak kiment az ajtón. Én pedig ott maradtam egyedül, és már nem sikerült visszatartanom a könnyeimet.

-   Ez fájt a legjobban. Hogy nem hallgattál meg. Reméltem, hogy meg tudjuk beszélni ezt az egészet, és hogy minden olyan lesz, mint azelőtt, de te még esélyt sem hagytál rá, hogy elmagyarázzam, hogy én csak téged szeretlek. Tudtam, hogy a hangpróbára csak később kell mennetek. Nagyon rosszul esett, hogy még hazudtál is.

-   Sajnálom! – néz a szemembe őszinte pillantással. – Dühös voltam. Nem álltam rá készen, hogy meghallgassalak. Én csak… féltem, hogy azt mondod, Louist szereted. Képzeld magad a helyembe…

-   Megtettem. Nem is egyszer. És megértem. Viszont amit aznap este tettél, azt nem bírom felfogni.

Elsö rész - tizenötödik fejezet

Szúró fájdalommal az oldalamban estem be a hotelszobánkba. Már nem sírtam, inkább csak hihetetlenül ideges voltam. Mit fogok most csinálni? – gondoltam. Elmondjam Harrynek vagy ne? Előbb-utóbb úgyis kiderül az igazság, de talán jobb lenne, ha tőlem tudná meg. Igen, el kell mondanom neki. Vajon mérges lesz? Szakítani fog velem, vagy meg tudjuk beszélni? Közénk állhat egy ilyen dolog, ami nekem igazából semmit nem jelentett? Nem engedhetem. Meg fogjuk oldani.

Szinte beestem az ágyba, és rögtön a fejemre húztam a takarót, mintha így elbújhatnék a világ elől. De az agyam továbbra is pörgött, sorba véve a lehetőségeket… A tegnapi nap így is eléggé felkavarta Harryt, alig akart reggel felkelni. Bár többé-kevésbé sikerült megnyugtatnom, de azért még eléggé zaklatott, és még én is tegyek rá egy lapáttal? Nem, nem mondom el neki. Akkor hazudjak? Most már én vagyok az az ember számára, aki a legközelebb áll hozzá, nem akarom elveszíteni a bizalmát…

Éppen kidörzsöltem a szememből a kitörni készülő könnycseppeket, amikor halk kopogást hallottam az ajtó felől. Azt hittem, hogy Louis, ezért nem nyitottam ki. Csak ott maradtam csendben, a takaróba burkolózva, de az a valaki lassan kinyitotta az ajtót, és óvatosan belépett.

-   Ó, bocsi, Jasmine, azt hittem nincs itt senki. Harrynél van az egyik pólóm és… - kezdte magyarázni Liam, de megakadt, amikor meglátta az arcom. Én csak bámultam rá, a könnyeimmel küszködve. – Hé, mi a baj? – nézett rám aggódóan. Odajött hozzám, és leült az ágy szélére. Egy darabig nem tudtam kinyögni egy szót se, csak próbáltam visszatartani a sírást, de aztán vettem egy mély levegőt, és szépen lassan mindent elmondtam Liamnek. Őszintén szólva eddig nem voltunk ennyire jóban, de barátok voltunk, és most jól esett, hogy valakinek kiönthettem a lelkem.

-   Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj, én tudom. – próbált megnyugtatni. És sikerült is neki, valamennyire. Fogalmam sincs miért, de jó hatással volt rám. Úgy éreztem, mintha a bátyám lenne. – Harry biztos, hogy először haragudni fog, mindkettőtökre.

-   Kösz – mosolyodtam el kínosan.

-   De utána rájön, hogy te nem tehetsz róla, és akkor megbékél, hidd el.

-   Remélem – sóhajtottam.

-   Szerintem mindenképpen mondd el neki te. Jobb, minthogyha mástól tudja meg.

-   Igen, igazad van. Köszönöm! – öleltem meg gyorsan, majd Liam el is sietett, hogy odaérjen a reptérre Danielle elé, aki csak most tudott utánunk jönni Londonból.

