Elsö rész - Kilencedik fejezet

 - Helóóóó emberek! – rontott be Louis a szobába, totálisan véget vetve a romantikus filmnézésünknek. – Mit nézünk? – dobta le magát az ágyra, majd a tévére nézett.

 - Louis, zavarsz. – közölte Harry kíméletlenül.

 - Ne máár, megint a Szerelmünk Lapjai? – hitetlenkedett Louis, figyelemre sem méltatva Harryt. – Nem unod még? – nézett rá, körülbelül úgy, mint valami bolondra.

 - Nem – nevetett fel Harry. – De muszáj volt megmutatnom Jasmine-nek, ő még nem is látta!

 - Ó, hidd el, fogja még látni elégszer. Amúgy ti mért nem pakoltok még? Nemsokára indulááás van! – lelkesedett.

 - Öhm, Jasmine cuccai már itt vannak. Én igazából még el sem kezdtem – felelte Harry.

 - Mi? – néztem rá kérdőn. – Azt mondtad, csak befejezni kell segítenem.

 - Jó, de nem volt kedvem elkezdeni. Azt se tudom, hol van a bőröndöm. – nevetett.

 - Rendben, Harold, akkor ezt most ki is kapcsolom. – mutattam a tévére, majd felkaptam a távirányítót, és megnyomtam a nagy piros gombot.

 - Neee! Jas, hogy tehetted ezt? Még nem volt vége! – dramatizált nevetve.

 - Nem érdekel! Egy óra múlva a reptéren kell lennünk, úgyhogy hozd a bőröndöt! Gyerünk! – tapsoltam, mire Harry iszonyatosan lassan feltápászkodott, és ásítva kivánszorgott a szobából. Louis követte, én pedig elkezdtem kipakolni Harry pólóit a szekrényéből.

Egy órával később őrült tempóban futottunk be a reptérre Louisval, Harryvel és Eleanorral, ahol a többi srác és még néhány ember már csak minket várt. Harry egyik régi pólója volt rajtam, amit aznap a pakolás közben találtam. Egy sima sötétkék rövid ujjú volt, széles kivágással. Felpróbáltam, és aztán már vissza sem akartam adni. Nagyon megtetszett. De leginkább az illata. Olyan illata volt, mint Harrynek. Gondoltam, így majd bármikor érezhetem a közelségét, anélkül, hogy velem lenne. Jól fog jönni ez majd később, amikor a turné miatt elfoglaltak lesznek a srácok. Viszont most még ki akartam élvezni azt a kevés időt, amit még Harryvel tölthettem, így el sem mozdultam mellőle, és egy másodpercre sem engedtem el a kezét. Bár azt hiszem, láttam egy-két lesifotóst a reptéren, nem is olyan messze tőlünk, de nem szóltam róla senkinek, mert reméltem, hogy nem lesz belőle baj.

Körülbelül 6-7 óra múlva már egy Los Angelesi hotelszobában dőltünk be az ágyba. Nagyon kifárasztott a hosszú repülőút, ráadásul az időeltolódás miatt ott még csak ugyanannyi volt az idő, mint amikor felszállt a repülőnk Londonban. Délután öt óra.

-   Hé, te fent vagy a twitteren? – kérdezte hirtelen Harry, miután ledobta a telefonját az éjjeliszekrényre.

-   Öhm, nem igazán. Miért? – érdeklődtem, mire Harry csak megvonta a vállát, és sejtelmesen elmosolyodott. Pár pillanatig fürkészően néztem a szemébe, és észrevettem benne valami furcsa csillogást, ezért rosszat sejtve felpattantam, és megkerültem az ágyat.

-   Kérem a telefonod! – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon, majd mielőtt még Harry reagálhatott volna, gyorsan elvettem az éjjeliszekrényéről, aztán Harryn keresztülmászva visszafeküdtem az ágy másik felére.

Megkerestem a telefonján a twittert, majd beléptem (szerencsére magától bejelentkezett Harry nevével) és megpróbáltam kiigazodni rajta. Harry vigyorogva figyelte a bénázásomat, de nem sokkal később rátaláltam, hogy mi is volt a sejtelmességének az oka. A legutóbbi kiírása ez volt, három perccel ezelőtt, 255345 RT-vel és 76890 válasszal:

„Harry_Styles:  dolgot 2011 szemtemberéről.... ;)"oka. A legutóbbi kiírása ez volt, három perccel ezelőtt, 2553 RT-vel és 76890ababy you light up my world light nobody else..”

