Második rész - Tizenhatodik fejezet

A következő héten Amerikába utazunk, mert a srácoknak meg kell jelenniük egy díjátadón San Francisco-ban, ahol fel is fognak lépni. Kissé tartok az utazástól, mert tudom, hogy Christophernek van egy lakása ott, és ő is jelölve van egy díjra, ezért nagy valószínűséggel találkoznom kell majd vele. Nem beszéltem vele a múltkori vacsoránk óta. Nem vettem fel a telefont, amikor hívott, és nem hallgattam meg az üzeneteit sem. Mikor eszembe jutott, hogyan nézett Harryre a New Orleans-i koncerten, azonnal rájöttem, hogy hazudott nekem. Nem tudom felfogni, hogyan hihettem egy ilyen embert a barátomnak. Olyan jól éreztem magam vele! Persze, közel sem annyira jól, mint Harryvel, csak máshogyan. Ő egy teljesen más ember volt, különböző mindenkitől, akit ismerek. Sosem viselkedett velem úgy, mintha többet is akarna, mint barátság, hiszen jól tudta, hogy szeretem Harryt. Talán éppen ezért próbálta őt ellenem fordítani.

Amit viszont Louis mondott, azzal nem tudtam mit kezdeni. Eleanorral szerencsére megbeszéltük a dolgokat, elvégre ő csak azt mondta, amit Louistól hallott. Nem hibáztattam azért, hogy megbízik benne, ezért inkább csak úgy tettünk, mintha meg sem történt volna az egész. Harry viszont nem nyugodott bele ilyen könnyen, és ha ez lehetséges, akkor még jobban haragudott Louis-ra mint eddig.

Pár nappal később Harry elé megyek a stúdióhoz, hogy onnan elmehessünk gyalog vacsorázni valahová. Ahogyan a bejárati ajtó előtt ácsorgok, Louist látom felém közeledni.

-  Azt hittem, hétkor vége a mai felvételeknek – mondom köszönés nélkül, mire Louis zsebre tett kézzel megáll előttem.

-  Ööm, hát… tudod, Harryvel nem annyira szeretünk egyszerre bent lenni, szóval… - magyarázza. Nincs időm válaszolni, mert ekkor Harry, Liam és Zayn lép ki az ajtón. Arra gondolok, hogy Harry szombat óta talán csak most látja először Louist. A gondolataimat igazolja, hogy amikor meglátja, tömör undor ül ki az arcára, majd nem kis ingerültséggel elindul felé.

Soha nem láttam még őt ennyire dühösnek. Még engem is megijesztett az a vad tekintet… Szinte ölni tudna a pillantásával. Én csak állok és nézem, földbe gyökerezett lábbal, de Liam és Zayn gyorsan utána sietnek, és megfogják a karjait, hogy visszatartsák őt. Harry lerázza magáról őket, és megáll Louis előtt. Egy pillanatig azt hiszem, hogy mindjárt ráordít Louis-ra, vagy talán rá is támad, de nem teszi.

-  Ha még egyszer… - kezdi. Halkan beszél, amin meglepődök, de a hangja annyira hidegen és fenyegetően hangzik, hogy biztos vagyok benne, Louis is fél tőle. Harry mélyen a szemébe néz, a mutatóujját Louis mellkasának szegezi. – …csak még egyszer meg mersz vádolni bármivel, nem csak az orrodat fogom eltörni, világos? Ez az utolsó esélyed, Tomlinson! – Az utolsó szót szinte fújtatva ejti ki, majd elfordul Louistól, és megkeres engem a tekintetével. Még mindig dühös léptekkel elindul felém, de mire ideér, már sokkal kevésbé tűnik mérgesnek.

-  Szia Jasmine – köszön nekem, és ekkor észreveszi, hogy szinte halálra vagyok rémülve. Óvatosan megfogja a kezem. – Ne félj – mondja, miközben gyengéden megsimítja az arcomat. Ettől egy kissé megnyugszom, mire Harry elmosolyodik, és megcsókol. Puhán, édesen… amíg újra biztonságban nem érzem magam. És aztán egymás kezét fogva elindulunk kifelé a sötét kis utcából.

-  Furcsa megint itt lenni – nézek körül a hotelszobánkban Los Angelesben. Nem pont ugyanaz a szoba, ahol legutóbb voltunk, de ez is ugyanúgy néz ki. Harry éppen eltűnt az egyik nagy bőröndjében egy elveszett pólót keresve. – Ez a hely semmit nem változott, miközben annyi minden más igen…

-  Hm… - hallom Harry hangját a ruhakupacból.

-  El kellene mennünk a fűzfás parkba. Emlékszel még, hogy merre van, ugye? – kérdezem hirtelen. Már nem vagyok benne biztos, hogy eltalálnék oda egyedül is.

-  Persze, hogy emlékszem – egyenesedik fel Harry, és meztelen felsőtestével felém fordul, egyik kezében az elveszettnek hitt pólóját fogja.

-  Akkor elmegyünk? – kérdezem lelkesen vigyorogva.

