Harmadik rész - Ötödik fejezet

Ezúttal nem ő vár. Az rendben volt számára, hogy az üzleti találkozók előtt hamarabb megjelenik, hiszen az volt a fontos, hogy meglegyen a tekintélye. Soha nem késett volna. Nem volt az ő stílusa.

Most viszont megengedte magának, hogy tíz perccel később érkezzen egy találkozóra. Kellett is az a tíz perc, hogy még a tökéletesnél is csinosabb lehessen. Ez most nem hivatalos ügyek intézéséről szólt, egyáltalán nem. Egy randevúra készült.

Út közben még azért elintézett egy fontos telefont. Tudni akarta, hogy sikerült-e megtennie az egyik alkalmazottjának, amire utasította. Nem mintha lett volna választása, hiszen a nő a kezében tartotta a sorsát.

-  Nos? Megtette, amire kértem? – kérdezte halkan, titokzatosan.

-  Igen, hölgyem – hangzott a válasz a telefonból.

-  Megsérültek?

-  Csak a nő, őt kórházba is vitték. A fiúnak nem esett bántódása.

-  Rendben van – nyugtázta elégedetten. – Gondolom, ön sikeresen megúszta a dolgot – feltételezte.

-  Természetesen, hölgyem. Azonnal elhajtottam. Senki nem látott.

-  Akkor jó. További utasításig figyelje őket. A pénzét pedig megkapja, ahogyan megbeszéltük – mondta a nő, majd le is tette a telefont, és csendben sétált tovább.

Nem volt személyes találkozón hetek óta, egészen pontosan mióta Londonba jött. Nem ismert itt senkit a kollégáin kívül, és nem vágyott barátokra. Nem volt szüksége rájuk, egyedül is boldogulni tudott az idegen városban. Hamar megszokta a londoni környezetet, már az eső sem tudta zavarni őt, és szeretett egyedül lenni. Ilyenkor általában Christopher hívásait várta Los Angelesből, vagy a tervét szövögette olyan ördögien, mint egy pók, ami az áldozatára vár.

Ennek ellenére úgy érezte, meg kell tennie ezt a lépést is, ha a teljes bosszúra vágyik. Hiszen itt nem csak a munkáról volt szó. Mindent vagy semmit alapon kellett cselekednie. Pontosabban mindent ÉS semmit alapon, hiszen mindent el kellett pusztítania, hogy az ellenségének semmije se maradjon.

London belvárosában sétált, nem járt már messze a helytől, ahová megbeszélték a találkozót. Nem volt benne biztos, hogy a másik fél is randevúnak szánta a programot, de azt gondolta, mindenképpen az lesz belőle a végén. Nem fél majd tisztázni a szándékait, kimondja majd, amit gondol. És könnyű lesz irányítania az eseményeket, különösen most…

Csak akkor vette észre a kávézót, amikor meglátta, hogy akivel találkozik, már ott áll előtte. Eldugott és jelentéktelennek tűnő hely volt, ha rajta múlt volna, el is ment volna mellette.

-  Szia! – köszönt a nő a falnak dőlve ácsorgó srácnak, mire az felé nézett.

-  Szia – mondta, majd odalépett a nőhöz, és két puszival köszöntötték egymást. A nő ezt jó jelnek tartotta. Azon viszont meglepődött, hogy a húszas évei elején járó fiú mennyire idősebbnek tűnik a koránál. Bár sportosan öltözött, arcát sűrű borosta takarta, és ettől férfiasabbnak látszott. A viselkedése is érettebb volt, mint a korabeli embereké – ezt tudta a nő, hiszen ismerte már hetek óta. Nem véletlenül választotta őt.

Miután bementek a meghitt és családias hangulatú kávézóba, és rendeltek maguknak egy-egy kávét, beszélgetni kezdtek. Az elején természetesen szó esett a munkáról is, de hát ez természetes volt, hiszen a fiú élete leginkább a munkájáról szólt csupán. És ez egy közös pont volt kettőjük között, mivel együtt dolgoztak, és innen tudták elindítani a beszélgetést. Ezután a nő személyesebb témák felé terelte a szót – még a fiú családjáról is érdeklődött, és mosolyogva hallgatta a beszámolóját. Próbált kedvesen viselkedni, hiszen most a legkevésbé volt az a célja, hogy megfélemlítse a fiút – nem, most barátságosnak kellett lennie, hogy a fiú egy nőként és ne a főnökeként tekintsen rá.

Ahogyan telt az idő, a nő terve jól haladt. Ha tehetséges volt valamiben a bosszúálláson kívül, akkor az a férfiak elcsábítása volt. És egy ilyen könnyű prédával azt gondolta, hogy semmi akadálya nem lesz. Úgy tűnt, ebben igaza is volt.