Pár perccel később éppen azon gondolkodtam, hogy mit mondjak Harrynek, amikor ismét kopogtak az ajtón. Viszont most választ sem várva rontott be az a személy, akit most még csak látni sem akartam.

-   Jasmine, beszélnünk kell! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Louis.

-   Elmondom Harrynek, amint visszaérnek az interjúról Zaynnel. – közöltem hűvös hangon.

-   Attól tartok, arra nem lesz szükség. De azért jó, hogy őszinte akarsz lenni.

-   Tessék? – néztem rá tágra nyílt szemekkel.

-   Zayn már fél órája visszaért.

-   És? Lehet, hogy Harry… - próbáltam magyarázatot keresni, de Louis a szavamba vágott.

-   Zayn vele volt, mikor… mikor meglátta.

-   Mi? Mit látott meg? – ekkor már tényleg kezdtem megrémülni. Ha Harry mástól tudta meg, mielőtt még alkalmam lett volna beszélni vele…

-   Itt van a laptopod? – nézett körbe Louis. Rámutattam a bőröndben lévő ruhakupac tetejére, mire megfogta a gépet, elém rakta az ágyra, és leült mellém. Miután a laptop bekapcsolt, Louis belépett a twitterre, és az egyik rajongói oldal profiljára feltöltött képre mutatott. Percekig bámulhattam pislogás nélkül, mire felfogtam: kikerült a netre egy lesifotó, amin Louis épp megcsókol engem. A kezem Louis mellkasán volt, ami a képen nem úgy tűnhetett, mintha ellenkeztem volna, de én tudtam, hogy a fotó pont az előtt készült, hogy ellöktem volna őt magamtól.

-   Hol lehet Harry? – kérdeztem halkan, mikor már meg tudtam szólalni.

-   Fogalmam sincs. De Jasmine, megmagyarázom…

-   Nem, Louis, nem érdekel. Tönkretettél mindent! – vágtam a fejéhez.

-   Sajnálom, oké? Megbántam! Totál hülyének érzem magam, hiszen én tényleg szeretem Eleanort és nem tudom, mi ütött belém, azt hittem, érzek valamit irántad… - fakadt ki, és annyira őszintének tűnt, hogy majdnem meg is bocsátottam neki. De csak majdnem. Ugyanis az utolsó mondata felénél elakadt a lélegzetem.

-   Beszéltél Eleanorral? – vágtam közbe.

-   Igen. Már… Már pakol.

-   Tessék?! Az előbb azt mondtad, hogy szereted! – hitetlenkedtem.

-   Mindennél jobban szeretem. De azt nem mondtam, hogy ezek után ő is szeret még engem… - mosolygott szomorúan.

-   Beszélnem kell Eleanorral – mondtam, majd fel akartam állni, de Louis megfogta a karom.

-   Várj! Még nem mondtam el mindent. – egy kicsit messzebb húzódtam tőle az ágyon, törökülésbe ültem, és kérdőn néztem rá, mire folytatta: - Nem az én hibám, hogy ez kiderült! Titokban tarthattuk volna.

-   Nem, Louis, ebben tévedsz. Nem hazudhattunk volna örökké! – ráztam a fejem.

-   Oké, most nem ez a lényeg. Hanem hogy ki csinálta a képet.

-   Ki volt az? – vontam fel a szemöldököm.

-   Gondolkozz! Alig volt valaki azon az utcán, amikor ott voltunk. Csak egy emberrel találkoztunk.

-   Neem, az nem lehet! Niall?!

Elsö rész - Tizennegyedik fejezet

-   Louis, ne fárassz már, könyörgöm, még korán van ehhez! – nevettem két ásítás között.

-   De hát már dél van, Jasmine! – vigyorgott. – Nem tehetek róla, ha egész éjjel fent voltál Harryvel.

-   Attól még nem kellett volna felkeltened. – néztem rá kifejezéstelen arccal.

-         Senki nem akart eljönni velem! Te voltál az egyetlen remény – mondta nagy bociszemekkel. Ekkor a pult mögött álló nő elénk rakott két fehér poharat, amiknek az oldalára fekete filccel a nevünk volt felírva.

