Harmadik rész – Negyedik fejezet

Az unalmas irodai napok…

Hatalmas épület üvegfalán bámult ki London nyüzsgő belvárosára. Ha az emberek az utcán felnéztek, akár észre is vehették feltűnő, sötétvörös haját az ablaknál. De őt ez nem érdekelte, éppen várt valakit. Mindig neki kellett várni! Unta már. Csak hogy hasznosan töltse az időt, elintézett néhány telefonhívást és egy kis papírmunkát. Így legalább a munkatársai is láthatták, hogy nem csak parancsolgatni tud, hanem keményen dolgozni is, ha arra van szükség.

Be kellett látniuk, hogy ő tökéletes. Az igaz, hogy már az első naptól kezdve tartott tőle mindenki, de ez nem volt elég. Ez csak félelem. És félelemből senkit nem tennének meg főnöknek. Neki pedig pontosan ez volt a célja, már az elejétől fogva. És ehhez akár szerette volna, akár nem, az kellett, hogy néha dolgozzon. Sőt, az sem ártott, ha időnként barátságosan viselkedett másokkal. Utált bájcsevegni. Őszintén nem törődött senki mással, nem érdekelte a többi ember. Csak saját maga, és az, hogy elérje, amit akar. Ez pedig már akármikor bekövetkezhetett, hiszen lassan egy hónapja, hogy itt dolgozott.

Éppen hosszú, fekete műkörmeit nézegette (természetesen hibátlanok voltak), amikor kopogás hallatszott az ajtón, és pár pillanattal később belépett rajta két férfi.

- Ismét késett, Mr. Higgins – köszöntötte őket a nő, oda sem nézve.

- Elnézést kérek, az én hibám volt – szólt közbe a másik férfi. Amikor a nő ránézett, már tudta, hogy hibát követett el. A férfi ugyanis nem volt más, mint Mr. Griffith, a Modest! Management igazgatója.

- Ó, semmi gond – mondta gyorsan a nő, majd hellyel kínálta a két férfit, és beszélgetni kezdtek.

- Nos, szeretném azzal kezdeni, hogy mennyire örülünk annak, hogy végre a londoni csapatunk tagjaként láthatjuk Önt – mondta Mr. Griffith. – Éppolyan tehetségesek az itteni menedzseltjeink is, mint az amerikaiak, nemde?

- Ha nem tehetségesebbek – húzódott a nő vastagon rúzsozott szája egy rejtélyes mosolyra, mire a férfi nevetett.

- Rögtön a tárgyra térek: Ön jó hatással van a One Direction csapatára. Mesés ötlet volt a hirtelen Dél-Amerikai turné, órák alatt fogyott el az összes jegy a koncertekre! A stúdiózás is szépen halad, mióta Ön részt vesz a banda irányításában.

- Ugyan, csak a dolgomat végzem – legyintett tettetett szerénységgel a nő. – Boldog vagyok, hogy segíthettem, és hogy még több rajongónak szerezhetünk örömet egy olyan földrészen is, ahol eddig reménykedni sem mertek, hogy valaha is látni fogják őket.

- Szeretném előléptetni! – közölte hirtelen a férfi. A nő visszafogottan felvonta a szemöldökét. – A mai naptól kezdve Ön a One Direction vezető menedzsere. Azt akarom, hogy folytassa velük az elkezdett munkát és tegye őket még híresebbé. Legyenek még hasonlóan jó ötletei, és természetesen hozzon rengeteg pénzt a cégünknek! – tette hozzá a férfi, az utolsó részt persze csak viccből. A nő udvariasan elnevette magát, és Paulra nézett. Ő nem tűnt meglepettnek. Valószínűleg neki köszönheti ezt.

- Ó, hát persze, azt nem is mondtam, hogy Mr. Higgins ötlete volt az Ön előléptetése. Azért kértem meg, hogy velem jöjjön, mert így láthatja a reakcióját – magyarázta. A nő Paul-ra mosolygott.

- Köszönöm szépen, Mr. Higgins, és Önnek is, Mr. Griffith. Megtisztelő, hogy én végezhetem ezt a nagyszerű munkát – mondta. Alig bírta megállni, hogy ne vigyorodjon el önelégülten. Jobban halad a terve, mint gondolta. Sokkal jobban. Innentől kezdve már egyenes út vezet a célig.

- Nos, akkor a papírmunkát majd holnap elintézzük – mondta Mr. Griffith, majd Paullal együtt elköszöntek a nőtől, aki rögtön a telefonját kezdte keresni, amint kiléptek a teremből. De még meg sem találta, amikor Paul már megint ott állt az ajtóban.

- Elnézést, ráér még egy percre? Van itt valaki, és már nem az én feladatom, hogy ezt elintézzem – mondta, majd a háta mögé mutatott. Valaki ott állt a folyosón.

- Természetesen, küldje be! – mondta a nő színlelt izgatottsággal. Az első feladata vezető menedzserként. Paul kiment, még néhány szót váltott a kint ácsorgó emberrel, majd pár másodperccel később belépett az ajtón Harry Styles.

A nő úgy nézett végig rajta, mint egy tigris a prédára, ami egyenesen a karjaiba sétált. Kifejezéstelen arccal fürkészte hosszú szempillái mögül, de Harry nem jött zavarba.

- Öm, elnézést, de nem tudtam, hogy magával kell beszélnem – mondta mentegetőzve. Mintha kissé alulöltözöttnek érezte volna magát farmerban és pólóban, hiszen ismerte már a nőt, aki mindig és mindenhol tökéletesen elegánsan jelent meg. Egy hónap alatt sokszor találkoztak, de nem szenteltek túl nagy figyelmet egymásnak. Harry becsületesen és komolyan dolgozott, kifogástalanul. Semmi probléma nem volt vele, a nő pedig nem akart gyanút kelteni benne, ezért szinte alig szólt hozzá. De most… Már szinte érezte a prédája vérének ízét a szájában. Tudta, hogy mi fog következni. Hát persze, hogy tudta, hiszen nem véletlenül támadt az a bizonyos jó „ötlete”, hogy két hónapos turnéra küldje a bandát a világ másik felére. Csupán arra nem számított, hogy ilyen hamar elérkezik ennek a beszélgetésnek az ideje.

- Tudja, Mr. Styles, maga az első, akivel ezt a hírt közlöm. Mától fogva én vagyok az Önök vezető menedzsere – mondta, majd titokzatos mosollyal várta a reakciót. Harry szeme elkerekedett, de látszólag volt benne annyi fegyelem, hogy megtartsa az esetleges negatív véleményét magának. Amúgy sem volt beleszólása a dologba. A céggel való szerződése alá volt írva. Ezt a nő nagyon is jól tudta, ugyanis végzett egy kis kutatómunkát, hogy felkészült legyen ebben az esetben.

- Értem – felelte végül Harry, majd úgy döntött, hogy nem kerülgeti a forrókását, és túlesik a dolgon, ami miatt eljött. – Akkor ezért mondta Paul, hogy magához forduljak a kérésemmel.

- Igen, ezért. Tehát, mi lenne az a kérés? – vonta fel az egyik szemöldökét a nő, és kérdően nézett rá.

- Szóval, gondolom hallott már róla, hogy a menyasszonyommal az esküvőt tervezzük – feltételezte Harry, mire a nő bólintott. – Az időpontot májusra tűztük ki. Ezért szeretném, ha néhány napig nélkülöznének engem Dél-Amerikában – mondta bátran, és várta a nő válaszát.

- Nos, ha esetleg önt nélkülözni is tudnánk – szólalt meg néhány másodperccel később, – azt akkor sem tudom garantálni, hogy a többiek is elmehetnek. Már pedig feltételezem, hogy a társai is hivatalosak lesznek az esküvőre. – Harry bólintott. Gondolt már erre, mégis eljött. Miben is reménykedett? Hogy az egész csapat egyik napról a másikra át- és visszarepülhet a fél bolygón?

- Nem szervezhetjük át a turnét, Mr. Styles – tette hozzá a nő, miután látta, hogy Harry nem talál megfelelő érveket. – Gondolom, megérti, hiszen tudja, mennyire fontosak a rajongók.

- Hát persze – felelte Harry. A rajongók miatt csinálta az egész zenélést. De most már nem csak ők léteztek számára. – A koncertek közti szünetek? – kérdezte végül.

- Kettő-három, maximum négy nap. Ennyi idő alatt éppen hazaérne, és indulhatna is vissza – mondta a nő könyörtelenül. – Sajnálom – tette hozzá, és megpróbált egy minél együttérzőbb kifejezést varázsolni az arcára.

- Elnézést, hogy az idejét raboltam – mondta Harry csalódottan, majd kiment az irodából. A nő mosolyogva nézett utána…

- Na és mit mondott, amikor megkérdezted az esküvőről? – kérdezi Louis Harryt, aki éppen azt mesélte, hogy meglátogatta az új menedzserüket. Louis és Eleanor lakásában vagyunk, náluk töltjük az estét. Ez szinte már szokásunkká vált, amióta Harry és Louis újra legjobb barátok lettek. Úgy tűnt, mintha semmi nem változott volna. Csak Louis pólójának egyik ujja lóg üresen és bánatosan, emlékeztetve a nehézségekre, amiken keresztülmentünk.

