Elsö rész - Elsö fejezet

Vele szemben ülök. Húsz centi sincs az arcaink között. Fogalmam sincs, mióta ülhetünk így, mozdulatlanul – lehet, hogy csak pár másodperce, de én úgy érzem, mintha már órák óta itt lennénk. Mélyen a szemébe nézek, fürkésző tekintete szinte rabul ejt, a lelkemig hatol a pillantása. A szemeinek gyönyörű zöld színe megbánást tükröz (amit nem is csodálok), és azt hiszem, egy kis hitetlenkedést. Mintha megállt volna az idő, az egyik pillanatról a másikra minden megdermedt volna, és csak mi ketten lennénk a világon. Ennek a gondolatnak a hatására kis híján elmosolyodom – de csak majdnem. Mintha csak mi ketten lennénk a világon… Pár nappal ezelőtt pontosan ezt éreztette velem Ő. Csak kicsit másképp, pozitív értelemben. Életem legszebb éjjele volt, ugyanezen a helyen, majdnem pontosan ugyanekkor. Viszont mennyi minden történt az óta… Minden megváltozott. Minden. Ironikus, nemde? Szerencsére még idejében sikerül eszembe juttatnom azt, hogy miért is vagyunk itt, így feleszmélek a kábulatból, és az idő haladását is érzékelni kezdem. Hurrá, újra mozoghatnak az emberek.

Erőt veszek magamon, és kiszakítom a pillantásomat az Ő könnyektől csillogó szemeiből. Tekintetemet a pár méterrel arrébb magányosan dülöngélő nagy fűzfa törzsére irányítom. Egészen pontosan az egyik vastag ágra, amit a fa hosszúkás leveleivel díszített kisebb ágak ölelnek körbe. Elárasztanak az emlékek, a szemembe akaratlanul is könnyek szöknek, a szívem összeszorul, úgy érzem, mintha belül szépen lassan darabokra hullanék…

Lehajtja a fejét, összeszorítja a száját. Az ócska, régi, fából készült pad nagy repedéseit bámulja, ujjait óvatosan végighúzza az egyik barázda mentén. Mintha csak zavarban lenne. De én látom rajta, hogy szinte őrlődik magában. Jól ismerem már ezt az arckifejezését. Túlságosan jól. Szája sarkába lassan egy kissé gúnyos, hitetlenkedő mosoly húzódik, az orrától induló mély ráncot vájva az arcába.

Megrázza göndör, fényes, barna haját, majd felemeli a fejét. Követi a pillantásom. Észreveszem a felismerést a tekintetében, amikor meglátja, mit bámulok. A mosoly (amitől normális esetben megbolondultam volna, de most… most csak még inkább szomorúvá tett) lehervad az arcáról.

Újra az szemeimet kezdi fürkészni. Nem nézek rá. Még nem tudok. Igyekszem kifejezéstelen arcot vágni, próbálok erősnek látszani. De már nem sokáig bírom. Előbb-utóbb még a legkitartóbb cérna életében is eljön az a pillanat, hogy elszakad, nem igaz? Hiába áll ellen és tiltakozik minden erejével.

Mikor hirtelen belenézek a szemébe, akkor érzem, hogy eljött az a pillanat. A pillanat, amikor megtörök. Amikor már nem bírom tovább.

-   Harry… - próbálom elkezdeni, de nem járok sikerrel. Rekedt hangom vékonykának tűnhetett. Gyengének.

Hatalmas, biztonságot árasztó tenyerét az arcomra helyezi, megnyugtatásképpen. Arra gondolok, hogy el kéne felejtenem a fájdalmat, kitörölnöm a rossz emlékeket a fejemből, legalább csak arra a kis időre, amit még a társaságában tölthetek. Ki kéne élveznem, kihasználnom minden percet, amíg vele lehetek. A legfontosabb emberrel az életemben. Igen, még mindig ő az. Szeretem. A történtek ellenére is. Mindennél jobban. Mindennél. Bármi történt, bízok benne és mellette állok, minden körülmények között. Mint ahogyan akkor, amikor már rég el kellett volna, hogy veszítse a bizalmamat, vagy amikor visszaélt vele. És ahogyan most is, amikor már nem szabadna.

De képtelen vagyok rá… Képtelen vagyok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Mert semmi nincs rendben. Már a remény is elveszett. Vége.

Feladtam.