-   Tessék, itt a kávéd. – adta a kezembe Louis az egyiket. – Miután megittad már máshogy fogod látni a helyzetet.

-   Hát persze. – vettem el a kávét, majd kiléptünk a Starbucks-ból és elindultunk vissza a hotelba. Louis pedig mondta tovább a hülyeségeit. Nem igazán figyeltem rá, de valahogy éreztem, hogy most más a hangulata… Mintha… Mintha nem véletlenül akarta volna, hogy eljöjjek vele a kávéért. Oké, Eleanornak el kellett mennie egy fotózásra, Harry pedig egy interjún van Zaynnel, de attól még találhatott volna valaki mást is, akit fáraszthat korán reggel (vagy délben?).

-   Tudok egy rövidebb utat. Gyere! – mutatott egy két ház közötti 1-2 méternél nem szélesebb átjáróra. Bólintottam, majd el is indultunk a szűk folyosón, de Louis a felénél megállt, és szembefordult velem. Pár lépéssel még tovább mentem, de aztán megfordultam, és kérdőn néztem rá.

-   Most mivan?

-   Semmi, csak… - kereste a szavakat. A szemében bizonytalanság csillogott, a kis huncut fénynek már nyoma sem volt a tekintetében. – El akarok mondani valamit. – jött közelebb hozzám. Túl közel. Egy lépést hátráltam. Láttam az arcán az elhatározást, és azt hiszem, mohóságot is, ami megijesztett.

-   Nem is. Inkább megmutatom – mondta. A következő pár másodpercre nem emlékszem pontosan, összemosódott az egész, részben mert nem aludtam valami sokat az éjjel, részben a sokktól. Louis ugyanis hirtelen egy lépéssel letudta a köztünk levő távolságot, majd totálisan váratlanul… Hát, megcsókolt.

Az első másodpercben mozdulni sem tudtam, annyira meglepődtem. De a következő pillanatban már szerencsére észbe kaptam, és olyan erővel löktem el Louist magamtól, hogy két-három lépéssel hátrébb került tőlem. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, próbáltam kiolvasni az arckifejezéséből, hogy ez vajon mégis mi a fene volt, de ő csak ijedten bámult rám. Aztán amint enyhült a sokk, amit okozott, hihetetlen düh kerített hatalmába. Borzasztóan mérges voltam rá. Mind a kettőnknek párkapcsolata volt, mégis hogy gondolhatta ezt? Nem voltam képes felfogni. Kirohantam a kis átjáróból, és jó nagy lendülettel kanyarodtam ki az utcára, amikor hirtelen valaminek nekiütköztem, és egy kissé hátratántorodtam. Mikor felnéztem, Niall rémült fejével találtam szemben magam.

-   Jasmine, minden oké? Éppen a Starbucksba indultam. – közölte. Na, ez volt az a pont, amikor végképp betelt nálam a pohár.

-   Mehettél volna azzal a bolonddal! – üvöltöttem rá szegény Niall-re, és az átjáró felé mutattam, ahol Louis a falnak dőlve ácsorgott még mindig, majd rohantam is tovább. Abban a percben semmi más nem érdekelt, csak hogy minél messzebbre jussak Louis-tól. A könnyeim már patakokban folytak, de én futottam tovább…

-    Tudtam, hogy onnantól kezdve már nem lesz felhőtlen a kapcsolatunk. Azt gondoltam, akár megtudod, akár nem, már semmi nem lesz az igazi. Ha most nem tudnál erről az egészről, akkor sem lett volna jobb vége. Titkolóznom kellett volna, és végül az rontotta volna el a dolgokat. – Harry bólint. Az arca elkomorodik. Elérkeztünk a történetnek ahhoz a részéhez, ami már nem túl vidám. – Iszonyatosan mérges voltam Louis-ra, érted? Minden az ő hibája! – fakadtam ki.

-   Igen, Jasmine, de… - szól közbe Harry.

-   Nem. Majd a végén megbeszélünk mindent. – mondom halkan. Harry bólint, én pedig folytatom a kis történetünket.

