Egy átlagos hétköznapi
délután volt London belvárosában. Abban a kávézóban, ahonnan a legjobb kilátás
nyílik a Temze másik oldalán magasló London Eye-ra, szintén minden a legnagyobb
rendben zajlott. A közeli egyetemről betévedt fáradt diákok iszogatták az
eszpresszójukat, előttük egy-egy laptop, füzetek és rengeteg papírlap hevert az
asztalon. Akik olyan szerencsések voltak, hogy éppen nem kellett tanulniuk,
vidáman beszélgettek és nevetgéltek a barátaikkal. Nem csak egyetemisták, de
felnőtt, dolgozó emberek is szívesen jártak erre a helyre. Öltönyös férfiak és
elegáns, szoknyát és blézert viselő nők ültek a fiatalok melletti asztaloknál.
Voltak, akik komoly, üzleti beszélgetésbe mélyedtek, és voltak, akik a
sztorikat meséltek a saját életükről.
Nem csoda, hogy ennyi
ember kedvence volt ez a kávézó. Azon kívül, hogy a kilátás egyértelműen innen
volt a legszebb a folyóra, még a berendezése is modern és stílusos volt. Szürke
fotelek és kis ülőkék álltak a fekete asztalok körül, a falak és a padló pedig
fehérek voltak. A falakra festett fekete minták és bekeretezett fényképek
tették barátságosabbá a hangulatot, és persze a nevetgélő tanulók. De
mindenképpen egy nagyon igényes és tiszta hely volt, talán éppen ezért esett
erre a kávézóra egy vörös hajú nő választása, aki éppen ebben a pillanatban
lépett be az ajtón, és nézett körbe elégedetten.
Tetszett neki a hely.
Modern volt, és kissé hideg tónusok uralkodtak benne. Rögtön úgy érezte, hogy
ide tartozik, és ez igaz is volt. Tökéletesen illett oda egyenes, fekete
szoknyájában, kivágott fekete topjában, rajta egy szürke blézerrel és tizenöt
centis fekete magas sarkú cipőjével. A megjelenését hosszú, sötétvörös haja,
bordó ajkai és hivalkodóan hatalmas, arany karórája tette különlegessé. Nem is
beszélve a hosszú műszempilláiról és erős szemöldökéről, amelyek még szúrósabbá
tették a tekintetét. Ennek ellenére gyönyörű volt, tökéletesen illett rá
minden, amit viselt, és ennek tudatában is volt.
Ahogyan végigsétált a
kávés pultig, keresztül az asztalokon, elismerő, de tartózkodó pillantásokat
érzett magán. Szinte mindenki megbámulta, a férfiak vágyakozva mérték végig
tetőtől talpig, a nők pedig irigykedő tekintettel. Csak szeretnének annyira
tökéletes lenni, mint ő. De ő pillantásra sem méltatta őket, csak a pulthoz
sétált hangosan kopogó cipőjében, és rendelt magának egy nagy adag, erős kávét.
Nem igazán volt szokása aludni. A kávé is ugyanúgy ébren tartotta, ezért nem
volt szüksége pihenésre.
A kávéval a kezében
leült az egyik szélső asztalhoz, és elgondolkodva bámult ki a hatalmas ablakon.
Kissé csalódott volt. Nem értette, hogy ha megbeszél valakivel egy találkozót,
akkor miért nem tud időben megjelenni az illető. Eldöntötte, hogy még öt percet
hajlandó várni, amíg a kávéját megissza, és utána elmegy. Nincs ideje arra,
hogy másokra várjon.
Két perccel később
érkezett meg az, akire várt. A férfi szétszórtan esett be az ajtón, a zakója
ferdén állt rajta, és a nő egy foltot is vélt felfedezni rajta. Zihálva ült le
a nővel szemben lévő székre, még kávét sem vett, látszott rajta, hogy azt sem
tudja, hol áll a feje.
- Késett – közölte a nő
köszönés helyett, majd hideg pillantásával megtalálta a férfi szemeit.
- Elnézést kérek –
felelte a férfi, és látszólag egy kissé megijedt a nő távolságtartó
viselkedésétől. – Tudja, nehéz ennyi mindent fejben tartani, amikor az embernek
két kisgyermeke van otthon – mondta, és megpróbálkozott egy mosollyal, de
nyilvánvaló volt, hogy a nőt a legkevésbé sem érdeklik a magánügyei. Nem
sikerült megtörni a jeget. Ezért gyorsan megpróbálta összeszedni magát, a
helyére igazította a zakóját, és végigsimított sötét haján.