   - Ezt… Ezt rólam írtad? – kérdeztem. Persze, ki másról írhatta volna, hiszen én voltam a barátnője, de azért ez mégis csak hihetetlen volt számomra. Úgy gondoltam, hogy ezzel a tweettel konkrétan megosztotta 4 millió emberrel, hogy szeret valakit, és ez hirtelen lesokkolt, még ha nem is volt szó rólam. Eddig még a barátainkon és néhány ismerősön kívül senki nem tudta, hogy együtt vagyunk. És azt akartuk, hogy ez maradjon is így, ameddig lehet. Viszont Harry azt mondta, hogy ha kiderül a nyilvánosság előtt, akkor bármi történik, nem fogja tagadni, és ha kell, az egész világ előtt kimondja, hogy szeret engem. Nagyon boldog voltam ettől, úgyhogy eddig nem is féltem attól a perctől, amikor majd kiderül az igazság rólunk.

 - Persze – nevetett. – Így mielőtt meglátják a képeket rólunk, már tudni fogják a rajongók, hogy tényleg szeretek valakit, és nem éri majd túl nagy meglepetésként őket.

 - Várj, milyen képekről beszélsz? – csodálkoztam.

 - Ugye nem gondoltad, hogy a Los Angelesi repülőtereken nem hemzsegnek a lesifotósok? Ne mondd, hogy nem vetted észre őket!

 - Ó. – Most hogy mondta, eszembe jutott, hogy Londonban is láttam kettőt. De itt, Los Angelesben nem emlékeztem, hogy láttam volna őket. – Hát, úgy tűnik, jól végzik a munkájukat. – Harry felnevetett. Mivel a telefonja még mindig nálam volt, elnézegettem egy darabig a közösségi oldalt, majd pár perc múlva a bőröndömhöz léptem, kikerestem belőle a laptopomat, majd megszólaltam:

 - Mi legyen a felhasználónevem?

 - Tessék? – kerekedett el a szeme. – Ne regisztrálj!

 - De igen! Muszáj, ha válaszolni akarok a kiírásodra.

-   Emlékszel mi volt első kiírásom a twitteren? Te segítettél regisztrálni, még azon a napon. Bár nem igazán akartad… Amit meg is értek. Meséltél néhány dolgot 2011 szeptemberéről… De én ebben a tekintetben más vagyok, mint te. Én arra voltam kíváncsi, mit szólnak majd a One Direction rajongói Harry Styles új barátnőjéhez. Nem hozzám. Hogy is alkothattak volna véleményt rólam? Hiszen nem is ismertek… Láttam, hogy Eleanorral és Daniellel mennyire kedvesen viselkednek a „directionerek”. Persze, akadt néhány rosszindulatú megjegyzés is, de azok mindig is voltak. Egész egyszerűen meg kell tanulni nem figyelembe venni őket. Ezt akartam. Tanulni. Úgy éreztem, a hirtelen jött boldogságom nem tarthat sokáig, ezért arra gondoltam, majd én teremtek egy helyzetet, amit megtanulhatok kezelni, és így a későbbiekben nem lesz baj, amikor más konfliktusok keletkeznek a kapcsolatunk miatt. De először is csak válaszolni akartam arra a kiírásra, fogalmam sincs, hogy miért.

- Na! – néztem elégedetten az első tweetemre.

„Jasmine94: @Harry_Styles the way that you flip your hair gets me overwhelmed :) xx”

 - Most már boldog vagy? – kérdezte Harry, aki nem tűnt mérgesnek, amiért nem hallgattam rá, sőt. Szerintem magában jót szórakozott azon, hogy mennyit bénáztam, mire regisztráltam, és hogy mennyire örültem neki, hogy válaszolhattam a kiírására.

 - Tökéletesen – mosolyogtam rá, majd megcsókoltam.

Elsö rész - Nyolcadik fejezet

Ismét a szemeit bámultam. Egyszerűen nem tudtam betelni ezzel a csodálatos szempárral. Olyan szép zöld! – gondoltam. Ráadásul, ahogyan viszonozta a pillantásom… Ahogyan rám nézett… Tudtam, hogy ez már egy másfajta tekintet. Nem olyan, mint ezelőtt. Soha nem láttam még ezt a pillantást, legalábbis ennyire határozottan nem. Azt hiszem, folyamatosan alakult ki, idő kellett hozzá. Pár másodpercig a számat bámulta, majd lassan megcsókolt.

-   Szinte megbolondultam attól, ahogyan rám néztél. Azt hiszem, ezek az őszinte pillantások tartottak életben. Legalábbis így éreztem. Mikor a szemedbe néztem, biztonságban éreztem magam. Egyszerűen a tekintetedből tudtam, hogy szeretsz. Hogy igazán szeretsz. Akkor értettem meg, mit is jelent pontosan, hogy „a szem a lélek tükre”. – szomorúan elmosolyodik. – Tudod, a legrosszabb, hogy még most is ezt látom a szemedben. – komorodok el. – Pedig már tényleg fölösleges. Ez csak megnehezíti a…

-   Ne – fojtja belém a szót. – Ne kezdd ezt. Csak… még egy kicsit ne. Folytasd.

