Elsö rész - Nyolcadik fejezet

Ismét a szemeit bámultam. Egyszerűen nem tudtam betelni ezzel a csodálatos szempárral. Olyan szép zöld! – gondoltam. Ráadásul, ahogyan viszonozta a pillantásom… Ahogyan rám nézett… Tudtam, hogy ez már egy másfajta tekintet. Nem olyan, mint ezelőtt. Soha nem láttam még ezt a pillantást, legalábbis ennyire határozottan nem. Azt hiszem, folyamatosan alakult ki, idő kellett hozzá. Pár másodpercig a számat bámulta, majd lassan megcsókolt.

-   Szinte megbolondultam attól, ahogyan rám néztél. Azt hiszem, ezek az őszinte pillantások tartottak életben. Legalábbis így éreztem. Mikor a szemedbe néztem, biztonságban éreztem magam. Egyszerűen a tekintetedből tudtam, hogy szeretsz. Hogy igazán szeretsz. Akkor értettem meg, mit is jelent pontosan, hogy „a szem a lélek tükre”. – szomorúan elmosolyodik. – Tudod, a legrosszabb, hogy még most is ezt látom a szemedben. – komorodok el. – Pedig már tényleg fölösleges. Ez csak megnehezíti a…

-   Ne – fojtja belém a szót. – Ne kezdd ezt. Csak… még egy kicsit ne. Folytasd.

-   Rendben – bólintok. Egyetértek vele. Pedig nem kellene az időt húzni. Egyszerűen csak túl kéne esnünk ezen. De úgy tűnik, egyikünk sem akar…

Harry szobájában voltunk. A délutáni napfény halványan sütött be a függönyökön keresztül. A hatalmas tévével szemben álló nagy fekete ágyon feküdtünk. A mellkasára hajtottam a fejem, és mélyen beszívtam az illatát. Ő a vállamat simogatta, miközben átölelt.

 - Hihetetlenül aranyos ez a film. - mondtam suttogva, és azon erőlködtem, hogy visszatartsam az egy-két kikívánkozó könnycseppemet. Mondjuk, szerencsére Harry nem látta volna, de mégsem akartam tönkretenni a hangulatot egy romantikus film miatt, még ha a Szerelmünk Lapjai volt is az.

 - Mondtam, hogy tetszeni fog. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

 - Igen, és el is hittem. – Adtam egy puszit a szájára, majd rávigyorogtam. – Nem gondoltam volna, hogy egy sráccal fogom megnézni ezt.

 - Csak egy sráccal? – kérdezte halkan, le sem véve a szemét a tévé képernyőjéről.

 - Úgy értem, hogy A sráccal – pontosítottam. – Veled. Így jobb?

 - Sokkal – ölelt magához még szorosabban. – Istenem, ez annyira szomorú! Nem hiszem el, hogy egy pillanat alatt el lehet felejteni élete szerelmét! Az előbb még mindenre emlékezett! – mondta, miközben a tévében az ősz hajú néni a romantikus jelenet után hirtelen kiabálni és csapkodni kezdett. Harry annyira felháborodott ezen, hogy nem bírtam ki, elnevettem magam. Borzasztóan aranyos volt.

 - Most meg min nevetsz? – mosolyodott el.

 - Rajtad. Nyugi, én nem leszek soha ennyire szenilis, ígérem! – megcsókoltam, majd visszafeküdtem a vállára, és a nyakába fúrtam az arcom. Akkor, ott, úgy éreztem magam, mint a filmben szereplő néni, amikor fiatal volt. Hogy soha nem fogom elhagyni azt, akit szeretek. Bármit megtettem volna érte. Képes lettem volna abban a pillanatban elhinni, hogy életünk végéig együtt leszünk. Vagy, ami még jobb, örökre. Annyira boldog voltam!