Elsö rész - Tizenharmadik fejezet

-   Hé, mit szólnál, ha elmennénk a kis titkos helyünkre? – kérdeztem óvatosan Harrytől. Fel akartam vidítani egy kicsit.

-   A fűzfához? – kérdezte. Bólintottam. – Most? – csodálkozott, mivel már egy kicsit későre járt az idő.

-   Igen. Nem érdekel hány óra van, azt akarom, hogy jobban érezd magad. – magyaráztam. – Tudom, hogy fáradt vagy, de…

-   Rendben – vágott a szavamba, majd megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett. – Örülnék neki. Köszönöm, Jasmine. – mondta. Hálás volt a tekintete. Jó ötlet volt a fűzfa, gondoltam. Lassan megcsókolt, majd kimentünk az arénából, és elindultunk a park felé.

Mikor odaértünk a fához, már alig volt valaki a közelben, így kettesben lehettünk. Csendes hely volt, néha egy-egy autó hangját lehetett csak hallani a közeli út felől. Ahhoz képest, hogy késő este volt, egyáltalán nem volt hideg, viszont a szél fújt egy kicsit, de nem bántam. Az ég szép tiszta volt, gyönyörűen lehetett látni a rengeteg csillagot. Először a nagy fűzfa felé vettük az irányt, és felültünk a széles ágra. Sötét volt a fa alatt, a sok levél eltakarta az eget.

-   Akarsz beszélni róla? – kérdeztem halkan.

-   Nem. – felelte Harry. Hát, legalább őszinte volt. – Talán majd később – tette hozzá. – De előbb gondolkodnom kell.

Leugrott a fáról, és elsétált. Aggódva néztem utána. Mikor kiért a lomb árnyékából, ledobta magát a fűre, és az eget kezdte kémlelni. Oldalra néztem, a tekintetem a fa törzsén lévő belevésett feliratba ütközött: „H+J”. Elgondolkodva lassan végighúztam az ujjaimat a betűkön, majd Harryre pillantottam. Csak a szokásos gondolatok cikáztak a fejemben: hogy mennyire szeretem őt, és hogy soha nem akarom elveszíteni. Soha. Bármit megtennék érte…

Pár perc múlva én is leugrottam, vagyis inkább leestem az ágról, és lefeküdtem Harry mellé a fűre. Eszembe jutott, hogy titokban mindig is arra vágytam, hogy egyszer egy csillaghullást nézhessek egész éjszaka a sráccal, akit szeretek. De most a sima csillagnézés is teljesen megfelelt, még ha valószínűleg nem is leszünk itt egész éjszaka. Ekkor jöttem rá, hogy amikor valakit teljes szívemből szeretek, akkor teljesen mindegy, hogy mit csinálunk. Nem számítanak a körülmények. Csak vele akarok lenni, de azt örökké. Az oldalamra fordultam, és Harry arcát kezdtem figyelni, hátha kiolvashatok belőle valamit.

-   Tudod, Jasmine… - mondta halkan. – Én mindig is olyan ember akartam lenni, akit nem igazán érdekel, hogy mit gondolnak róla mások. De… Nem gondolom, hogy olyan ember lennék – mosolygott szomorúan, és megdörzsölte a szemeit.

-   Senki sem tökéletes, Harry. – mondtam. Fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék még, vagy hogyan vigasztalhatnám meg, és ez borzasztó érzés volt számomra.

        - Az a legrosszabb az egészben, hogy már másodszorra követtem el ugyanazt a hibát, érted? – fakadt ki. – És hogy mennyit gyakoroltam, azóta különösen… a fenébe is, rengeteget dolgoztam, az emberek pedig egy-egy ilyen rosszul sikerült szóló alapján ítélnek meg, anélkül hogy ismernének. Én el tudom fogadni a kritikát, de… Ha összesen annyit mondanak, hogy „utállak”, akkor csak arra tudok gondolni, hogy miért utál? Mit tettem? – egy kissé felemelte a hangját, csak úgy áradt az idegesség belőle, én pedig egyre tehetetlenebbnek éreztem magam. Jobb ötlet híján, megszorítottam a kezét, és megértően hallgattam.