-   Rendben – bólintok. Egyetértek vele. Pedig nem kellene az időt húzni. Egyszerűen csak túl kéne esnünk ezen. De úgy tűnik, egyikünk sem akar…

Harry szobájában voltunk. A délutáni napfény halványan sütött be a függönyökön keresztül. A hatalmas tévével szemben álló nagy fekete ágyon feküdtünk. A mellkasára hajtottam a fejem, és mélyen beszívtam az illatát. Ő a vállamat simogatta, miközben átölelt.

 - Hihetetlenül aranyos ez a film. - mondtam suttogva, és azon erőlködtem, hogy visszatartsam az egy-két kikívánkozó könnycseppemet. Mondjuk, szerencsére Harry nem látta volna, de mégsem akartam tönkretenni a hangulatot egy romantikus film miatt, még ha a Szerelmünk Lapjai volt is az.

 - Mondtam, hogy tetszeni fog. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

 - Igen, és el is hittem. – Adtam egy puszit a szájára, majd rávigyorogtam. – Nem gondoltam volna, hogy egy sráccal fogom megnézni ezt.

 - Csak egy sráccal? – kérdezte halkan, le sem véve a szemét a tévé képernyőjéről.

 - Úgy értem, hogy A sráccal – pontosítottam. – Veled. Így jobb?

 - Sokkal – ölelt magához még szorosabban. – Istenem, ez annyira szomorú! Nem hiszem el, hogy egy pillanat alatt el lehet felejteni élete szerelmét! Az előbb még mindenre emlékezett! – mondta, miközben a tévében az ősz hajú néni a romantikus jelenet után hirtelen kiabálni és csapkodni kezdett. Harry annyira felháborodott ezen, hogy nem bírtam ki, elnevettem magam. Borzasztóan aranyos volt.

 - Most meg min nevetsz? – mosolyodott el.

 - Rajtad. Nyugi, én nem leszek soha ennyire szenilis, ígérem! – megcsókoltam, majd visszafeküdtem a vállára, és a nyakába fúrtam az arcom. Akkor, ott, úgy éreztem magam, mint a filmben szereplő néni, amikor fiatal volt. Hogy soha nem fogom elhagyni azt, akit szeretek. Bármit megtettem volna érte. Képes lettem volna abban a pillanatban elhinni, hogy életünk végéig együtt leszünk. Vagy, ami még jobb, örökre. Annyira boldog voltam!

Elsö rész - hetedik fejezet

Az első néhány találkozásunk után szinte minden perc szabadidőnket együtt töltöttük. Olyan jól éreztük magunkat együtt… Megértettük egymást, jókat tudtunk beszélgetni, nevetni, szórakozni. Szükségünk volt egymás társaságára. Minden nap, amilyen hamar csak lehetett, rohantunk egymáshoz. Legtöbbször még a koncertekre is elkísértem a fiúkat, ahogyan Eleanor és néha Danielle is, amikor a munkája engedte.

-   Soha senkivel sem töltöttem el ennyi időt rajtad kívül, még Eleanorral sem, annak ellenére, hogy nem sok ideje ismertelek. Senkivel nem voltam még ennyire egy hullámhosszon. Nagyon rövid idő alatt borzasztóan erős kötődés alakult ki közöttünk, bármit megtettünk volna a másikért. Mindig tudtam, éreztem, hogy éppen milyen kedved volt. Amikor vidám voltál, engem is azzá tettél, akarva, vagy akaratlanul. Az volt a kedvencem, mikor elráncigáltál egy vidámparkba, csak hogy jobb kedvre deríts. De nekem már az is bőven elég volt, hogy láthattalak. Láthattam az arcod, a szemeid, a mosolyod… Csupán a tudat, hogy ott vagy nekem, hogy szeretsz, már önmagában hihetetlenül boldoggá tett, és nagyon sok erőt adott nekem.

Mikor megtudtam, hogy pár napon belül Amerikába repültök turnézni, nagyon megijedtem. Fogalmam sem volt, hogy bírnék meglenni hetekig nélküled. Hiszen amióta csak megismertelek, alig volt olyan nap, hogy ne találkoztunk volna, vagy legalább ne beszéltünk volna telefonon. Örültem, amikor megkértél, hogy menjek veletek, bár egy kicsit aggódtam, hogy mit szólnak majd hozzá a többiek. De szerencsére nem bánták, sőt.

Jól kijöttünk a srácokkal, kezdtem egyre jobban megkedvelni őket. Tényleg nagyon kedvesek és jófejek voltak, úgy viselkedtek, mint az átlagos emberek, és nem úgy, mint valami beképzelt popsztárok. Részben Eleanor miatt ugyan, de azt hiszem, Louis-val barátkoztam össze a leginkább közülük. Hihetetlenül bolond egy ember, egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Amikor Harry éppen nem ért rá, sok időt töltöttem vele. Mindkettőnk kedvenc kávézója a Starbucks volt, így többször is együtt sétáltunk el egy-egy kávéért. Ami meglepett, hogy komolyan is lehetett vele beszélgetni, nem csak őrültködni. Tényleg tudott kedves is lenni, és udvarias. Ha belegondolok, már akkor észrevehettem volna…

Elsö rész - Hatodik fejezet

Az étterem néhány utcával a bevásárlóközpont mögött volt, egy kissé eldugottabb környéken. Miután bementünk és körbenéztünk, egyből a sarokban magányosan álló kis asztal felé vettük az irányt, bár több üres asztal is volt. Sőt, azt hiszem, a miénken kívül csak három vagy négy asztal volt foglalt. Eléggé meghitt hely volt, a különleges hangulata miatt rögtön elnyerte a tetszésemet. Halvány, szinte pislákoló fény, bézs színű falak… A modern berendezés ellenére nagyon romantikus volt.

-   Emlékszel még az étteremre, ahol voltunk? Imádtam. Fogalmam sincs, honnan tudtad, hogy pont egy ilyen helyre vágyom. Nagyon egy hullámhosszon voltunk aznap este. Órákig csak beszélgettünk, mindenféléről, és ahogyan szépen lassan kezdtelek megismerni, azt hiszem, egyre jobban beléd szerettem. – mondom halkan, szinte suttogva, mire Harry elmosolyodik.

A vacsora után lassan sétáltunk vissza a belváros felé. Azt hiszem, egyikünknek sem volt elég az idő, amit együtt töltöttünk aznap este, pedig kimondottan hosszú randi volt. Hogy még egy kicsit meghosszabbítsuk az estét, Harry hazakísért, majd az épület aljánál még beszélgettünk néhány percig.

    - Eleanor figyelmeztetett, hogy van egy olyan szokásod, hogy már az első randin csókkal búcsúzol el a lánytól. Kíváncsi voltam, hogy tényleg így van-e. – felnevetek. A nosztalgiázás szinte azt is elfeledtette velem, hogy miért vagyunk itt. De nem bánom. Legalább ebben a pár percben hadd legyek boldog, amíg a boldog emlékeket idézem fel… – Még az étteremben észrevettem, hogy egyfolytában a számat bámulod, miközben beszélek. Ezt nagyon aranyos dolognak tartottam. Éppen valamit magyaráztam, amikor feltűnt, hogy egy kissé elcsendesedtél. Mikor abbahagytam a beszédet, a számról a szememre emelted a tekinteted. Furcsa volt a pillantásod. Annyira mélyen néztél a szemembe, hogy úgy éreztem, mintha a tekintetünkön keresztül összeolvadnánk. Azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor ez a nagyon erős kapocs kialakult közöttünk. Akkor csókoltál meg először… Csodálatos volt. Az egyik legszebb emlékeim közé tartozik. – sóhajtok. Majd pár másodperc múlva folytatom: – Bár volt egy nem túl jó megérzésem aznap este. A lelkem mélyén egy kis hang azt súgta, hogy nem lesz ennek jó vége. Túl jól éreztem magam, végre boldog voltam. Mintha már előre tudtam volna, hogy nem tarthat sokáig… de mivel még nagyon új volt számomra ez a dolog, amit irántad éreztem, nem törődtem a vészjósló gondolataimmal, háttérbe szorítottam őket. Meg akartam tudni, hogy mi ez az érzés. Még soha nem éreztem ilyet senki iránt. Furcsa hatással voltál rám. Kockáztatni akartam, kíváncsi voltam, ezért úgy döntöttem, hagyom kibontakozni. Hát… Hiba volt. De egyáltalán nem bántam meg. Egy percig sem.

Elsö rész - Ötödik fejezet

A pláza felé sétálva a gondolataimba merültem.

Észre sem vettem, hogy közben megérkeztem a bejárathoz, és ott megálltam. Haboztam. Vajon most is olyan hatással lesz rám, mint ahogyan tegnap, az első találkozásunkkor? – gondoltam. Féltem. Nem Harry rémisztett meg, hanem az, amit iránta éreztem. Annyira élénk volt még akkor is az érzés bennem, hogy szinte remegtem. Magam előtt láttam a szemeit, a mosolyát, ahogyan mozgott a szája, miközben beszélt… Nem tudtam kiverni őt a fejemből.