- Azonnal nemet mondott – feleli Harry. – De nem is számítottam másra. Elég szigorú a nő.

- Azt hiszi, hogy csak néhány gyerek vagyunk, akiket meg kell fegyelmeznie – mondta Louis. – Biztos, hogy még a tetkókat is megtiltaná, ha nem lennénk már televarrva – viccelődött, mire elmosolyodtunk.

- De most komolyan – szólal meg Eleanor. – Mi lesz így az esküvővel? Elhalasztjátok? – kérdezi, és aggódó pillantásával felváltva néz rám és Harryre.

- Van más megoldás? – kérdezek vissza.

- Igen, Jasmine – mondja Harry. – Csak még nem találtuk meg – néz a szemembe biztatóan.

- Én azt mondom – szól közbe Louis, - hogy mindenképpen kezdjük el a turnét. Nem tehetünk mást. Viszont előfordulhat, hogy szerencsénk lesz, és adódik valamilyen helyzet, és haza tudunk jönni. Csak várjunk türelmesen, és lehet, hogy majd spontán kialakul valami – magyarázza egyszerűen, és én elgondolkodom a szavain.

- Ha elmegyünk, a turné végéig nem jöhetünk haza – mondja Harry. – Nem akarunk nagy esküvőt, de azt szeretném, hogy a négy legjobb barátom ott legyen. És nem léphetünk le csak úgy, mind az öten a bolygó másik felére – rázza a fejét. A bolygó másik felére… Mi lenne, ha nem kellene olyan messzire menniük? Támad egy ötletem.

- Harry… - kezdem, mire kíváncsian rám néz. – Mit szólnál ahhoz, ha nem itthon tartanánk az esküvőt? – kérdezem lassan. Harry először meglepődik, de aztán végiggondolja.

- Elmehetnénk a turnéra – mondja Eleanor. Természetesen azonnal megértette a gondolataim. – Máskor is kísértünk már el titeket.

- És mi lesz a családunkkal? – kérdezi Harry. – Nem cipelhetjük végig őket egész Dél-Amerikán, a megfelelő időpontra várva!

- Ez igaz… - komorodok el.

- Hát akkor legyen két esküvő! – mondja Louis. – Egy Dél-Amerika gyönyörű hegyvidékén, egy pedig itthon, a kis családias Londonban. Ha Kim Kardashian száz esküvőt is tarthat, akkor nektek kettő igazán belefér! – magyarázza, mire Eleanor elneveti magát.

- Hm… Nem is hangzik rosszul – válaszolom bizonytalanul. – Bár hivalkodónak tűnhet két esküvő, a körülményeket figyelembe véve megértik majd az emberek. – Harryre nézek. Nem tűnik meggyőzöttnek. De végül így szól:

- Még gondolkozzunk ezen, oké? – kérdezi, mire bólintok. – Mindenesetre Eleanorral gyertek el a turnéra. És majd meglátjuk, hogy mi lesz – mondja. Szerencsére a munkámmal nem lesz gond, mert főként a számítógépemen dolgozok, ezért magammal tudom vinni. Eszembe jut az is, hogy egy teljesen új részét láthatom a világnak, és örülni kezdek.

Néhány héttel később már csomagolunk is a nagy útra…

Harmadik rész - Harmadik fejezet

Los Angelesben nem meglepő módon sütött a nap. Itt már jóval hamarabb beköszöntött a tavasz, mint más helyeken. Nem is volt igazi tél. És ennek örültek az itt élő emberek, ugyanis ahelyett, hogy több réteg ruhát kellett volna magukra rángatniuk reggelente, elég volt, ha felkaptak egy kardigánt és már mehettek is a dolgukra. Kevesen voltak, akik nem lettek boldogok a hirtelen jött még melegebb időjárástól.

Közéjük tartozott a legtöbb, a Los Angeles melletti börtönbe bezárt bűnöző is, akiknek télen-nyáron egy hosszú, műszálas egyenruhát kellett hordaniuk. Ennek ellenére nem szívesen maradtak bent a celláikban, amikor szép volt az idő. Még a legszívtelenebb gyilkosok is szerették a napsütést, bár ezt nyilván soha nem vallották volna be, és nem is mutatták ki ezt az örömüket egyszer sem.

Mivel a legtöbb bűnöző a börtön száraz, kopár udvarán töltötte a délutánját, várható volt, hogy előbb-utóbb kitör egy balhé. Most éppen két elítélt verekedett össze, és ez vonta el a figyelmet egy harmadik férfiról, aki kihasználva, hogy az őrök figyelme elterelődött, besurrant az épületbe.

Elegáns férfinak tűnt, látszott rajta, hogy bármit megtenne azért, hogy normális ruhát viselhessen. Nem állt jól rajta az egyenruha, nem ehhez volt szokva. De most ez érdekelte őt a legkevésbé. Most egy telefonhoz kellett jutnia minél hamarabb. Úgy érezte, nem bírja már tovább információk nélkül. Szüksége volt valamilyen kapcsolatra a külvilággal. Idebent úgy tűnt, mintha nem létezne semmi más a komor épületen és a bűnözőkön kívül. De ő bosszúra szomjazott. Iszonyatos harag kavargott benne, mióta lecsukatta őt néhány „gyerek”. Fel sem tudta fogni, hogy voltak képesek elbánni vele. Még meg is lőtte az egyiküket. De szerencséjük volt. Azonnal a rendőrökért szaladtak, amint megsejtették, hogy mit tett. Pff, nem volt merszük egyedül szembeszállni vele. Ő csak egy kis szórakozásra vágyott, egy kis játékra… És majdnem meg is kapta, de csak majdnem, és ez megőrjítette. Ha csak közvetve is, de bosszút kellett állnia. Ezt nem úszhatják meg.

Szerencséje volt. Elég nagy verekedés lehetett odakint, ugyanis majdnem az összes biztonsági őr eltűnt az épületből. Akadályok nélkül juthatott el az egyik telefonhoz, és senkit sem látott a folyosón, miközben tárcsázta a számot.

-  Igen? – szólt bele egy nőies, de erős hang szinte azonnal.

-  Én vagyok – mondta a férfi, és tudta, hogy a nő rögtön felismeri így is.

-  Áh, Christopher – a férfi hallotta a nő hangján, hogy mosolyog. – Azt hittem, csak délelőttönként telefonálhatsz.

-  Tudod, hogy engem nem érdekelnek a szabályok – vigyorgott Christopher.

-  Hát persze – mondta a nő.

-  Nos, hogy halad a terv? Beolvadtál London szürke hétköznapjaiba? – kérdezte Christopher.

-  Minden rendben ment – felelte a nő. – Nagyon kedves fogadtatásban részesültem – nevetett gúnyosan. - Nem bírtam ki, és már az első napon kritikával illettem a kis bandát, de azt gondolják, csak az ő érdekükben tettem. Elfogadták az új menedzsert, aki Amerika legjobbja volt, és miattuk hagyta ott a legnagyobb sztárokat – mesélte mézesmázos hangon. – Már a turnémenedzserrel is volt alkalmam elbeszélgetni, és azt kell mondjam, hogy a tenyeremből eszik. Semmiképpen sem akarja elveszíteni az állását, hiszen bármit megtenne azért, hogy a gyermekeinek ideális anyagi hátteret biztosítson. – Christopher élvezettel hallgatta végig a beszámolót.

-  Jó, jó – dörmögte a telefonba elismerően. – Csavard őket az elegáns ujjaid köré – vigyorgott.

-  Könnyebben ment minden, mint gondoltam. Senki nem fogott gyanút, egyelőre – mondta a nő titokzatosan.

-  Hát persze, senki sem veszi a fáradtságot, hogy egy kis kutatómunkát végezzen és belelapozzon a tavalyi bulvárlapokba – nevetett Christopher. Ekkor azonban két alakot látott befordulni a folyosóra.

-  Hé! – kiáltottak rá az őrök, amikor meglátták, hogy egyedül tartózkodik kint a folyosón. Futni kezdtek felé, ezért Christopher gyorsan letette a telefont és azt hazudta, hogy csak sétálni indult. Az őrök nem úgy tűntek, mintha elhitték volna, de ez nem érdekelte őt. Csak arra tudott koncentrálni, hogy elképzelje az ellenségei arcát, amikor az életük tönkremegy majd, és ott fognak állni egyedül. Kiüresedve. És azt az érzést fogják megtapasztalni, amit ő.

Amikor hazaérek a hatalmas csomagot cipelve, Harry boldog mosollyal köszönt a lakásunkban.

-  Na, sikerült megtalálni a tökéletes ruhát? – kérdezi, majd odajön hozzám és egy puszit nyom az arcomra.

-  Igen – vigyorgok rá boldogan. – Egyszerűen csodálatos ez a ruha! El sem hiszem, hogy megtaláltam – lelkendezek.

-  És megnézhetem? – kérdezi Harry kíváncsian.

-  Dehogy! Csak az esküvőn láthatod! – nevetek. – Eleanor szerint el fogsz ájulni – teszem hozzá.

-  Ne már, most kíváncsi vagyok! – méltatlankodik Harry. De én csak szigorúan megfogom a ruhát a csomagolásában, és a gardróbunk felé viszem. A télikabátok mögé rakom be, nehogy Harry véletlenül is kísértésbe essen és megnézze.

-  Jasmine, beszélnünk kellene valamiről – mondja, amikor visszamegyek a konyhába. Most már nem tűnik vidámnak, látom rajta, hogy valami nyomasztja.

-  Mi baj van? – kérdezem gyorsan, miközben leülünk az ebédlőasztalhoz.

-  Az a helyzet… - kezdi lassan, és kissé félve ejti ki a szavakat. – Hogy gond van az esküvő időpontjával.

-  Miért? Nem jó a május 17? – csodálkozom. Hiszen már megbeszéltük mindenkivel, a családdal és a One Direction egész csapatával, hogy májusban tartjuk az esküvőt és a nászutat is.

-  Nem az, hogy csak a 17 nem jó… Hanem az egész május. Sőt, még a június sem – mondja, miközben az asztalra tett kezét bámulja, majd komolyan a szemembe néz, és így várja a reakciómat. Pár pillanat múlva válaszolok.

-  Miért?

-  Egy egész turné lett beszervezve erre a két hónapra. Dél-Amerikát fogjuk végigjárni – feleli.

-  Egy turné? De hiszen azokat legalább egy évvel hamarabb meg szoktátok szervezni, most miért csak pár hónappal előtte? – kérdezem csodálkozva.

-  Fogalmam sincs. Az új menedzser intézte el. Szerinte ez jót fog tenni a banda hírnevének – mondja Harry a szemét forgatva. – Mintha csak az lenne a fontos, hogy híresek legyünk.

-  Hm – gondolkozom el. – Talán mégis lesz egy-két változás az új menedzser miatt.

-  Igen, úgy tűnik… De most akkor mit csináljunk? – kérdezi aggódó pillantással. – Hozzuk még előrébb az esküvőt?

-  Nem, akkor már nem lenne elég időnk megszervezni mindent – válaszolom csalódottan. – Inkább halasszuk el az egészet.

-  Az kizárt dolog! A nyár többi részében Európában, ősszel pedig az Egyesült Államokban turnézunk, így soha nem jutnánk el az esküvőig – rázza a fejét.

-  Nem lesz néhány hét szünet? – kérdezem reménykedve.

-  Nem, Jasmine. Maximum néhány nap. Most van a hosszú szünet, március végéig – sóhajt. Nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs, mit tehetnénk. Néhány perc csönd után Harry újra megszólal:

-  Kitalálunk valamit, Jasmine. Megígérem, hogy májusban meg lesz tartva az esküvőnk. Nem tudom, mit fogok tenni, de elintézem! Csak adj néhány napot – néz a szemembe komolyan, de én megrázom a fejem.

-  Nem szeretném, hogy ez miatt konfliktus alakuljon ki a csapatban, Harry. Nem bánom, ha el kell halasztanunk az esküvőt. Hiszen ezzel éppen azt készülök kifejezni, hogy elfogadlak téged úgy, ahogy vagy és igen, a munkáddal együtt – magyarázom. – Amikor összejöttünk, tudtam, hogy osztoznom kell rajtad a rajongóiddal és vállaltam ezt. Nem sajátíthatlak ki magamnak – mosolygok rá. Harry csodálattal teli pillantással néz vissza rám.

-  Jasmine… - keresi a szavakat. – Hihetetlen vagy! Komolyan, nálad nagyszerűbb nőt el sem tudnék képzelni. Éppen ezért szeretném az esküvőnket májusban – közli, majd feláll az asztaltól, és mielőtt még vitába szállhatnék vele, ott is hagy. Mosolyogva sóhajtok… Annyira makacs! Kíváncsi vagyok, mi fog kialakulni ebből az egészből.

Harmadik rész - Második fejezet

Egy átlagos hétköznapi délután volt London belvárosában. Abban a kávézóban, ahonnan a legjobb kilátás nyílik a Temze másik oldalán magasló London Eye-ra, szintén minden a legnagyobb rendben zajlott. A közeli egyetemről betévedt fáradt diákok iszogatták az eszpresszójukat, előttük egy-egy laptop, füzetek és rengeteg papírlap hevert az asztalon. Akik olyan szerencsések voltak, hogy éppen nem kellett tanulniuk, vidáman beszélgettek és nevetgéltek a barátaikkal. Nem csak egyetemisták, de felnőtt, dolgozó emberek is szívesen jártak erre a helyre. Öltönyös férfiak és elegáns, szoknyát és blézert viselő nők ültek a fiatalok melletti asztaloknál. Voltak, akik komoly, üzleti beszélgetésbe mélyedtek, és voltak, akik a sztorikat meséltek a saját életükről.

Nem csoda, hogy ennyi ember kedvence volt ez a kávézó. Azon kívül, hogy a kilátás egyértelműen innen volt a legszebb a folyóra, még a berendezése is modern és stílusos volt. Szürke fotelek és kis ülőkék álltak a fekete asztalok körül, a falak és a padló pedig fehérek voltak. A falakra festett fekete minták és bekeretezett fényképek tették barátságosabbá a hangulatot, és persze a nevetgélő tanulók. De mindenképpen egy nagyon igényes és tiszta hely volt, talán éppen ezért esett erre a kávézóra egy vörös hajú nő választása, aki éppen ebben a pillanatban lépett be az ajtón, és nézett körbe elégedetten.

Tetszett neki a hely. Modern volt, és kissé hideg tónusok uralkodtak benne. Rögtön úgy érezte, hogy ide tartozik, és ez igaz is volt. Tökéletesen illett oda egyenes, fekete szoknyájában, kivágott fekete topjában, rajta egy szürke blézerrel és tizenöt centis fekete magas sarkú cipőjével. A megjelenését hosszú, sötétvörös haja, bordó ajkai és hivalkodóan hatalmas, arany karórája tette különlegessé. Nem is beszélve a hosszú műszempilláiról és erős szemöldökéről, amelyek még szúrósabbá tették a tekintetét. Ennek ellenére gyönyörű volt, tökéletesen illett rá minden, amit viselt, és ennek tudatában is volt.

Ahogyan végigsétált a kávés pultig, keresztül az asztalokon, elismerő, de tartózkodó pillantásokat érzett magán. Szinte mindenki megbámulta, a férfiak vágyakozva mérték végig tetőtől talpig, a nők pedig irigykedő tekintettel. Csak szeretnének annyira tökéletes lenni, mint ő. De ő pillantásra sem méltatta őket, csak a pulthoz sétált hangosan kopogó cipőjében, és rendelt magának egy nagy adag, erős kávét. Nem igazán volt szokása aludni. A kávé is ugyanúgy ébren tartotta, ezért nem volt szüksége pihenésre.

A kávéval a kezében leült az egyik szélső asztalhoz, és elgondolkodva bámult ki a hatalmas ablakon. Kissé csalódott volt. Nem értette, hogy ha megbeszél valakivel egy találkozót, akkor miért nem tud időben megjelenni az illető. Eldöntötte, hogy még öt percet hajlandó várni, amíg a kávéját megissza, és utána elmegy. Nincs ideje arra, hogy másokra várjon.

Két perccel később érkezett meg az, akire várt. A férfi szétszórtan esett be az ajtón, a zakója ferdén állt rajta, és a nő egy foltot is vélt felfedezni rajta. Zihálva ült le a nővel szemben lévő székre, még kávét sem vett, látszott rajta, hogy azt sem tudja, hol áll a feje.

-  Késett – közölte a nő köszönés helyett, majd hideg pillantásával megtalálta a férfi szemeit.

-  Elnézést kérek – felelte a férfi, és látszólag egy kissé megijedt a nő távolságtartó viselkedésétől. – Tudja, nehéz ennyi mindent fejben tartani, amikor az embernek két kisgyermeke van otthon – mondta, és megpróbálkozott egy mosollyal, de nyilvánvaló volt, hogy a nőt a legkevésbé sem érdeklik a magánügyei. Nem sikerült megtörni a jeget. Ezért gyorsan megpróbálta összeszedni magát, a helyére igazította a zakóját, és végigsimított sötét haján.

-  Nos, akkor most rögtön a lényegre térnék. Nincs időm bájcsevegni, Mr. Higgins – mosolyodott el gúnyosan a nő. – Örülök, hogy tegnap a stúdióban sikerült egy kicsit megismerkednem az ön menedzseltjeivel, illetve most már mondhatnám úgy is, hogy a mi menedzseltjeink. Így volt lehetőségem munka közben megfigyelni őket, és azonnal észre is vettem néhány dolgot. Nem voltam elragadtatva – közölte. A férfi felvonta a szemöldökét.

-  Miért nem? Rengeteget dolgoztak a srácok – hitetlenkedett.

-  Én úgy vettem észre, hogy a „srácok” – ejtette ki a férfi által használt szót gúnyos hanglejtéssel, - leginkább csak szórakoztak. Mint néhány iskolás kisfiú, olyan éretlenül viselkedtek. Nem úgy, mint az igazi profi előadók. Ön mit gondol erről? – kérdezte a nő kíváncsian. Tényleg érdekelte, mi is járhat a fejében egy ilyen menedzsernek, aki hagyja, hogy a legnagyobb londoni stúdió nevetésektől legyen hangos.

-  Hogy őszinte legyek, én azt gondolom, a srácok ilyenek. Ezen nem lehet változtatni. Nem lenne ugyanaz a banda, hogyha nem ezt művelnék. Nem lennének önmaguk – mondta komolyan a férfi.

-  Hm… - gondolkodott el a nő. – Vajon azzal, hogy ők önmagukat adják, és elszórakozzák a munkát, hány évig fognak ottmaradni a leghíresebb sztárok között? Egy évig? Esetleg kettő? Bár, el kell ismernem, hogy valamit tényleg jól csináltak, ha már idáig eljutottak. Nem kis teljesítmény az, amit tőlük láthattunk eddig. De nem elég, Mr. Higgins, közel sem elég ahhoz, hogy öt év múlva is emlékezzenek rájuk az emberek. Ha így folytatják, és nem komolyodnak meg, akkor azt kell mondjam, hogy egy év múlva ilyenkor már nem lesz munkájuk. És magának sem lesz – sajnálkozott a nő, majd kihívó pillantást küldött hosszú pillái mögül a vele szemben ülő, csodálkozva bámuló férfinak.

Ő elgondolkodott. Tisztában volt vele, hogy a nő az Egyesült Államok legjobb menedzsere volt, és csak az ő csapata miatt hagyta ott az állását. Valószínűleg rajta kívül más nem tudja, hogy mi lenne a legjobb a srácoknak. Ráadásul ő sem akarta elveszíteni a munkahelyét. Biztos anyagi hátteret kellett teremtenie a gyermekeinek. És mindent megtett volna azért, hogy az állása még évek múlva is ugyanilyen jól fizető legyen. Ezért hát pár pillanattal később így szólt:

-  Mit kell tennem?

Eleanorral az Oxford Streeten sétálunk. Elmondhatatlanul izgatott vagyok, ugyanis most megyünk az első próbára az esküvői ruhaszalonba. A képzeletemben a tökéletes menyasszonyi ruha minden egyes részletét látom magam előtt – a kérdés már csak az, hogy a valóságban meg tudom-e találni. Nem vagyok benne biztos, de reménykedem.

-  Hallottad, hogy új menedzserük van a srácoknak? – kérdezi Eleanor, miközben a boltok végtelenül hosszú sora mellett sétálunk, és belekortyol a kezében lévő jegeskávéba.

-  Igen, Harry mondta. Neki nem volt szimpatikus – válaszolom vállat vonva, hiszen nem nagy dologról van szó. Harry maga mondta, hogy nem lesznek változások.

-  Hát, Louis-nak sem tetszett – mondta Eleanor. – Állítólag csak azért ment be a stúdióba, hogy megnézze, érdemes-e foglalkoznia velük. Louis szokás szerint poénkodott, a nő pedig rászólt, hogy ha profi előadó akar lenni, vegye komolyabban a munkát.

-  Akkor nem tett valami jó benyomást a fiúkra, úgy tűnik – gondolkozom el. – Azért remélem, végül megtalálják a közös hangot.

-  Mindenkivel megtalálják előbb-utóbb – mosolyog Eleanor. Igaza van. Nem ez az első eset, hogy egy új menedzsert zavar a sok viccelődés. Majd hozzászokik.

Ekkor odaérünk a ruhaszalon elé, és eláll a lélegzetem. Már a hatalmas kirakatban olyan gyönyörű ruhákat lehet látni, amilyeneket álmában sem találhat ki az ember. Mikor belépünk az ajtón, egy idős, de nagyon elegáns néni köszönt minket. Ahogyan körbenézek, szavakat sem találok. Óriási ez a hely, és tele van szebbnél szebb menyasszonyi ruhákkal. A halványrózsaszín falak és bútorok kis színt hoznak a szalon hangulatába, de a legfőbb figyelem a ruhákra irányul. Úgy vannak kiállítva a falak mentén, mint a műalkotások, hasonlóak, mégis mindegyik különböző. Hogyan leszek képes kiválasztani egyet közülük? Hiszen már azt is képtelen vagyok elhinni, hogy menyasszony lehetek!

Miközben sorban próbálom fel egymás után a ruhákat, arra gondolok, hogy ez tényleg olyan, mint egy álom. Egyszer talán minden nő életében eljön az a pillanat, amiről egész addigi életében álmodozik, a pillanat, amikor minden figyelem csak őrá irányul, és úgy érezheti, hogy nincs nála gyönyörűbb teremtés a világon. Harry pontosan ezt érezteti velem, mióta csak találkoztunk, de ez akkor sem ugyanolyan, mint amikor majd az oltár felé fogok sétálni, és mindenki engem néz majd. Hihetetlen lesz.

Két órával később már kezdünk elfáradni. Bár mindegyik ruha szinte varázslatos volt, mindig találtam bennük valami apró hibát, ami miatt úgy éreztem, nem nekem való. Túl sok gyöngy, túl csillogó, túl rövid, túl hosszú… Úgy érzem, nem a mai napon lesz a szerencsés perc, amikor megtalálom A Ruhát. Kezdem feladni a reményt, és úgy döntök, már csak egyet próbálok fel.

-  Ha nem ez lesz az igazi, akkor megeszem a varrókészletem – nevet az eladónéni, miközben belép egy újabb hatalmasnak tűnő ruhával a kezében.

-  Ez az utolsó – mondom, majd Eleanorra nézek, aki az ujjaival izgatottan tapsikolva várja, hogy felpróbáljam a ruhát. A nénivel rám adják a ruhát, majd a tükörbe pillantok.

Nem találok szavakat. Percekig csak bámulom magam a tükörben. A többiek sem tudnak megszólalni. Látom, hogy mögöttem Eleanor büszkén mosolyog. Ráteszem a kezem a ruhámra, és a tükörképem ugyanezt teszi. Tehát tényleg én vagyok. A kissé fáradt, de élénk tekintettel bámuló lány, akinek hosszú szőke haja elképesztően jól illik a ruhához.

A ruha… Egyszerűen tökéletes. Mintha csak nekem tervezték volna. Pánt nélküli felsőrésze szorosan tapad a felsőtestemre, apró fehér fényű gyöngyökkel van díszítve, így kiemeli az egyébként nem feltűnő dekoltázsom. A derekamtól pedig az egyszerű, könnyű anyag sűrű hullámokban omlik le a földre. A ruha alja körülbelül egy méterrel a sarkam mögött végződik, mégsem tűnik túl hosszúnak.

Megfordulok, hogy jobban lássam Eleanor reakcióját.

-  Harry. El. Fog. Ájulni – préseli ki magából a szavakat, és tágra nyílt szemekkel csodálja a ruhát.

-  Szerencséd van, kislány – mosolyog az itt dolgozó néni. – És nekem is, hogy nem kell megennem a varrókészletem – teszi hozzá, mire elnevetem magam, majd Eleanor odaszalad hozzám, és óvatosan átölel.

Megérte órákon keresztül itt lenni. Örülök, hogy nem adtam fel az első tíz ruha után, hanem tovább próbálkoztam. Tudtam, hogy itt lesz valahol a tökéletes ruha, és hogy csak rám vár. És végül meg is találtam.

 Mint egy kellemes szellő, úgy csapott fejbe a tény, hogy hamarosan feleség leszek. És nem is akárkinek a felesége! Egyre közeledünk a tavasz felé, amikor az esküvőnket tartjuk. Nem félek tőle, egyáltalán nem. Hiszen Harry mellettem lesz majd, és amikor kimondjuk az igent, hivatalosan is társak leszünk. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy korai lenne a házasság. Mindketten elmúltunk húsz évesek, és azt hiszem, tökéletesen tudjuk, hogy mit akarunk az élettől. Nem úgy fogjuk fel ezt, mint egy korlátot, ami visszafog a szórakozástól, hanem épp ellenkezőleg. Ez egy lehetőség, hogy egy új, egy közös életet építsünk fel, csupa boldogsággal és szeretettel. Már évek óta biztosak vagyunk benne, hogy egymással akarjuk leélni az életünket. Hát akkor mire várnánk? Életemben nem akartam még semmit annyira, mint Harryt. És hamarosan megtörténik…