- Nos, akkor most rögtön
a lényegre térnék. Nincs időm bájcsevegni, Mr. Higgins – mosolyodott el
gúnyosan a nő. – Örülök, hogy tegnap a stúdióban sikerült egy kicsit
megismerkednem az ön menedzseltjeivel, illetve most már mondhatnám úgy is, hogy
a mi menedzseltjeink. Így volt lehetőségem munka közben megfigyelni őket, és
azonnal észre is vettem néhány dolgot. Nem voltam elragadtatva – közölte. A
férfi felvonta a szemöldökét.
- Miért nem? Rengeteget
dolgoztak a srácok – hitetlenkedett.
- Én úgy vettem észre,
hogy a „srácok” – ejtette ki a férfi által használt szót gúnyos hanglejtéssel,
- leginkább csak szórakoztak. Mint néhány iskolás kisfiú, olyan éretlenül viselkedtek.
Nem úgy, mint az igazi profi előadók. Ön mit gondol erről? – kérdezte a nő
kíváncsian. Tényleg érdekelte, mi is járhat a fejében egy ilyen menedzsernek,
aki hagyja, hogy a legnagyobb londoni stúdió nevetésektől legyen hangos.
- Hogy őszinte legyek,
én azt gondolom, a srácok ilyenek. Ezen nem lehet változtatni. Nem lenne
ugyanaz a banda, hogyha nem ezt művelnék. Nem lennének önmaguk – mondta
komolyan a férfi.
- Hm… - gondolkodott el
a nő. – Vajon azzal, hogy ők önmagukat adják, és elszórakozzák a munkát, hány
évig fognak ottmaradni a leghíresebb sztárok között? Egy évig? Esetleg kettő?
Bár, el kell ismernem, hogy valamit tényleg jól csináltak, ha már idáig
eljutottak. Nem kis teljesítmény az, amit tőlük láthattunk eddig. De nem elég,
Mr. Higgins, közel sem elég ahhoz, hogy öt év múlva is emlékezzenek rájuk az
emberek. Ha így folytatják, és nem komolyodnak meg, akkor azt kell mondjam,
hogy egy év múlva ilyenkor már nem lesz munkájuk. És magának sem lesz –
sajnálkozott a nő, majd kihívó pillantást küldött hosszú pillái mögül a vele
szemben ülő, csodálkozva bámuló férfinak.
Ő elgondolkodott.
Tisztában volt vele, hogy a nő az Egyesült Államok legjobb menedzsere volt, és
csak az ő csapata miatt hagyta ott az állását. Valószínűleg rajta kívül más nem
tudja, hogy mi lenne a legjobb a srácoknak. Ráadásul ő sem akarta elveszíteni a
munkahelyét. Biztos anyagi hátteret kellett teremtenie a gyermekeinek. És
mindent megtett volna azért, hogy az állása még évek múlva is ugyanilyen jól
fizető legyen. Ezért hát pár pillanattal később így szólt:
- Mit kell tennem?
Eleanorral az Oxford Streeten
sétálunk. Elmondhatatlanul izgatott vagyok, ugyanis most megyünk az első próbára
az esküvői ruhaszalonba. A képzeletemben a tökéletes menyasszonyi ruha minden
egyes részletét látom magam előtt – a kérdés már csak az, hogy a valóságban meg
tudom-e találni. Nem vagyok benne biztos, de reménykedem.
- Hallottad,
hogy új menedzserük van a srácoknak? – kérdezi Eleanor, miközben a boltok
végtelenül hosszú sora mellett sétálunk, és belekortyol a kezében lévő
jegeskávéba.
- Igen,
Harry mondta. Neki nem volt szimpatikus – válaszolom vállat vonva, hiszen nem
nagy dologról van szó. Harry maga mondta, hogy nem lesznek változások.
- Hát,
Louis-nak sem tetszett – mondta Eleanor. – Állítólag csak azért ment be a
stúdióba, hogy megnézze, érdemes-e foglalkoznia velük. Louis szokás szerint
poénkodott, a nő pedig rászólt, hogy ha profi előadó akar lenni, vegye
komolyabban a munkát.
- Akkor
nem tett valami jó benyomást a fiúkra, úgy tűnik – gondolkozom el. – Azért
remélem, végül megtalálják a közös hangot.
- Mindenkivel
megtalálják előbb-utóbb – mosolyog Eleanor. Igaza van. Nem ez az első eset,
hogy egy új menedzsert zavar a sok viccelődés. Majd hozzászokik.