Beléptem a bevásárlóközpontba, majd az egyik női mosdó felé vettem az irányt, hogy összeszedjem magam. Ahogy belenéztem a nagy tükörbe, egy kissé elszörnyedtem – nagy kék szemeim alatt csúnya sötétlila karikák éktelenkedtek a fáradtságtól. Hát igen, nem aludtam túl sokat ma éjjel. Órákig csak forgolódtam az ágyamban, és gondolkoztam. A kialvatlanság miatt viszont borzasztóan fájt a fejem, így gyorsan bevettem egy gyógyszert, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében kimentem a mosdóból.

Mikor odaértem a mozi elé, Ő már várt. Nem késtem sokat, csupán öt percet, mégis azt láttam rajta, hogy türelmetlen. Szürke nadrágot és egy fehér pólót viselt, szemeit egy nagy fekete Ray Ban napszemüveg takarta el, annak ellenére, hogy a plázában meglepő módon nem sütött a nap. A falnak dőlve, zsebre tett kézzel ácsorgott, és az embereket figyelte. Mintha csak megérezte volna, hogy megyek, felém fordult majd egy aranyos féloldalas mosolyra húzta a száját, amitől görcsbe rándult a gyomrom…

 - Az első randink… Mindenre pontosan emlékszem. Az összes perce mélyen beleégett az emlékezetembe. Nagyon jól éreztem magam veled. Az egyik legszebb esténk volt.

Mikor a film után kimentünk a moziból, egy csapat rajongó támadott meg minket. Nem voltak sokan, körülbelül hét-nyolc lány lehetett, viszont egyikük sem volt több 14-15 évesnél. Mindegyik lány kezében fényképezőgép vagy telefon volt. Természetesen azonnal nekiálltak kíváncsiskodni, hogy egyáltalán ki a fene vagyok én, és hogy Harry barátnője vagyok-e. Harry viszont nem válaszolt, csak sejtelmesen mosolygott, és próbált kedvesen viselkedni velük. Engem viszont igazság szerint egy kissé idegesítettek, hiszen mégiscsak egy randi közepén rohantak oda hozzánk, és kérdezősködtek olyan dolgokról, amihez abszolút semmi közük. De nem szóltam semmit, csak csendben vártam. A rajongók Harryhez tartoznak, így el kellett fogadnom őket.

Rengeteg aláírás és néhány közös fotó készítése után végre mehettünk tovább Harryvel. Egy közeli étterem felé indultunk. Mikor kiértünk a plázából, meglepődtem, mert idő közben lement a nap, beesteledett, és sokkal hidegebb is lett. Hát igen, nem volt már olyan messze a nyár, de túl közel sem. Összehúztam magamon a kabátomat, mire Harry felém fordult. – Fázol? – kérdezte. Bólintottam. Elmosolyodott, majd megdörzsölte a vállam, azután pedig átkarolt, és így sétáltunk tovább. Örültem, hogy arrafelé már nem igazán volt forgalom este, így nem kellett feszélyezve éreznünk magunkat a kíváncsi tekintetek miatt…

Elsö rész - Negyedik fejezet

Mikor az utolsó srácra néztem… Hát, azt hiszem abban a pillanatban változott meg minden és vett az életem egy száznyolcvan fokos fordulatot. 

Végignéztem rajta… fehér alacsony szárú Converse cipő, bő, világosbarna nadrág, egyszerű fehér póló, és sötétkék blézer, aminek az ujja fel volt tűrve a könyökéig. A válltömés még jobban kiemelte széles vállát és izmos karjait. Iszonyatosan jól állt rajta minden, mintha csak neki találták volna ki a ruhadarabokat. Volt valami benne, a stílusában, ami már az első benyomásra teljesen megfogott. A mellkasára a nyakában lógó ezüst és arany nyakláncok tapadtak, a végükön apró medálok látszottak ki a pólója alól. Az egyik azt hiszem, egy parányi papírrepülő volt. Zsebre tett kezén néhány vékony karkötő fénylett.

Hirtelen lehajtotta a fejét, és a két kezével megrázta göndör, fényes barna haját, majd egy berögzült mozdulattal oldalra simította az előre omlott rakoncátlan tincseket, és felnézett.

Pontosan bele a szemembe.

Gyönyörű szép zöld szemei voltak. A legszebb zöld szín, amit valaha láttam. Fürkésző tekintete mélyen az enyémbe fúródott, szinte rabul ejtett a pillantása. Nem tudtam máshova nézni, nem tudtam kiszakítani a tekintetem a szemeiből, egyszerűen nem voltam képes rá. Bár ezt nem is bántam. Legszívesebben örökké azt a csodálatos szempárt bámultam volna. Azt kívántam, bárcsak megszűnne körülöttünk a világ, és egyedül maradnánk, ketten.

Azt hiszem, valami ilyesmit jelent a „szerelem első látásra” dolog.

- Soha nem éreztem még semmi ahhoz foghatót, mint amikor először találkoztunk. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig bámulhattuk egymást, talán csak másodpercekig, de én úgy éreztem, mintha órákig ott álltunk volna. A többiek vagy nem akartak minket kínos helyzetbe hozni, vagy tényleg észre sem vették ezt az egészet. Kivéve persze Eleanort, ő rögtön tudta, miért nézek úgy rád. Túlságosan jól ismert. – mosolyodok el halványan az emlékek hatására, egy kicsit elfeledkezve magamról. – Pár perccel később leültünk a nappaliba beszélgetni, megismerkedni veletek. Reflexből mellém ültél a kanapéra. Azóta is szinte megöl a kíváncsiság: te is így éreztél, ahogyan én? Vagy csak egész egyszerűen felkeltettem az érdeklődésedet?

Halkan válaszol. Mély, rekedt hangja egy kissé megnyugtat. 

Elsö rész - Harmadik fejezet

-   El, megígértük, hogy jó fejek leszünk vele! Mindegy, hogy egy lecsúszott valóságshow-szereplő vagy egy színész… - mondtam, mikor másnap délelőtt a kocsiban ültünk. Úton voltunk London belvárosa felé, hogy meglátogassuk Eleanor új pasiját. Azt elmondta, hogy híres, de ennél többet nem akart elárulni, nehogy „ítélkezzünk, mielőtt megismernénk, milyen valójában”. Bár volt egy sejtésem, mi szerint Eleanor hálószobájának a faláról nem véletlenül tűntek el hirtelen az egyik itteni fiúbanda tagjait ábrázoló poszterek. Úgy emlékszem, a nevük talán valami olyasmi, hogy Five Direction (?) (mivel öten vannak). Nem ismertem őket igazán, csak annyit tudtam róluk, hogy az X-Factorban tűntek fel. De gyorsan próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, hiszen egy-két poszter eltűnése még nem jelenthet semmit.

-   Hát jó, igazából énekes. És nem csak ő lesz most ott egyedül. – felelte.

-   Ezt hogy érted? – kérdezte Abby.

-   Úgy, hogy egy bandában énekel a csávó – válaszoltam Eleanor helyett.

-   Ne már, tuti, hogy rájöttél melyik banda – nevetett Eleanor.

-   Azt hiszem, igen – feleltem, majd mivel idő közben megálltunk egy hatalmas fehér ház előtt, kiszálltunk a kocsiból.

Felmentünk egy keskeny lépcsőn a bejárati ajtóhoz, és Eleanor bekopogott.

Pár másodperc múlva hangos nevetés szűrődött ki odabentről, amikor egy szőke hajú srác lassan kinyitotta az ajtót.

-   Szia – köszönt neki Eleanor, majd mi is Abby-vel. – Eleanor vagyok – mutatkozott be a fiúnak.

Csodálkoztam. Ha ez a srác a banda egyik tagja, hogy lehet, hogy még nem ismerik egymást Eleanorral? Még előlük is titokban tartották volna a kapcsolatukat?

A srác válaszra nyitotta a száját, de ekkor egy barna hajú őrült (?) rohant ki az egyik szobából. Csíkos pólót és hosszú piros nadrágot viselt, aminek az alját felhajtotta.

 - Eleanoooooooooooor!! – üvöltötte, és megölelte őt. Szóval ő az a bizonyos híres srác, gondoltam.

 - Sziaa – mosolyodott el Eleanor, majd lassan elengedték egymást.

 - Gyertek be – mondta nekünk kedvesen mosolyogva a srác, aki egyébként nagyon szimpatikus volt. Volt valami kis aranyos, pimasz csillogás a tekintetében. Mint egy kisgyereknek.

Mikor beléptünk az ajtón, egy nagyon tágas és modern házban találtuk magunkat. Minden túlságosan fehér és világos volt, a falakon hatalmas ablakok sorakoztak. A parányi előszoba után bementünk egy nagyobb helységbe, ahol a konyhát csak egy hosszú bárpult választotta el a nappalitól. A konyha a legújabb, legmodernebb eszközökkel volt felszerelve, még egy nagy üdítős-hűtő is állt a pult mellett. A helység másik felén egy óriási hófehér ülőgarnitúra terpeszkedett, vele szemben pedig egy borzasztóan nagy tévé. Minden olyan nagy volt… De szép. Rögtön elnyerte a tetszésemet a ház. Pont olyan volt, mint amilyenről mindig is álmodoztam.