Bár a fiú az elején visszahúzódóan viselkedett, majdhogynem elutasítóan, később sikerült elérnie a nőnek, hogy feloldódjon a társaságában. Tudta, hogy a fiú egy nagyon romantikus és ragaszkodó típus, és egyértelműen az idősebb nők tetszettek neki, ezért szerencséje volt. Ráadásul nemrég szakított a barátnőjével, ami valószínűleg eléggé megviselte őt, és ezt a nő ki is használta. A megfelelő pillanatban pedig megtette azt a bizonyos lépést.

-  Be kell vallanom – kezdte, miután közelebb húzódott a fiúhoz -, hogy nem csak a munkánk miatt akarlak megismerni téged. Azóta tetszel nekem, mióta először találkoztunk – mondta bátran, miközben megrebegtette hosszú, sötét műszempilláit. A fiú egy kissé meglepődött. Nem is tudott mit mondani, hiszen zavarba jött, leginkább a nő közelségétől. Megbabonázva bámulta sötétvörösen csillogó haját, vérpiros, telt ajkait és arcának szigorú, mégis hibátlan vonásait.

-  Úgy gondolom, mindketten elég érettek vagyunk ahhoz, hogy a magánéletünket külön tudjuk választani a munkától – folytatta nő halkan, és mosolyogva figyelte a lélegzetelállító hatást, amit a fiúnak okozott. Nem is várt hát sokáig, hirtelen megcsókolta őt.

A fiú először nem csókolta vissza. Túlságosan meglepett volt, hiszen egyáltalán nem számított arra, hogy az események ilyen fordulatot vesznek majd. Miért is számított volna rá?  A nő idősebb volt nála legalább öt évvel, és nem olyannak tűnt, mint akinek bárki megfelel. Ráadásul gyakorlatilag a főnöke volt.

De aztán a fiú arra gondolt, hogy ő igen is megérdemel egy ilyen nőt. Elég gazdag volt ahhoz, hogy megfelelő legyen számára. Arra gondolt, hogy az előző barátnői nem tudták kezelni a munkájával járó hírnevet – és ki más értené meg jobban a világát, mint ez a nő? Lehet, hogy ő nem hagyná cserben. Őt keményebb fából faragták, elég erős ahhoz, hogy tartós legyen a kapcsolatuk. Ráadásul gyönyörűnek és nagyon vonzónak is tartotta a nőt, csak eddig elnyomta magában ezt a gondolatot, hiszen nem akart fölöslegesen próbálkozni nála. De így, hogy a nő tette meg az első lépést, nem tudott semmilyen kifogást találni.

Így hát pár pillanattal később már ő is csókolta a nőt, kezeivel pedig hosszú, selymes haját és kecses vállait simogatta.

A csók után a fiú mélyen a nő szemébe nézett, akinek győzedelmes mosoly terült szét az arcán…

A repülőn az ablak mellett ülök. Bár az út közepe táján kezdtem unatkozni egy kicsit, mert csak a tengert láttam, a végén érdekes volt a táj a hegységekkel és a folyókkal. Még sosem jártam Dél-Amerikában. Mindig is hatalmas vágy volt bennem, hogy az egész világot bejárhassam, és Harry nélkül nem lett volna erre lehetőségem. Az ablakon kinézve csodálom az új kilátást, ami semmihez sem hasonlítható, amit eddig láttam. Ez egy másik földrész, és olyan, mintha egy egészen más világ is lenne. Harryre mosolygok, aki szintén izgatottan bámul ki az ablakon.

Amikor leszállunk Colombiában, Bogotá mellett, csak néhány fotós talál meg minket. Talán azért van ez, mert a csapat többi része már egy nappal hamarabb megérkezett. Csak Harry, Louis, Eleanor és én utaztunk később. Holnap már kezdődik is a turné az első koncerttel Bogotában.

A repülőtértől rögtön egy hotel felé vesszük az irányt. Amikor végre kettesben maradunk Harryvel a szobánkban, szinte azonnal az ágyra huppanunk. Mindketten kimerültek vagyunk a hosszú úttól, így Harry mellett fekve már majdnem elalszom, de ekkor kopogást hallunk az ajtó felől. Harry egy nagyot sóhajtva feltápászkodik az ágyról, és kinyitja az ajtót. Nem látom, ki az, csak annyit hallok, hogy egy nő, és utasítgató hangon beszél Harryhez. Gondolom, az új menedzserük lehet. Fél perccel később Harry be is csukja az ajtót.

-  Mennem kell próbálni - mondja fáradtan, de mosolyog. Tudom, hogy a kimerültsége ellenére szívesen végzi a munkáját, hiszen alig várta már, hogy ismét turnézzanak. – Megleszel egyedül?

-  Persze, addig legalább rendbe teszem kicsit a cuccainkat – mosolygok vissza rá, miközben eszembe jut, hogy milyen sietősen pakoltunk össze. Szokásosan az utolsó pillanatra hagytuk, ezért a két nagy bőröndünkben bedobálva vannak a ruháink. Azt hiszem, még arra sem figyeltünk, hogy külön legyenek az én dolgaim és az övéi, hanem csak össze-vissza rakosgattunk mindent.

-  Rendben – mondja Harry, majd egy puszit nyom a homlokomra, és el is indul a próbára.

Amikor egyedül maradok, kinyitom a két nagy bőröndöt és azt látom, hogy még nagyobb rendetlenség van bennük, mint gondoltam. Elkezdem szétválogatni Harry ruháit és az enyémeket, de ekkor a kezembe akad egy kisebb táska, amibe a sminkjeimet és a fürdőszobai dolgaimat tettem. Eszembe jut, hogy mit dobtam bele még gyorsan, mielőtt elindultunk… Kinyitom, és megtalálom a terhességi tesztet, amit egy megérzésre alapozva tettem be a táskába.

Kiveszem, és elgondolkodva nézegetni kezdem. Furcsa érzésem volt tegnap, és valahogyan eszembe jutott, hogy vajon mi történne, ha véletlenül teherbe esnék. Persze Harryvel óvatosak voltunk mindig, de sosem lehet tudni… A képzeletemben akaratlanul is megjelenik egy apró fiúcska, göndör barna hajjal és észveszejtően aranyos vigyorral az arcán…

Hirtelen megszólal a telefonom, éles hangja visszaránt a valóságba.

-  Szia, Ryan, hogy vagy? – szólok bele a telefonba, miután látom, hogy az öcsém hív.

-  Én jól vagyok… - mondja halkan, és már hallom a hangján, hogy baj van. - …de anya nincs.

-  Tessék? Mi történt? Ryan, ugye nem…? – kérdezem gyorsan. Nagyon megijedek.

-  Megsérült, Jasmine – feleli. – Balesetünk volt – mondja, és a hangja megtört, gyenge.

-  Mi történt? – A gyomrom összeszorul, és idegesség árad szét a mellkasomban.

-  Éppen hazafelé mentünk a boltból kocsival az autópályán, én vezettem, és anya mellettem ült. Hirtelen egy fekete kocsi tűnt fel a semmiből, nagyon gyorsan jött, és jobb oldalról ütközött nekünk – magyarázza Ryan zaklatottan.

-  Miért?

-  Éppen ezt nem tudjuk. Semmi oka nem volt rá, nem előzött és nem is zavarhatta meg semmilyen külső tényező. Talán részeg lehetett a sofőr – mondja Ryan idegesen, majd sóhajt.

-  Tudjátok, hogy ki volt? – kérdezem.

-  Nem, meg sem állt. Csak elhajtott, mintha mi sem történt volna. – Az öcsém hangja csalódott, szomorú.

-  És mi van anyával?

-  Nem tudom még pontosan, csak most értünk be a kórházba, és el is vitték rögtön a műtőbe… Azt hiszem, eltört a keze – feleli. Megrázom a fejem. Ilyen nincs, ez egyszerűen nem történhet meg! Tavaly Ryan majdnem meghalt egy motorbalesetben, azóta nagyon óvatosan vezet az utakon. Miért akarná a sors bántani az anyukámat is, aki a légynek sem lenne képes ártani? Pár másodpercig csendben vagyok, ezért Ryan újra megszólal. – Már Dél-Amerikában vagytok?

-  Igen, Colombiában. Nemrég értünk ide – válaszolom, majd egy kis gondolkodás után komolyan megkérdezem: – Hazamenjek, Ryan?

-  Nem tudom – feleli habozva.

-  Ha szükségetek van rám, csak egy szavadba kerül és indulok – közlöm magabiztos hangon. Bár nem szívesen mennék el és hagynám itt Harryt, hiszen csak most érkeztünk, a családom is legalább ilyen fontos.

-  Talán nem kell – mondja Ryan. – Anya rendbe fog jönni. Én pedig jól vagyok, tudok gondoskodni róla.

-  Biztos?

-  Igen.

-  Ha meggondolod magad, szólj, és odamegyek. Komolyan mondom. Addig is hívj, amint megtudsz valamit, oké? – kérdezem aggódva.

-  Rendben – feleli Ryan, majd elköszönünk egymástól és letesszük a telefont.

Ez után nem tudok másra gondolni, csak rá és anyára. Még azt is elfelejtem, hogy mit nézegettem a telefonhívás előtt és hogy miért, csak az járt a fejemben, hogy nem akarom elveszíteni anyát. Annak örülök, hogy Ryan jól van, hiszen így gondját tudja viselni és vigyázni tud rá. Ideges vagyok, amiért nem lehetek ott velük, hogy segítsek, és úgy érzem, hogy áthidalhatatlan távolság keletkezett a családunkban, amióta Londonba költöztem néhány évvel ezelőtt. Azóta semmi sem a régi, megszokták, hogy nem vagyok ott, és én is megtanultam nélkülük élni. Soha nem lesz már olyan a kapcsolatunk, mint azelőtt. És hiányoznak néha.

Aznap éjjel nem tudok aludni, és nem csak az időeltolódás miatt. Ideges vagyok, és rossz érzések kavarognak bennem. Majdnem elveszítettem a családom. Úgy éreztem, mintha ez nem lenne véletlen, mintha bármikor megtörténhetne a legrosszabb. És ettől csak még jobban aggódni kezdtem…

Harmadik rész – Negyedik fejezet

Az unalmas irodai napok…

Hatalmas épület üvegfalán bámult ki London nyüzsgő belvárosára. Ha az emberek az utcán felnéztek, akár észre is vehették feltűnő, sötétvörös haját az ablaknál. De őt ez nem érdekelte, éppen várt valakit. Mindig neki kellett várni! Unta már. Csak hogy hasznosan töltse az időt, elintézett néhány telefonhívást és egy kis papírmunkát. Így legalább a munkatársai is láthatták, hogy nem csak parancsolgatni tud, hanem keményen dolgozni is, ha arra van szükség.

Be kellett látniuk, hogy ő tökéletes. Az igaz, hogy már az első naptól kezdve tartott tőle mindenki, de ez nem volt elég. Ez csak félelem. És félelemből senkit nem tennének meg főnöknek. Neki pedig pontosan ez volt a célja, már az elejétől fogva. És ehhez akár szerette volna, akár nem, az kellett, hogy néha dolgozzon. Sőt, az sem ártott, ha időnként barátságosan viselkedett másokkal. Utált bájcsevegni. Őszintén nem törődött senki mással, nem érdekelte a többi ember. Csak saját maga, és az, hogy elérje, amit akar. Ez pedig már akármikor bekövetkezhetett, hiszen lassan egy hónapja, hogy itt dolgozott.

Éppen hosszú, fekete műkörmeit nézegette (természetesen hibátlanok voltak), amikor kopogás hallatszott az ajtón, és pár pillanattal később belépett rajta két férfi.

- Ismét késett, Mr. Higgins – köszöntötte őket a nő, oda sem nézve.

- Elnézést kérek, az én hibám volt – szólt közbe a másik férfi. Amikor a nő ránézett, már tudta, hogy hibát követett el. A férfi ugyanis nem volt más, mint Mr. Griffith, a Modest! Management igazgatója.

- Ó, semmi gond – mondta gyorsan a nő, majd hellyel kínálta a két férfit, és beszélgetni kezdtek.

- Nos, szeretném azzal kezdeni, hogy mennyire örülünk annak, hogy végre a londoni csapatunk tagjaként láthatjuk Önt – mondta Mr. Griffith. – Éppolyan tehetségesek az itteni menedzseltjeink is, mint az amerikaiak, nemde?

- Ha nem tehetségesebbek – húzódott a nő vastagon rúzsozott szája egy rejtélyes mosolyra, mire a férfi nevetett.

- Rögtön a tárgyra térek: Ön jó hatással van a One Direction csapatára. Mesés ötlet volt a hirtelen Dél-Amerikai turné, órák alatt fogyott el az összes jegy a koncertekre! A stúdiózás is szépen halad, mióta Ön részt vesz a banda irányításában.

- Ugyan, csak a dolgomat végzem – legyintett tettetett szerénységgel a nő. – Boldog vagyok, hogy segíthettem, és hogy még több rajongónak szerezhetünk örömet egy olyan földrészen is, ahol eddig reménykedni sem mertek, hogy valaha is látni fogják őket.

- Szeretném előléptetni! – közölte hirtelen a férfi. A nő visszafogottan felvonta a szemöldökét. – A mai naptól kezdve Ön a One Direction vezető menedzsere. Azt akarom, hogy folytassa velük az elkezdett munkát és tegye őket még híresebbé. Legyenek még hasonlóan jó ötletei, és természetesen hozzon rengeteg pénzt a cégünknek! – tette hozzá a férfi, az utolsó részt persze csak viccből. A nő udvariasan elnevette magát, és Paulra nézett. Ő nem tűnt meglepettnek. Valószínűleg neki köszönheti ezt.

- Ó, hát persze, azt nem is mondtam, hogy Mr. Higgins ötlete volt az Ön előléptetése. Azért kértem meg, hogy velem jöjjön, mert így láthatja a reakcióját – magyarázta. A nő Paul-ra mosolygott.

- Köszönöm szépen, Mr. Higgins, és Önnek is, Mr. Griffith. Megtisztelő, hogy én végezhetem ezt a nagyszerű munkát – mondta. Alig bírta megállni, hogy ne vigyorodjon el önelégülten. Jobban halad a terve, mint gondolta. Sokkal jobban. Innentől kezdve már egyenes út vezet a célig.

- Nos, akkor a papírmunkát majd holnap elintézzük – mondta Mr. Griffith, majd Paullal együtt elköszöntek a nőtől, aki rögtön a telefonját kezdte keresni, amint kiléptek a teremből. De még meg sem találta, amikor Paul már megint ott állt az ajtóban.

- Elnézést, ráér még egy percre? Van itt valaki, és már nem az én feladatom, hogy ezt elintézzem – mondta, majd a háta mögé mutatott. Valaki ott állt a folyosón.

- Természetesen, küldje be! – mondta a nő színlelt izgatottsággal. Az első feladata vezető menedzserként. Paul kiment, még néhány szót váltott a kint ácsorgó emberrel, majd pár másodperccel később belépett az ajtón Harry Styles.

A nő úgy nézett végig rajta, mint egy tigris a prédára, ami egyenesen a karjaiba sétált. Kifejezéstelen arccal fürkészte hosszú szempillái mögül, de Harry nem jött zavarba.

- Öm, elnézést, de nem tudtam, hogy magával kell beszélnem – mondta mentegetőzve. Mintha kissé alulöltözöttnek érezte volna magát farmerban és pólóban, hiszen ismerte már a nőt, aki mindig és mindenhol tökéletesen elegánsan jelent meg. Egy hónap alatt sokszor találkoztak, de nem szenteltek túl nagy figyelmet egymásnak. Harry becsületesen és komolyan dolgozott, kifogástalanul. Semmi probléma nem volt vele, a nő pedig nem akart gyanút kelteni benne, ezért szinte alig szólt hozzá. De most… Már szinte érezte a prédája vérének ízét a szájában. Tudta, hogy mi fog következni. Hát persze, hogy tudta, hiszen nem véletlenül támadt az a bizonyos jó „ötlete”, hogy két hónapos turnéra küldje a bandát a világ másik felére. Csupán arra nem számított, hogy ilyen hamar elérkezik ennek a beszélgetésnek az ideje.

- Tudja, Mr. Styles, maga az első, akivel ezt a hírt közlöm. Mától fogva én vagyok az Önök vezető menedzsere – mondta, majd titokzatos mosollyal várta a reakciót. Harry szeme elkerekedett, de látszólag volt benne annyi fegyelem, hogy megtartsa az esetleges negatív véleményét magának. Amúgy sem volt beleszólása a dologba. A céggel való szerződése alá volt írva. Ezt a nő nagyon is jól tudta, ugyanis végzett egy kis kutatómunkát, hogy felkészült legyen ebben az esetben.

- Értem – felelte végül Harry, majd úgy döntött, hogy nem kerülgeti a forrókását, és túlesik a dolgon, ami miatt eljött. – Akkor ezért mondta Paul, hogy magához forduljak a kérésemmel.

- Igen, ezért. Tehát, mi lenne az a kérés? – vonta fel az egyik szemöldökét a nő, és kérdően nézett rá.

- Szóval, gondolom hallott már róla, hogy a menyasszonyommal az esküvőt tervezzük – feltételezte Harry, mire a nő bólintott. – Az időpontot májusra tűztük ki. Ezért szeretném, ha néhány napig nélkülöznének engem Dél-Amerikában – mondta bátran, és várta a nő válaszát.

- Nos, ha esetleg önt nélkülözni is tudnánk – szólalt meg néhány másodperccel később, – azt akkor sem tudom garantálni, hogy a többiek is elmehetnek. Már pedig feltételezem, hogy a társai is hivatalosak lesznek az esküvőre. – Harry bólintott. Gondolt már erre, mégis eljött. Miben is reménykedett? Hogy az egész csapat egyik napról a másikra át- és visszarepülhet a fél bolygón?

- Nem szervezhetjük át a turnét, Mr. Styles – tette hozzá a nő, miután látta, hogy Harry nem talál megfelelő érveket. – Gondolom, megérti, hiszen tudja, mennyire fontosak a rajongók.

- Hát persze – felelte Harry. A rajongók miatt csinálta az egész zenélést. De most már nem csak ők léteztek számára. – A koncertek közti szünetek? – kérdezte végül.

- Kettő-három, maximum négy nap. Ennyi idő alatt éppen hazaérne, és indulhatna is vissza – mondta a nő könyörtelenül. – Sajnálom – tette hozzá, és megpróbált egy minél együttérzőbb kifejezést varázsolni az arcára.

- Elnézést, hogy az idejét raboltam – mondta Harry csalódottan, majd kiment az irodából. A nő mosolyogva nézett utána…

- Na és mit mondott, amikor megkérdezted az esküvőről? – kérdezi Louis Harryt, aki éppen azt mesélte, hogy meglátogatta az új menedzserüket. Louis és Eleanor lakásában vagyunk, náluk töltjük az estét. Ez szinte már szokásunkká vált, amióta Harry és Louis újra legjobb barátok lettek. Úgy tűnt, mintha semmi nem változott volna. Csak Louis pólójának egyik ujja lóg üresen és bánatosan, emlékeztetve a nehézségekre, amiken keresztülmentünk.

- Azonnal nemet mondott – feleli Harry. – De nem is számítottam másra. Elég szigorú a nő.

- Azt hiszi, hogy csak néhány gyerek vagyunk, akiket meg kell fegyelmeznie – mondta Louis. – Biztos, hogy még a tetkókat is megtiltaná, ha nem lennénk már televarrva – viccelődött, mire elmosolyodtunk.

- De most komolyan – szólal meg Eleanor. – Mi lesz így az esküvővel? Elhalasztjátok? – kérdezi, és aggódó pillantásával felváltva néz rám és Harryre.

- Van más megoldás? – kérdezek vissza.

- Igen, Jasmine – mondja Harry. – Csak még nem találtuk meg – néz a szemembe biztatóan.

- Én azt mondom – szól közbe Louis, - hogy mindenképpen kezdjük el a turnét. Nem tehetünk mást. Viszont előfordulhat, hogy szerencsénk lesz, és adódik valamilyen helyzet, és haza tudunk jönni. Csak várjunk türelmesen, és lehet, hogy majd spontán kialakul valami – magyarázza egyszerűen, és én elgondolkodom a szavain.

- Ha elmegyünk, a turné végéig nem jöhetünk haza – mondja Harry. – Nem akarunk nagy esküvőt, de azt szeretném, hogy a négy legjobb barátom ott legyen. És nem léphetünk le csak úgy, mind az öten a bolygó másik felére – rázza a fejét. A bolygó másik felére… Mi lenne, ha nem kellene olyan messzire menniük? Támad egy ötletem.

- Harry… - kezdem, mire kíváncsian rám néz. – Mit szólnál ahhoz, ha nem itthon tartanánk az esküvőt? – kérdezem lassan. Harry először meglepődik, de aztán végiggondolja.

- Elmehetnénk a turnéra – mondja Eleanor. Természetesen azonnal megértette a gondolataim. – Máskor is kísértünk már el titeket.

- És mi lesz a családunkkal? – kérdezi Harry. – Nem cipelhetjük végig őket egész Dél-Amerikán, a megfelelő időpontra várva!

- Ez igaz… - komorodok el.

- Hát akkor legyen két esküvő! – mondja Louis. – Egy Dél-Amerika gyönyörű hegyvidékén, egy pedig itthon, a kis családias Londonban. Ha Kim Kardashian száz esküvőt is tarthat, akkor nektek kettő igazán belefér! – magyarázza, mire Eleanor elneveti magát.

- Hm… Nem is hangzik rosszul – válaszolom bizonytalanul. – Bár hivalkodónak tűnhet két esküvő, a körülményeket figyelembe véve megértik majd az emberek. – Harryre nézek. Nem tűnik meggyőzöttnek. De végül így szól:

- Még gondolkozzunk ezen, oké? – kérdezi, mire bólintok. – Mindenesetre Eleanorral gyertek el a turnéra. És majd meglátjuk, hogy mi lesz – mondja. Szerencsére a munkámmal nem lesz gond, mert főként a számítógépemen dolgozok, ezért magammal tudom vinni. Eszembe jut az is, hogy egy teljesen új részét láthatom a világnak, és örülni kezdek.

Néhány héttel később már csomagolunk is a nagy útra…

Harmadik rész - Harmadik fejezet

Los Angelesben nem meglepő módon sütött a nap. Itt már jóval hamarabb beköszöntött a tavasz, mint más helyeken. Nem is volt igazi tél. És ennek örültek az itt élő emberek, ugyanis ahelyett, hogy több réteg ruhát kellett volna magukra rángatniuk reggelente, elég volt, ha felkaptak egy kardigánt és már mehettek is a dolgukra. Kevesen voltak, akik nem lettek boldogok a hirtelen jött még melegebb időjárástól.

Közéjük tartozott a legtöbb, a Los Angeles melletti börtönbe bezárt bűnöző is, akiknek télen-nyáron egy hosszú, műszálas egyenruhát kellett hordaniuk. Ennek ellenére nem szívesen maradtak bent a celláikban, amikor szép volt az idő. Még a legszívtelenebb gyilkosok is szerették a napsütést, bár ezt nyilván soha nem vallották volna be, és nem is mutatták ki ezt az örömüket egyszer sem.

Mivel a legtöbb bűnöző a börtön száraz, kopár udvarán töltötte a délutánját, várható volt, hogy előbb-utóbb kitör egy balhé. Most éppen két elítélt verekedett össze, és ez vonta el a figyelmet egy harmadik férfiról, aki kihasználva, hogy az őrök figyelme elterelődött, besurrant az épületbe.

Elegáns férfinak tűnt, látszott rajta, hogy bármit megtenne azért, hogy normális ruhát viselhessen. Nem állt jól rajta az egyenruha, nem ehhez volt szokva. De most ez érdekelte őt a legkevésbé. Most egy telefonhoz kellett jutnia minél hamarabb. Úgy érezte, nem bírja már tovább információk nélkül. Szüksége volt valamilyen kapcsolatra a külvilággal. Idebent úgy tűnt, mintha nem létezne semmi más a komor épületen és a bűnözőkön kívül. De ő bosszúra szomjazott. Iszonyatos harag kavargott benne, mióta lecsukatta őt néhány „gyerek”. Fel sem tudta fogni, hogy voltak képesek elbánni vele. Még meg is lőtte az egyiküket. De szerencséjük volt. Azonnal a rendőrökért szaladtak, amint megsejtették, hogy mit tett. Pff, nem volt merszük egyedül szembeszállni vele. Ő csak egy kis szórakozásra vágyott, egy kis játékra… És majdnem meg is kapta, de csak majdnem, és ez megőrjítette. Ha csak közvetve is, de bosszút kellett állnia. Ezt nem úszhatják meg.

Szerencséje volt. Elég nagy verekedés lehetett odakint, ugyanis majdnem az összes biztonsági őr eltűnt az épületből. Akadályok nélkül juthatott el az egyik telefonhoz, és senkit sem látott a folyosón, miközben tárcsázta a számot.

-  Igen? – szólt bele egy nőies, de erős hang szinte azonnal.

-  Én vagyok – mondta a férfi, és tudta, hogy a nő rögtön felismeri így is.

-  Áh, Christopher – a férfi hallotta a nő hangján, hogy mosolyog. – Azt hittem, csak délelőttönként telefonálhatsz.

-  Tudod, hogy engem nem érdekelnek a szabályok – vigyorgott Christopher.

-  Hát persze – mondta a nő.

-  Nos, hogy halad a terv? Beolvadtál London szürke hétköznapjaiba? – kérdezte Christopher.

-  Minden rendben ment – felelte a nő. – Nagyon kedves fogadtatásban részesültem – nevetett gúnyosan. - Nem bírtam ki, és már az első napon kritikával illettem a kis bandát, de azt gondolják, csak az ő érdekükben tettem. Elfogadták az új menedzsert, aki Amerika legjobbja volt, és miattuk hagyta ott a legnagyobb sztárokat – mesélte mézesmázos hangon. – Már a turnémenedzserrel is volt alkalmam elbeszélgetni, és azt kell mondjam, hogy a tenyeremből eszik. Semmiképpen sem akarja elveszíteni az állását, hiszen bármit megtenne azért, hogy a gyermekeinek ideális anyagi hátteret biztosítson. – Christopher élvezettel hallgatta végig a beszámolót.

-  Jó, jó – dörmögte a telefonba elismerően. – Csavard őket az elegáns ujjaid köré – vigyorgott.

-  Könnyebben ment minden, mint gondoltam. Senki nem fogott gyanút, egyelőre – mondta a nő titokzatosan.

-  Hát persze, senki sem veszi a fáradtságot, hogy egy kis kutatómunkát végezzen és belelapozzon a tavalyi bulvárlapokba – nevetett Christopher. Ekkor azonban két alakot látott befordulni a folyosóra.

-  Hé! – kiáltottak rá az őrök, amikor meglátták, hogy egyedül tartózkodik kint a folyosón. Futni kezdtek felé, ezért Christopher gyorsan letette a telefont és azt hazudta, hogy csak sétálni indult. Az őrök nem úgy tűntek, mintha elhitték volna, de ez nem érdekelte őt. Csak arra tudott koncentrálni, hogy elképzelje az ellenségei arcát, amikor az életük tönkremegy majd, és ott fognak állni egyedül. Kiüresedve. És azt az érzést fogják megtapasztalni, amit ő.

Amikor hazaérek a hatalmas csomagot cipelve, Harry boldog mosollyal köszönt a lakásunkban.

-  Na, sikerült megtalálni a tökéletes ruhát? – kérdezi, majd odajön hozzám és egy puszit nyom az arcomra.

-  Igen – vigyorgok rá boldogan. – Egyszerűen csodálatos ez a ruha! El sem hiszem, hogy megtaláltam – lelkendezek.

-  És megnézhetem? – kérdezi Harry kíváncsian.

-  Dehogy! Csak az esküvőn láthatod! – nevetek. – Eleanor szerint el fogsz ájulni – teszem hozzá.

-  Ne már, most kíváncsi vagyok! – méltatlankodik Harry. De én csak szigorúan megfogom a ruhát a csomagolásában, és a gardróbunk felé viszem. A télikabátok mögé rakom be, nehogy Harry véletlenül is kísértésbe essen és megnézze.

-  Jasmine, beszélnünk kellene valamiről – mondja, amikor visszamegyek a konyhába. Most már nem tűnik vidámnak, látom rajta, hogy valami nyomasztja.

-  Mi baj van? – kérdezem gyorsan, miközben leülünk az ebédlőasztalhoz.

-  Az a helyzet… - kezdi lassan, és kissé félve ejti ki a szavakat. – Hogy gond van az esküvő időpontjával.

-  Miért? Nem jó a május 17? – csodálkozom. Hiszen már megbeszéltük mindenkivel, a családdal és a One Direction egész csapatával, hogy májusban tartjuk az esküvőt és a nászutat is.

-  Nem az, hogy csak a 17 nem jó… Hanem az egész május. Sőt, még a június sem – mondja, miközben az asztalra tett kezét bámulja, majd komolyan a szemembe néz, és így várja a reakciómat. Pár pillanat múlva válaszolok.

-  Miért?

-  Egy egész turné lett beszervezve erre a két hónapra. Dél-Amerikát fogjuk végigjárni – feleli.

-  Egy turné? De hiszen azokat legalább egy évvel hamarabb meg szoktátok szervezni, most miért csak pár hónappal előtte? – kérdezem csodálkozva.

-  Fogalmam sincs. Az új menedzser intézte el. Szerinte ez jót fog tenni a banda hírnevének – mondja Harry a szemét forgatva. – Mintha csak az lenne a fontos, hogy híresek legyünk.

-  Hm – gondolkozom el. – Talán mégis lesz egy-két változás az új menedzser miatt.

-  Igen, úgy tűnik… De most akkor mit csináljunk? – kérdezi aggódó pillantással. – Hozzuk még előrébb az esküvőt?

-  Nem, akkor már nem lenne elég időnk megszervezni mindent – válaszolom csalódottan. – Inkább halasszuk el az egészet.

-  Az kizárt dolog! A nyár többi részében Európában, ősszel pedig az Egyesült Államokban turnézunk, így soha nem jutnánk el az esküvőig – rázza a fejét.

-  Nem lesz néhány hét szünet? – kérdezem reménykedve.

-  Nem, Jasmine. Maximum néhány nap. Most van a hosszú szünet, március végéig – sóhajt. Nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs, mit tehetnénk. Néhány perc csönd után Harry újra megszólal:

-  Kitalálunk valamit, Jasmine. Megígérem, hogy májusban meg lesz tartva az esküvőnk. Nem tudom, mit fogok tenni, de elintézem! Csak adj néhány napot – néz a szemembe komolyan, de én megrázom a fejem.

-  Nem szeretném, hogy ez miatt konfliktus alakuljon ki a csapatban, Harry. Nem bánom, ha el kell halasztanunk az esküvőt. Hiszen ezzel éppen azt készülök kifejezni, hogy elfogadlak téged úgy, ahogy vagy és igen, a munkáddal együtt – magyarázom. – Amikor összejöttünk, tudtam, hogy osztoznom kell rajtad a rajongóiddal és vállaltam ezt. Nem sajátíthatlak ki magamnak – mosolygok rá. Harry csodálattal teli pillantással néz vissza rám.

-  Jasmine… - keresi a szavakat. – Hihetetlen vagy! Komolyan, nálad nagyszerűbb nőt el sem tudnék képzelni. Éppen ezért szeretném az esküvőnket májusban – közli, majd feláll az asztaltól, és mielőtt még vitába szállhatnék vele, ott is hagy. Mosolyogva sóhajtok… Annyira makacs! Kíváncsi vagyok, mi fog kialakulni ebből az egészből.