-  Szívesen elmennék, de nem lehet – komorodik el egy kicsit. – Ma próbára kell mennünk… Holnap egész nap interjúzunk, holnapután pedig délelőtt főpróba, és egész délután készülődés…

-  Értem – vágok a szavába.

-  Amint lesz egy kis időm, elviszlek oda, ígérem! – mondja gyorsan Harry, majd odahajol hozzám és megcsókol…

De végül nem bírom kivárni, amíg Harrynek lesz annyi ideje, hogy elmehessünk. Úgy döntök, egyedül megyek el a parkba. Harry már elment a próbára, és valószínűleg a többiek is, amikor kényelmes ruhába öltözve kilépek a hotelszobából és elindulok lefelé a lifttel.

Amikor leérek az előcsarnokba, és a kijárat felé veszem az irányt, megakad a szemem két emberen, akik az ajtótól nem messze állva beszélgetnek. Azonnal felismerem őket. Az egyikük Christopher, a másik pedig… Az nem lehet. Louis? Miért beszélgetne Chris pont vele? Ők a két legkülönbözőbb személyiségű emberek, akiket ismerek. Ráadásul furcsán fojtottnak tűnik a hangjuk, mintha nem akarnák, hogy mások hallják, miről van szó. A liftből kilépve megtorpanok, mert nem akarom, hogy Chris meglásson, és már éppen meg akarok fordulni, hogy visszamenjek a szobába, de ekkor észrevesz.

-  Jasmine! – kiáltja, és integet, hogy ne menjek el. Földbe gyökerezik a lábam, nem tudom mit tegyek. Mivel már nem bízom benne többé, nincs számára mondanivalóm. De nem menekülhetek el, hiszen nem is olyan régen még a barátomnak hívtam… Chris még vált néhány szót Louisval, majd elindul felém. Louis a szemöldökét ráncolva, gondterhelt arckifejezéssel néz utána, majd pár másodperccel később visszarendezi a vonásait és kimegy a hotelből. Mikor Chris odaér hozzám, mosolyogva így szól:

-  Szia, Jasmine. – Mikor nem válaszolok, csak hidegen méregetem őt, folytatja: - Tudom, hogy mérges vagy rám, amiért hazudtam. De tudnod kell, hogy megbántam. Nem tudom, mi ütött belém. Tényleg sajnálom – mondja komolyan, mélyen a szemembe nézve. Fürkészően bámulok vissza rá, nem tudom eldönteni, higgyek-e neki. A szavai alapján azt gondolnám, igazat mond, de a tekintete egészen mást mutat… - Meg tudsz bocsátani nekem? Szeretném, ha újra barátok lennénk. Hiányzol. – Teszi hozzá, majd várakozóan felvonja a szemöldökét.

-  Sajnálom – kezdem halkan. – Már nem bízom benned. Nem akarok tőled se barátságot, se semmit. Csak hagyj békén, oké? – kérdezem óvatosan, majd az ajtó felé akarok indulni, de még egy lépést sem teszek, amikor Chris elkapja a karom. Mikor ránézek, látom hogy az arckifejezése megváltozott. Már sehol nincs a kedves, bűnbánó arc, amit az imént mutatott nekem, helyette dühös tekintettől izzó sötétkék szemeivel úgy néz rám, mint aki képes lenne itt és most megölni. Megijedek tőle, közben ő pedig egyre szorosabban markolja a karom, ami fájni kezd… Aztán Chris hirtelen elenged, de az arcáról nem tűnik el a gyilkos tűz. Olyan, mint egy szobor, kőkemény és hideg, mégis valahogyan életet visz a vonásaiba a harag…

Kihasználom a lehetőségemet, hogy elengedte a kezem, és gyorsan kilépek az ajtón. Sietősen indulok el az utcán, félek attól, hogy utánam jön, de hiába pillantok hátra szinte másodpercenként, nem jelenik meg. Sikerül visszatartanom a könnyeimet ameddig a parkba nem érek, de a fűzfa törzsénél a térdeim elgyengülnek és lerogyok a földre… Még mindig zihálok a rémülettől, de a fa hosszú ágainak takarásában már egy kicsit biztonságban érzem magam. Azt kívánom, bárcsak itt lenne most Harry, hogy megvigasztaljon, erős karjaival védelmezően átöleljen és biztonságban tartson, örökre…

-  Tudhattam volna, hogy valamire készülsz Louisval! Túlságosan gyanús volt, ahogyan beszélgettetek. Éreztem, hogy valami nem stimmel… Ráadásul aznap sikerült végleg elijesztened magadtól, egészen addig a pillanatig azt hittem, nem tudnál ártani nekem. De akkor láttam a tekintetedben, hogy megtennéd, és félni kezdtem tőled…

-  Pontosan ez volt a célom, szépségem. Különben mi a francért hitted volna el, hogy bántani tudom a barátodat? – A „barát” szót szinte undorodva ejti ki a száján.

-  Igaz… - mondom halkan, mire Chrisnek egy gúnyos és öntelt vigyor jelenik meg az arcán.