A középen lévő nagy kanapéról két srác állt fel, és jött oda hozzánk, majd a fal melletti fotelban egy iPaddal a kezében ücsörgő fiú is felnézett, majd csatlakozott hozzájuk. Bemutatkoztunk, majd Eleanor barátja, Louis is sorban bemutatta a fiúkat.

- Niall – a szőke hajú, fogszabályzós srác.

- Zayn – fekete felzselézett hajú, iszonyatosan szexi tekintettel.

- Liam – barna hajú, kockás ingben, kedves mosollyal.

- És Harry.

Elsö rész - Második fejezet

                    * néhány héttel korábban*
       -  Jasmine, ti vagytok? Gyertek be! – hallottam a másod-unokatesóm és egyben legeslegjobb barátnőm vidám hangját, miután bekopogtam a lakása ajtaján.

A három Starbucks emblémával ellátott fehér kávéspoharat a mellettem álló hosszú szőke hajú lány kezébe nyomtam, majd lehajoltam és kivettem a lábtörlő alól a titkos kulcsot. Ugyanis a drága barátnőm még akkor is képes bezárni az ajtót, amikor otthon van. Sohasem fogja kinőni a paranoiáját.

Mikor beléptünk a picike előszobába, finom illat fogadott. A készülőben lévő sütemény illatától, ami betöltötte az egész lakást, rögtön meg is éheztem.

-   Eleanor, te csak nem sütit sütsz? – kiabáltam a konyha irányába, miközben ledobtam a barna Louis Vuitton táskámat a földre, és felakasztottam hosszú fekete kabátomat a fogasra.

-   De igen! – jelent meg barátnőm az egyik ajtóban, majd odarohant hozzánk, és egy hatalmas tripla-öleléssel üdvözölt minket, ahogyan mindig.

-   Remélem ehető is lesz az a süti, éhen halok! – nevetett a szőke hajú barátnőnk.

-   Nyugi Abby, már rendeltem pizzát is – felelte Eleanor. – De csaknem lesz olyan rossz, ha már ilyen jó illata van – gondolkozott el.

-   Biztos nem – mosolyogtam rá. A következő pillanatban viszont egy hangos sípolást hallottunk, úgyhogy El visszament a konyhába, hogy kivegye a sütit a sütőből, mi pedig Abby-vel bementünk a nappaliba.

A szoba szokás szerint egy kicsit át lett rendezve estére: a kanapé kihúzva majdnem a helység felét elfoglalta, csak egy kis asztal választotta el a fal mellett álló nagy plazmatévétől. Az ágyon rengeteg mintás takaró és óriási színes párnák terpeszkedtek. Mindig így rendezte át Eleanor a nappaliját, amikor csajos-filmnézős pizsibulit tartottunk nála.

Lehuppantunk a puha ágyra, majd pár perc múlva belépett Eleanor is, egy nagy tálca sütivel a kezében, amit óvatosan lerakott a kis asztalra.

-   Oké, El – kezdtem. – Szóval van különösebb oka a bulinak? Legalább annyit mondj el, hogy vidám vagy sírós esténk lesz.

-   Igen – értett egyet velem Abby. – Nem mindegy, hogy ünnepelünk, vagy próbálunk elfeledtetni veled valamit… Vagy valakit.

-   Jól van, jól van – nevetett Eleanor. – Semmi gáz, sőt! Igazából azt akartam elmondani nektek, hogy nemrég… elkezdtem randizgatni egy sráccal és… azt hiszem, kezd komolyra fordulni a dolog. Mármint, úgy döntöttünk most mondjuk el… mindenkinek.

Annyira aranyos volt Eleanor, hogy ahogyan csak hebegett, majd lassan el is pirult, hogy nem bírtam ki, halkan elnevettem magam.

-   Most meg mi van? – nézett rám csodálkozó tekintettel.

-   Semmi. Nagyon örülök neked! – öleltem meg gyorsan.

-   És ezt azért kellett egy egész estés programmal közölni, mert… - vonta fel kérdőn szép ívű szemöldökét Abby.

-   Mert nem akartam, hogy azt higgyétek, el foglak hanyagolni titeket miatta. De legfőképpen azért, mert… Ő nem egy egyszerű srác.

Elsö rész - Elsö fejezet

Vele szemben ülök. Húsz centi sincs az arcaink között. Fogalmam sincs, mióta ülhetünk így, mozdulatlanul – lehet, hogy csak pár másodperce, de én úgy érzem, mintha már órák óta itt lennénk. Mélyen a szemébe nézek, fürkésző tekintete szinte rabul ejt, a lelkemig hatol a pillantása. A szemeinek gyönyörű zöld színe megbánást tükröz (amit nem is csodálok), és azt hiszem, egy kis hitetlenkedést. Mintha megállt volna az idő, az egyik pillanatról a másikra minden megdermedt volna, és csak mi ketten lennénk a világon. Ennek a gondolatnak a hatására kis híján elmosolyodom – de csak majdnem. Mintha csak mi ketten lennénk a világon… Pár nappal ezelőtt pontosan ezt éreztette velem Ő. Csak kicsit másképp, pozitív értelemben. Életem legszebb éjjele volt, ugyanezen a helyen, majdnem pontosan ugyanekkor. Viszont mennyi minden történt az óta… Minden megváltozott. Minden. Ironikus, nemde? Szerencsére még idejében sikerül eszembe juttatnom azt, hogy miért is vagyunk itt, így feleszmélek a kábulatból, és az idő haladását is érzékelni kezdem. Hurrá, újra mozoghatnak az emberek.

Erőt veszek magamon, és kiszakítom a pillantásomat az Ő könnyektől csillogó szemeiből. Tekintetemet a pár méterrel arrébb magányosan dülöngélő nagy fűzfa törzsére irányítom. Egészen pontosan az egyik vastag ágra, amit a fa hosszúkás leveleivel díszített kisebb ágak ölelnek körbe. Elárasztanak az emlékek, a szemembe akaratlanul is könnyek szöknek, a szívem összeszorul, úgy érzem, mintha belül szépen lassan darabokra hullanék…

Lehajtja a fejét, összeszorítja a száját. Az ócska, régi, fából készült pad nagy repedéseit bámulja, ujjait óvatosan végighúzza az egyik barázda mentén. Mintha csak zavarban lenne. De én látom rajta, hogy szinte őrlődik magában. Jól ismerem már ezt az arckifejezését. Túlságosan jól. Szája sarkába lassan egy kissé gúnyos, hitetlenkedő mosoly húzódik, az orrától induló mély ráncot vájva az arcába.

Megrázza göndör, fényes, barna haját, majd felemeli a fejét. Követi a pillantásom. Észreveszem a felismerést a tekintetében, amikor meglátja, mit bámulok. A mosoly (amitől normális esetben megbolondultam volna, de most… most csak még inkább szomorúvá tett) lehervad az arcáról.

Újra az szemeimet kezdi fürkészni. Nem nézek rá. Még nem tudok. Igyekszem kifejezéstelen arcot vágni, próbálok erősnek látszani. De már nem sokáig bírom. Előbb-utóbb még a legkitartóbb cérna életében is eljön az a pillanat, hogy elszakad, nem igaz? Hiába áll ellen és tiltakozik minden erejével.

Mikor hirtelen belenézek a szemébe, akkor érzem, hogy eljött az a pillanat. A pillanat, amikor megtörök. Amikor már nem bírom tovább.

-   Harry… - próbálom elkezdeni, de nem járok sikerrel. Rekedt hangom vékonykának tűnhetett. Gyengének.

Hatalmas, biztonságot árasztó tenyerét az arcomra helyezi, megnyugtatásképpen. Arra gondolok, hogy el kéne felejtenem a fájdalmat, kitörölnöm a rossz emlékeket a fejemből, legalább csak arra a kis időre, amit még a társaságában tölthetek. Ki kéne élveznem, kihasználnom minden percet, amíg vele lehetek. A legfontosabb emberrel az életemben. Igen, még mindig ő az. Szeretem. A történtek ellenére is. Mindennél jobban. Mindennél. Bármi történt, bízok benne és mellette állok, minden körülmények között. Mint ahogyan akkor, amikor már rég el kellett volna, hogy veszítse a bizalmamat, vagy amikor visszaélt vele. És ahogyan most is, amikor már nem szabadna.

De képtelen vagyok rá… Képtelen vagyok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Mert semmi nincs rendben. Már a remény is elveszett. Vége.

Feladtam.

Bevezető :)

Sziasztok!
Ez egy One Direction-ről, legfőképpen Harry-ről szóló fanfiction-szerűség lesz. Az eleje szerintem eléggé depisre sikeredett, de a második résztől már sokkal vidámabb lesz :)
A történet szálai egy kicsit.. meg vannak csavarva, úgy értem, olyan lesz, hogy az első fejezet van a jelen ben, és utána.. visszamegy az időben, és onnantól pedig már megy sorban. Remélem, értitek :D
Pár perc múlva felrakom az első két részt, és várom a visszajelzéseket. :) Írhattok hozzászólást, írhattok a twitteren, vagy.. bárhol. Már több rész is készen van, de csak akkor rakom fel a következőt, hogyha több ember is lesz, akinek tetszik.
xxx

P.