-   Köszönöm – szólalt meg egy kis idő múlva, még mindig az eget bámulva.

-   Öhm, mit is? – kérdeztem.

-   Hogy eljöttél ide velem. Sokat jelent nekem ez a hely, miattad. És hogy olyan megértő vagy és mellettem állsz… és… - felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. – És hogy itt vagy nekem.

Elmosolyodtam. Látszott az arcán, hogy komolyan gondolta, amit mondott.

-   Mindig melletted leszek, oké? Ezt ne felejtsd el – simítottam meg az arcát, mire egy halvány mosoly húzódott a szájára, majd lassan visszafordult a hátára és tovább kémlelte a csillagokat.

-   Egyébként pedig, ha tudni akarod… - kezdtem lassan. – Nekem az a véleményem, hogy nem számít, miért utál téged pár ember, ameddig sokkal többen vannak, akik szeretnek és elismernek.

-   Tudom, igazad van. De egyszerűen most… Valahogy nem hiszem el. – rázta a fejét.

-   Ugyan… biztosra veszem, hogy most is rengetegen írják neked a twitteren, hogy imádnak és hogy tökéletes vagy. És mellesleg én is itt vagyok – tettem hozzá halkan, mire lassan újra felém fordult.

-   Szeretlek, Jasmine. – mondta.

-   Én is szeretlek. – feleltem, és egy kicsit közelebb húzódtam hozzá, majd felnéztem az égre. Hirtelen egy nagy hullócsillag futott végig az égen, majdnem pontosan felettünk.

-   Láttad ezt? – kérdeztem, mire Harry mosolyogva bólintott.

- Azt hiszem, aznap este közelebb éreztem magam hozzád, mint valaha. Azt gondoltam, hogy az a borzasztóan erős kapocs, ami közöttünk van, soha nem szakadhat el. Az nem lehet. Egyszerűen lehetetlen… És igazam volt. Most is ezt gondolom. Elszakadni soha nem fog, de nélkülözni tudjuk…

- Tessék? Miket beszélsz, Jasmine? Azt hittem, csak pár órát voltam kómában. – rémült a tekintete. Azt hiszem, megijesztettem őt. Bele sem merek gondolni, mi lesz, amikor a történet végéhez érünk... Pedig már vészesen közeledünk hozzá.

Elsö rész - Tizenkettedik fejezet

http://www.youtube.com/watch?v=qWSH6vHVfgs&feature=relmfu

A strandon töltött nap után, este volt a srácok legelső koncertje Los Angelesben. És én nem láthattam. Délután felhívott a főnököm, hogy sürgősen meg kell csinálnom valamit. Hát, nem mondom, hogy jó volt az időzítés, de örülnöm kellett, hogy egyáltalán eljöhettem Londonból, hiszen még nagyon nem volt nyár, és nekem kötelezettségeim voltak a munkámmal. Így a hotelban kellett maradnom és a laptopomon dolgozni, de a koncert végére szerencsére még odaértem. Oké, igazából rohantam, de nem ok nélkül. Most sem csaltak az ösztöneim, tudtam, hogy ott kell lennem.

        - A koncert után láttam rajtad, hogy valami nincs rendben. Észrevettem, hogy a szemed máshogyan csillog, mint ahogyan szokott. Szinte áradt a szomorúság az arckifejezésedből, amitől összeszorult a mellkasom. Amikor vidám voltál, együtt nevettünk, ha viszont te szomorú voltál, akkor én is az lettem. Ugyanazt éreztem, amit te. Ami nem is volt meglepő, hiszen összetartoztunk. Társak voltunk, minden tekintetben. Így természetes volt, hogy úgy éreztem, melletted kell állnom. Még ha nem is tudtam, hogy pontosan mi a baj. Mikor elköszöntem tőled a hotelban, még egész jó hangulatban voltál, bár egy picit izgultál, amit meg is értek, hiszen több százezer ember előtt kellett énekelnetek aznap este. – Megrándul az arca. Azóta sem tudta feldolgozni azt az estét…

Miután levonultak a színpadról, habozás nélkül követtem Harryt az öltözőbe, majd ahogy hátrafordultam, hogy becsukjam az ajtót, észrevettem, hogy mind a négy fiú megállt a folyosón. Nagyon csendesek voltak. Láttam rajtuk, hogy segíteni akarnak Harrynek, de nehezen tudják kezelni ezt a helyzetet. Kiléptem a folyosóra, és halkan megkérdeztem:

-   Mi történt?

A srácok majdnem teljesen egyszerre kezdtek beszélni. Kapkodtam a fejem, hogy mindent meghalljak.

-   Nem kapott elég levegőt.

-   Elrontotta.

-   Nem az ő hibája volt.

-   Nagyon izgult.

-   Én sem tudtam volna megcsinálni.

-   Ugyanez történt fél éve körülbelül – nézett az öltöző becsukott ajtajára Zayn. – A szólója közben elfogyott a levegője és nem tudta kiénekelni rendesen. Borzasztó rossz érzés, nekem is volt már ilyen… Csak nem ekkora közönség előtt.

-   A múltkori után is nagyon kiakadt – mondta Louis halkan. – Próbáltam segíteni neki, de egyszerűen nem engedte. Nem akart senkivel sem beszélni. Csak fogta a telefonját, és az anyukájával sms-ezett… Aztán megnézte mit írtak róla a twitteren. Na, azt nem kellett volna.

-     Várjatok – nézett fel Niall. – Mit csinál most Harry?

A fiúk hirtelen összenéztek, a szemükben a felismerés tükröződött. Egy emberként rontottak be az öltözőbe, és vetették magukat az egyik széken ücsörgő Harryre.

 - Harry, azonnal dobd el a telefont! – üvöltötte Liam, miközben odarohantak hozzá.

 - Vegyétek ki a kezéből! – kiáltotta Louis, miután sikerült lefognia Harry két kezét.

 - Megvan! – emelte fel Niall a telefont, és kissé távolabb lépett a többiektől.

Őszintén szólva, szerintem a srácok egy kicsit túlreagálták ezt a telefon-elkobzást. Bár már kezdtem megszokni, hogy ők mindig mindent túljátszanak, imádtak dramatizálni. Ebből adódóan persze legendás poénok születtek, de talán nem minden helyzetben volt megfelelő ez a viselkedés részükről. Azt hiszem, Harry is így gondolta, mivel csendben megvárta, amíg a barátai elengedik, és kifejezéstelen arccal nézett ki a fejéből.

-     Srácok… - nézett Louis a többiekre. – Szerintem most mennünk kéne.

A fiúk egyet értően bólintottak, majd lassan kimentek az öltözőből. Én ott maradtam. Úgy éreztem, Harrynek szüksége van rám, vagy csak valakire, aki most mellette áll, nem csak barátként. Társként. Azt akartam, hogy tudja, rám bármikor számíthat, és megbízhat bennem. Odaléptem hozzá, majd leültem a mellette levő székre.

 - Harry… - szólítottam meg halkan. Az egyik kezemmel óvatosan megsimítottam a vállát. – Jól vagy?

Még mindig nem mozdult. Csak a falat bámulta összeszűkült szemmel.

 - Nem, Jasmine. – szólalt meg pár másodperc múlva. – Nem vagyok jól. – dörzsölte meg az a szemeit. Szinte áradt az idegesség a hangjából. – Most hagyj egyedül, oké? – felállt, közben sóhajtott, majd lassan az öltöző másik ajtaja felé indult.

 - Harry! – szóltam utána, miután én is felálltam.

Visszafordult, és kérdőn nézett rám.

 - Nem hagylak magadra. – mentem oda hozzá, majd szorosan megöleltem. – Soha.

Viszonozta az ölelésem, a fejét a vállamra hajtotta. Azt hiszem hálás volt, amiért mellette álltam. Nem tudtam segíteni a gondján, nem tudtam visszaforgatni az időt… De ott voltam neki. És úgy éreztem, ez elég is.