Ekkor
odaérünk a ruhaszalon elé, és eláll a lélegzetem. Már a hatalmas kirakatban
olyan gyönyörű ruhákat lehet látni, amilyeneket álmában sem találhat ki az
ember. Mikor belépünk az ajtón, egy idős, de nagyon elegáns néni köszönt
minket. Ahogyan körbenézek, szavakat sem találok. Óriási ez a hely, és tele van
szebbnél szebb menyasszonyi ruhákkal. A halványrózsaszín falak és bútorok kis
színt hoznak a szalon hangulatába, de a legfőbb figyelem a ruhákra irányul. Úgy
vannak kiállítva a falak mentén, mint a műalkotások, hasonlóak, mégis mindegyik
különböző. Hogyan leszek képes kiválasztani egyet közülük? Hiszen már azt is
képtelen vagyok elhinni, hogy menyasszony lehetek!
Miközben
sorban próbálom fel egymás után a ruhákat, arra gondolok, hogy ez tényleg
olyan, mint egy álom. Egyszer talán minden nő életében eljön az a pillanat,
amiről egész addigi életében álmodozik, a pillanat, amikor minden figyelem csak
őrá irányul, és úgy érezheti, hogy nincs nála gyönyörűbb teremtés a világon.
Harry pontosan ezt érezteti velem, mióta csak találkoztunk, de ez akkor sem
ugyanolyan, mint amikor majd az oltár felé fogok sétálni, és mindenki engem néz
majd. Hihetetlen lesz.
Két
órával később már kezdünk elfáradni. Bár mindegyik ruha szinte varázslatos
volt, mindig találtam bennük valami apró hibát, ami miatt úgy éreztem, nem
nekem való. Túl sok gyöngy, túl csillogó, túl rövid, túl hosszú… Úgy érzem, nem
a mai napon lesz a szerencsés perc, amikor megtalálom A Ruhát. Kezdem feladni a
reményt, és úgy döntök, már csak egyet próbálok fel.
- Ha
nem ez lesz az igazi, akkor megeszem a varrókészletem – nevet az eladónéni,
miközben belép egy újabb hatalmasnak tűnő ruhával a kezében.
- Ez
az utolsó – mondom, majd Eleanorra nézek, aki az ujjaival izgatottan tapsikolva
várja, hogy felpróbáljam a ruhát. A nénivel rám adják a ruhát, majd a tükörbe
pillantok.
Nem
találok szavakat. Percekig csak bámulom magam a tükörben. A többiek sem tudnak
megszólalni. Látom, hogy mögöttem Eleanor büszkén mosolyog. Ráteszem a kezem a
ruhámra, és a tükörképem ugyanezt teszi. Tehát tényleg én vagyok. A kissé
fáradt, de élénk tekintettel bámuló lány, akinek hosszú szőke haja elképesztően
jól illik a ruhához.
A
ruha… Egyszerűen tökéletes. Mintha csak nekem tervezték volna. Pánt nélküli
felsőrésze szorosan tapad a felsőtestemre, apró fehér fényű gyöngyökkel van
díszítve, így kiemeli az egyébként nem feltűnő dekoltázsom. A derekamtól pedig
az egyszerű, könnyű anyag sűrű hullámokban omlik le a földre. A ruha alja
körülbelül egy méterrel a sarkam mögött végződik, mégsem tűnik túl hosszúnak.
Megfordulok,
hogy jobban lássam Eleanor reakcióját.
- Harry.
El. Fog. Ájulni – préseli ki magából a szavakat, és tágra nyílt szemekkel
csodálja a ruhát.
- Szerencséd
van, kislány – mosolyog az itt dolgozó néni. – És nekem is, hogy nem kell
megennem a varrókészletem – teszi hozzá, mire elnevetem magam, majd Eleanor
odaszalad hozzám, és óvatosan átölel.
Megérte
órákon keresztül itt lenni. Örülök, hogy nem adtam fel az első tíz ruha után,
hanem tovább próbálkoztam. Tudtam, hogy itt lesz valahol a tökéletes ruha, és
hogy csak rám vár. És végül meg is találtam.
Mint egy kellemes szellő, úgy csapott fejbe a
tény, hogy hamarosan feleség leszek. És nem is akárkinek a felesége! Egyre
közeledünk a tavasz felé, amikor az esküvőnket tartjuk. Nem félek tőle,
egyáltalán nem. Hiszen Harry mellettem lesz majd, és amikor kimondjuk az igent,
hivatalosan is társak leszünk. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy korai
lenne a házasság. Mindketten elmúltunk húsz évesek, és azt hiszem, tökéletesen
tudjuk, hogy mit akarunk az élettől. Nem úgy fogjuk fel ezt, mint egy korlátot,
ami visszafog a szórakozástól, hanem épp ellenkezőleg. Ez egy lehetőség, hogy
egy új, egy közös életet építsünk fel, csupa boldogsággal és szeretettel. Már
évek óta biztosak vagyunk benne, hogy egymással akarjuk leélni az életünket.
Hát akkor mire várnánk? Életemben nem akartam még semmit annyira, mint Harryt.
És hamarosan megtörténik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése