Harmadik rész - Második fejezet

Egy átlagos hétköznapi délután volt London belvárosában. Abban a kávézóban, ahonnan a legjobb kilátás nyílik a Temze másik oldalán magasló London Eye-ra, szintén minden a legnagyobb rendben zajlott. A közeli egyetemről betévedt fáradt diákok iszogatták az eszpresszójukat, előttük egy-egy laptop, füzetek és rengeteg papírlap hevert az asztalon. Akik olyan szerencsések voltak, hogy éppen nem kellett tanulniuk, vidáman beszélgettek és nevetgéltek a barátaikkal. Nem csak egyetemisták, de felnőtt, dolgozó emberek is szívesen jártak erre a helyre. Öltönyös férfiak és elegáns, szoknyát és blézert viselő nők ültek a fiatalok melletti asztaloknál. Voltak, akik komoly, üzleti beszélgetésbe mélyedtek, és voltak, akik a sztorikat meséltek a saját életükről.

Nem csoda, hogy ennyi ember kedvence volt ez a kávézó. Azon kívül, hogy a kilátás egyértelműen innen volt a legszebb a folyóra, még a berendezése is modern és stílusos volt. Szürke fotelek és kis ülőkék álltak a fekete asztalok körül, a falak és a padló pedig fehérek voltak. A falakra festett fekete minták és bekeretezett fényképek tették barátságosabbá a hangulatot, és persze a nevetgélő tanulók. De mindenképpen egy nagyon igényes és tiszta hely volt, talán éppen ezért esett erre a kávézóra egy vörös hajú nő választása, aki éppen ebben a pillanatban lépett be az ajtón, és nézett körbe elégedetten.

Tetszett neki a hely. Modern volt, és kissé hideg tónusok uralkodtak benne. Rögtön úgy érezte, hogy ide tartozik, és ez igaz is volt. Tökéletesen illett oda egyenes, fekete szoknyájában, kivágott fekete topjában, rajta egy szürke blézerrel és tizenöt centis fekete magas sarkú cipőjével. A megjelenését hosszú, sötétvörös haja, bordó ajkai és hivalkodóan hatalmas, arany karórája tette különlegessé. Nem is beszélve a hosszú műszempilláiról és erős szemöldökéről, amelyek még szúrósabbá tették a tekintetét. Ennek ellenére gyönyörű volt, tökéletesen illett rá minden, amit viselt, és ennek tudatában is volt.

Ahogyan végigsétált a kávés pultig, keresztül az asztalokon, elismerő, de tartózkodó pillantásokat érzett magán. Szinte mindenki megbámulta, a férfiak vágyakozva mérték végig tetőtől talpig, a nők pedig irigykedő tekintettel. Csak szeretnének annyira tökéletes lenni, mint ő. De ő pillantásra sem méltatta őket, csak a pulthoz sétált hangosan kopogó cipőjében, és rendelt magának egy nagy adag, erős kávét. Nem igazán volt szokása aludni. A kávé is ugyanúgy ébren tartotta, ezért nem volt szüksége pihenésre.

A kávéval a kezében leült az egyik szélső asztalhoz, és elgondolkodva bámult ki a hatalmas ablakon. Kissé csalódott volt. Nem értette, hogy ha megbeszél valakivel egy találkozót, akkor miért nem tud időben megjelenni az illető. Eldöntötte, hogy még öt percet hajlandó várni, amíg a kávéját megissza, és utána elmegy. Nincs ideje arra, hogy másokra várjon.

Két perccel később érkezett meg az, akire várt. A férfi szétszórtan esett be az ajtón, a zakója ferdén állt rajta, és a nő egy foltot is vélt felfedezni rajta. Zihálva ült le a nővel szemben lévő székre, még kávét sem vett, látszott rajta, hogy azt sem tudja, hol áll a feje.

-  Késett – közölte a nő köszönés helyett, majd hideg pillantásával megtalálta a férfi szemeit.

-  Elnézést kérek – felelte a férfi, és látszólag egy kissé megijedt a nő távolságtartó viselkedésétől. – Tudja, nehéz ennyi mindent fejben tartani, amikor az embernek két kisgyermeke van otthon – mondta, és megpróbálkozott egy mosollyal, de nyilvánvaló volt, hogy a nőt a legkevésbé sem érdeklik a magánügyei. Nem sikerült megtörni a jeget. Ezért gyorsan megpróbálta összeszedni magát, a helyére igazította a zakóját, és végigsimított sötét haján.

-  Nos, akkor most rögtön a lényegre térnék. Nincs időm bájcsevegni, Mr. Higgins – mosolyodott el gúnyosan a nő. – Örülök, hogy tegnap a stúdióban sikerült egy kicsit megismerkednem az ön menedzseltjeivel, illetve most már mondhatnám úgy is, hogy a mi menedzseltjeink. Így volt lehetőségem munka közben megfigyelni őket, és azonnal észre is vettem néhány dolgot. Nem voltam elragadtatva – közölte. A férfi felvonta a szemöldökét.

-  Miért nem? Rengeteget dolgoztak a srácok – hitetlenkedett.

-  Én úgy vettem észre, hogy a „srácok” – ejtette ki a férfi által használt szót gúnyos hanglejtéssel, - leginkább csak szórakoztak. Mint néhány iskolás kisfiú, olyan éretlenül viselkedtek. Nem úgy, mint az igazi profi előadók. Ön mit gondol erről? – kérdezte a nő kíváncsian. Tényleg érdekelte, mi is járhat a fejében egy ilyen menedzsernek, aki hagyja, hogy a legnagyobb londoni stúdió nevetésektől legyen hangos.

-  Hogy őszinte legyek, én azt gondolom, a srácok ilyenek. Ezen nem lehet változtatni. Nem lenne ugyanaz a banda, hogyha nem ezt művelnék. Nem lennének önmaguk – mondta komolyan a férfi.

-  Hm… - gondolkodott el a nő. – Vajon azzal, hogy ők önmagukat adják, és elszórakozzák a munkát, hány évig fognak ottmaradni a leghíresebb sztárok között? Egy évig? Esetleg kettő? Bár, el kell ismernem, hogy valamit tényleg jól csináltak, ha már idáig eljutottak. Nem kis teljesítmény az, amit tőlük láthattunk eddig. De nem elég, Mr. Higgins, közel sem elég ahhoz, hogy öt év múlva is emlékezzenek rájuk az emberek. Ha így folytatják, és nem komolyodnak meg, akkor azt kell mondjam, hogy egy év múlva ilyenkor már nem lesz munkájuk. És magának sem lesz – sajnálkozott a nő, majd kihívó pillantást küldött hosszú pillái mögül a vele szemben ülő, csodálkozva bámuló férfinak.

Ő elgondolkodott. Tisztában volt vele, hogy a nő az Egyesült Államok legjobb menedzsere volt, és csak az ő csapata miatt hagyta ott az állását. Valószínűleg rajta kívül más nem tudja, hogy mi lenne a legjobb a srácoknak. Ráadásul ő sem akarta elveszíteni a munkahelyét. Biztos anyagi hátteret kellett teremtenie a gyermekeinek. És mindent megtett volna azért, hogy az állása még évek múlva is ugyanilyen jól fizető legyen. Ezért hát pár pillanattal később így szólt:

-  Mit kell tennem?

Eleanorral az Oxford Streeten sétálunk. Elmondhatatlanul izgatott vagyok, ugyanis most megyünk az első próbára az esküvői ruhaszalonba. A képzeletemben a tökéletes menyasszonyi ruha minden egyes részletét látom magam előtt – a kérdés már csak az, hogy a valóságban meg tudom-e találni. Nem vagyok benne biztos, de reménykedem.

-  Hallottad, hogy új menedzserük van a srácoknak? – kérdezi Eleanor, miközben a boltok végtelenül hosszú sora mellett sétálunk, és belekortyol a kezében lévő jegeskávéba.

-  Igen, Harry mondta. Neki nem volt szimpatikus – válaszolom vállat vonva, hiszen nem nagy dologról van szó. Harry maga mondta, hogy nem lesznek változások.

-  Hát, Louis-nak sem tetszett – mondta Eleanor. – Állítólag csak azért ment be a stúdióba, hogy megnézze, érdemes-e foglalkoznia velük. Louis szokás szerint poénkodott, a nő pedig rászólt, hogy ha profi előadó akar lenni, vegye komolyabban a munkát.

-  Akkor nem tett valami jó benyomást a fiúkra, úgy tűnik – gondolkozom el. – Azért remélem, végül megtalálják a közös hangot.

-  Mindenkivel megtalálják előbb-utóbb – mosolyog Eleanor. Igaza van. Nem ez az első eset, hogy egy új menedzsert zavar a sok viccelődés. Majd hozzászokik.

Ekkor odaérünk a ruhaszalon elé, és eláll a lélegzetem. Már a hatalmas kirakatban olyan gyönyörű ruhákat lehet látni, amilyeneket álmában sem találhat ki az ember. Mikor belépünk az ajtón, egy idős, de nagyon elegáns néni köszönt minket. Ahogyan körbenézek, szavakat sem találok. Óriási ez a hely, és tele van szebbnél szebb menyasszonyi ruhákkal. A halványrózsaszín falak és bútorok kis színt hoznak a szalon hangulatába, de a legfőbb figyelem a ruhákra irányul. Úgy vannak kiállítva a falak mentén, mint a műalkotások, hasonlóak, mégis mindegyik különböző. Hogyan leszek képes kiválasztani egyet közülük? Hiszen már azt is képtelen vagyok elhinni, hogy menyasszony lehetek!

Miközben sorban próbálom fel egymás után a ruhákat, arra gondolok, hogy ez tényleg olyan, mint egy álom. Egyszer talán minden nő életében eljön az a pillanat, amiről egész addigi életében álmodozik, a pillanat, amikor minden figyelem csak őrá irányul, és úgy érezheti, hogy nincs nála gyönyörűbb teremtés a világon. Harry pontosan ezt érezteti velem, mióta csak találkoztunk, de ez akkor sem ugyanolyan, mint amikor majd az oltár felé fogok sétálni, és mindenki engem néz majd. Hihetetlen lesz.

Két órával később már kezdünk elfáradni. Bár mindegyik ruha szinte varázslatos volt, mindig találtam bennük valami apró hibát, ami miatt úgy éreztem, nem nekem való. Túl sok gyöngy, túl csillogó, túl rövid, túl hosszú… Úgy érzem, nem a mai napon lesz a szerencsés perc, amikor megtalálom A Ruhát. Kezdem feladni a reményt, és úgy döntök, már csak egyet próbálok fel.

-  Ha nem ez lesz az igazi, akkor megeszem a varrókészletem – nevet az eladónéni, miközben belép egy újabb hatalmasnak tűnő ruhával a kezében.

-  Ez az utolsó – mondom, majd Eleanorra nézek, aki az ujjaival izgatottan tapsikolva várja, hogy felpróbáljam a ruhát. A nénivel rám adják a ruhát, majd a tükörbe pillantok.

Nem találok szavakat. Percekig csak bámulom magam a tükörben. A többiek sem tudnak megszólalni. Látom, hogy mögöttem Eleanor büszkén mosolyog. Ráteszem a kezem a ruhámra, és a tükörképem ugyanezt teszi. Tehát tényleg én vagyok. A kissé fáradt, de élénk tekintettel bámuló lány, akinek hosszú szőke haja elképesztően jól illik a ruhához.

A ruha… Egyszerűen tökéletes. Mintha csak nekem tervezték volna. Pánt nélküli felsőrésze szorosan tapad a felsőtestemre, apró fehér fényű gyöngyökkel van díszítve, így kiemeli az egyébként nem feltűnő dekoltázsom. A derekamtól pedig az egyszerű, könnyű anyag sűrű hullámokban omlik le a földre. A ruha alja körülbelül egy méterrel a sarkam mögött végződik, mégsem tűnik túl hosszúnak.

Megfordulok, hogy jobban lássam Eleanor reakcióját.

-  Harry. El. Fog. Ájulni – préseli ki magából a szavakat, és tágra nyílt szemekkel csodálja a ruhát.

-  Szerencséd van, kislány – mosolyog az itt dolgozó néni. – És nekem is, hogy nem kell megennem a varrókészletem – teszi hozzá, mire elnevetem magam, majd Eleanor odaszalad hozzám, és óvatosan átölel.

Megérte órákon keresztül itt lenni. Örülök, hogy nem adtam fel az első tíz ruha után, hanem tovább próbálkoztam. Tudtam, hogy itt lesz valahol a tökéletes ruha, és hogy csak rám vár. És végül meg is találtam.

 Mint egy kellemes szellő, úgy csapott fejbe a tény, hogy hamarosan feleség leszek. És nem is akárkinek a felesége! Egyre közeledünk a tavasz felé, amikor az esküvőnket tartjuk. Nem félek tőle, egyáltalán nem. Hiszen Harry mellettem lesz majd, és amikor kimondjuk az igent, hivatalosan is társak leszünk. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy korai lenne a házasság. Mindketten elmúltunk húsz évesek, és azt hiszem, tökéletesen tudjuk, hogy mit akarunk az élettől. Nem úgy fogjuk fel ezt, mint egy korlátot, ami visszafog a szórakozástól, hanem épp ellenkezőleg. Ez egy lehetőség, hogy egy új, egy közös életet építsünk fel, csupa boldogsággal és szeretettel. Már évek óta biztosak vagyunk benne, hogy egymással akarjuk leélni az életünket. Hát akkor mire várnánk? Életemben nem akartam még semmit annyira, mint Harryt. És hamarosan megtörténik…

Harmadik rész - Elsö fejezet

Egy repülőgép közeledett a londoni Heathrow repülőtér felé. Az utasok nagy örömére a pilóta úgy döntött, végigrepülnek a város legszebb nevezetességei fölött. Így a gyerekek és a felnőttek ugyanolyan izgalommal csodálhatták meg a Tower hidat, a London Eye-t és a többi híres építményt. A hosszú repülőút után végre elérték az úti célt. Aki eddig aludt, az most felébredt, és aki az óceán fölött félt a magasban, most vidáman pillanthatott le a szárazföldre. Egy kisgyerek a több órás játék után képes volt letenni a telefonját, és az anyja ölében ülve kiabálta izgatottan a látványosságok nevét. Ennek a mellette ülő, vörös hajú nő nem igazán örült. Levette az alvómaszkot az arcáról, és gyilkos pillantást küldött a kisfiúra. Neki esze ágában sem volt a kilátásnak örülni. Ő nem ezért jött el ide, egészen Los Angelesből. Neki más dolga volt. Valami fontosabb, ami talán sok időt vesz majd igénybe, de mindenképpen meg kell tennie. Mert más nem tudja megtenni.

Néhány perccel később a gép leereszkedett a repülőtéren, és megállt. Az utasok megtapsolták a pilótát, majd nyújtózkodva és ásítozva keltek fel az ülésekből. Megfogták a kisebb táskáikat, aztán kiléptek a friss levegőre. Szinte mindenki úgy érezte, mintha egy teljesen másik bolygón szállna le, nem csak egy másik földrészen. Hiszen annyira más volt itt minden! Még a levegő illata sem volt ugyanolyan, mint Amerikában. Mindenki sóhajtva nézett ki az ajtón, kivéve egyetlen embert. A vörös hajú nőt.

Ő türelmetlenül és a szemét forgatva várta, hogy az emberek hosszú sora végre kimenjen a repülőből, majd amikor már csak néhányan maradtak, megfogta a drága, fekete bőrből készült táskáját és a repülő kijárata felé indult. A lépcső tetején aztán néhány pillanatra megállt. Mandulavágású, hosszú pillákkal keretezett sötétbarna szemeit végigfuttatta a repülőtéren, és úgy nézett le az új földrészre, mintha csak az ő birodalma lenne. Mintha csak egy gondolattal elpusztíthatná az egészet, ha azt akarná. Sugárzott a tekintetéből, hogy felsőbb rendűnek érzi magát, mint a többi ember. Bordó színnel rúzsozott, telt ajkai önelégült mosolyra húzódtak.

Végre itt van. Hetekig várt erre percre. Hosszú hetekig, csupa tervezgetéssel és a bosszúra való sötét vágyakozással. Most végre tettekre válthatja be a terveit. Mindent meg fog tenni azért, hogy sikerüljön, akkor is, ha erre talán még hónapokig kell várnia. Igen, lassan kell haladnia, hogy senki ne fogjon gyanút. Be kell épülnie az ellenségei életébe, a közelükbe kell férkőznie ahhoz, hogy a végén a földbe tiporhassa őket. Egytől egyig. Csak ne várná már olyan türelmetlenül azt a pillanatot, amikor láthatja őket szenvedni!

Amikor elindult lefelé a lépcsőn, a napfényben sötétvörösen csillogott derékig érő haja. A földre érve tizenöt centis, tűsarkú cipője olyan hangosan kezdett kopogni, hogy úgy érezte, hivatalosan is birtokba vette a területét. Innentől kezdve az ő kezében van az irányítás. Itt bármit megtehet, amit csak akar. Ez nem Amerika. Itt az emberek kedvesebbek, és nem olyan gyanakvóak, mint odaát, a tengerentúlon. Úgy érezte, végtelenül könnyű dolga lesz. Semmilyen nehézségre nem számított. De ekkor még nem tudta, hogy kinek is akar ártani.

A „baleset”, vagy ahogy én hívnám, incidens után szépen lassan lenyugodtak a kedélyek. Bár engem még hetekkel később is rémálmok kínoztak, és alig mertem kitenni a lábam az utcára, kezdett minden visszatérni a normális kerékvágásba. Christophert börtönbe zárták, ezért miatta már nem kellett aggódnunk többé. A csapat visszatért Londonba, és közösen úgy döntöttünk, hogy minden rosszat, ami velünk történt ott hagyunk Amerikában.

Harryvel a közös lakásunkban folytattuk tovább a mindennapjainkat. Próbáltuk úgy élni az életünket, hogy ne gondoljunk a szörnyűségekre, amiket átéltünk, de mégis emlékezzünk a tanulságra. Tudtuk, hogy nem élhetünk félelemben örökké, de óvatosnak kell lennünk. Szerencsére az esküvő tervezgetése elvonta a figyelmünket a múltról. Tavasz végére időzítettük, hogy legyen időnk addig minden részletet kitalálni és az idő is szép legyen.

Éppen a meghívó terveit nézegetem a konyhaasztalnál ülve, és várom hogy Harry hazaérjen a stúdióból. Késő este van, és a banda rengeteg elfoglaltsága miatt csak ilyenkor van idejük az új album felvételeire. De ha tízig voltak ma bent, akkor Harrynek már itthon kellene lennie. A gyomrom összeszorul, amikor az órára nézek. Tizenegy múlt. Vajon hol lehet? Mi van, ha történt vele valami? A szemem előtt akaratlanul is megjelenik a kép, ahogyan Christopher ráfogja a fegyverét…

Megrázom a fejem, és visszarántom magam a valóságba. Az asztalon legalább tízféle különböző esküvői meghívó hever szétszórva, mindegyik gyönyörű. Mégsem tudok kiválasztani egyet, ami tetszene, mert a gondolataim újra és újra elkalandoznak. Túlságosan aggódom, ezért nem tudok odafigyelni semmi másra. Előveszem a telefonom és Harry számát tárcsázom.

Nem veszi fel. Még jobban bepánikolok. Nagyon félek… Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett. El sem tudom képzelni, mit tennék, ha…

Ekkor meghallom, ahogyan nyílik a bejárati ajtó, majd becsukódik. Ijedten felpattanok a székről. Lehet, hogy Harry az. De mi van, ha nem? A képzeletemben Christopher jelenik meg, ahogyan csendesen bejön a lakásba, majd megtalál engem…

Összeszedem minden bátorságomat, és kimegyek a konyhából. Óvatosan kipillantok az előszobába, és ekkor egy hatalmas kő esik le a szívemről.

-  Jasmine? – hallom a mély, megnyugtató hangot. Észrevett engem. Kimegyek az ajtó mögül, és odarohanok hozzá. Megkönnyebbülten szorítom magamhoz Harryt.

-  Szia – mondom bele a szürke pólójába. Megérzem az illatát, és rögtön meg is nyugszom.

-  Szia – simogatja meg Harry a hajam. – Sajnálom, hogy késtem, ne haragudj! – mondja, majd kissé elhúzódik tőlem, hogy a szemembe nézhessen, de nem enged el egy pillanatig sem.

-  Semmi baj… - sóhajtok. - Csak annyira aggódtam! Nem vetted fel a telefonod – nézek a szemébe kérdőn.

-  Ki kellett kapcsolnom a stúdióban. Tovább ott kellett maradnunk, mert új menedzser érkezett a csapatba – mondja.

-  Kicsoda?

-  Egy nő Amerikából. Őszintén, nekem nem szimpatikus… De állítólag ő volt az egyik legjobb menedzser az Egyesült Államokban. És ez jelent valamit azért – mosolyodik el. – Majd meglátjuk, mi történik ezután. Én magam is kíváncsi vagyok, bár ő még csak egy tagja a csapatnak, talán nem lesznek akkora változások – magyarázza, mire én bólintva nyugtázom, hogy semmi olyan nem történt, ami miatt aggódnom kellett volna. – Te mit csináltál este? – kérdezi Harry.

-  A meghívó terveit nézegettem. Csodálatos mindegyik, képtelenség lesz választani közülük – válaszolom mosolyogva. – Akarod látni őket? – kérdezem, mire Harry boldog mosollyal az arcán bólint. Megfogom a kezét, és a konyhába megyünk.

-  Semmi különbség nincs közöttük – közli Harry néhány perccel később, miután szemügyre vette az esküvői meghívókat.

-  Harry, ez mind különböző – nevetek. – Nézd csak meg – veszek a kezembe egy nagy, ezüst csillámokkal teleszórt darabot. – Ez itt egy feltűnő, túlságosan giccses meghívó – mutatom neki, mire Harry fintorogni kezd. – Ez pedig egy szép, kedves, visszafogott darab – mutatok egy másik, halványszürke meghívóra, ami gyönyörű fehér mintákkal van díszítve.

-  Igazad van – mondja Harry, majd komoly arccal szemügyre veszi a kisebb meghívót. – Ez tetszik! – közli, és látom rajta, hogy ezzel tudtomra is adta az összes véleményét a témával kapcsolatban.

-  Rendben, akkor legyen ez – bólintok. – Eleanor itt járt néhány órája, és ő is erre szavazott.

-  Eleanorról jut eszembe, Louis áthívott bennünket vacsorára holnap este. Ugye nem terveztél mást? – kérdezi Harry.

Elmosolyodok. Nagyon furcsa ezt hallani tőle, hiszen már megszoktam, hogy nem beszélünk Louisról. Olyan sokáig haragudtak egymásra! Éppen itt volt az ideje, hogy kibéküljenek, és a barátságuk újra a régi legyen. Így már tényleg minden a helyére került. Egy dolgot kivéve…

Louis elveszítette a bal karját.

Bár az első hírek még biztatóak voltak a kórházban, később kiderült, hogy olyan mértékben roncsolta szét a lövés a karját, hogy az orvosoknak nem volt más választásuk. Mindenkit sokkolt a hír. Már a rajongók is megtudták, hogy mi történt, bár pontos részleteket nem árult el senki. Louis hihetetlenül szomorú lett, amikor kikerült a kórházból, és rájött, hogy mostantól az élete más lesz. Nehéz időszakon megy keresztül. Idő kell neki, hogy hozzászokjon a nehézségekhez. Azt hiszem, az lesz a legnagyobb kihívás számára, hogy beismerje, segítségre lesz szüksége még a leghétköznapibb tevékenységekhez is. De mi, a barátai mellette állunk, és ez rengeteg erőt ad neki. Eleanor el sem mozdul mellőle, és mi Harryvel is annyit segítünk, amennyit csak tudunk.

Akármilyen borzasztó volt is mindaz, ami velünk történt néhány héttel ezelőtt, azt el kell ismernünk, hogy megerősítette a barátságunkat. Amikor rájöttünk, hogy elveszíthetjük egymást, megtanultuk értékelni a másikat. Mert minden barát egy kincs. Nem számít, hogyha nem tökéletes, vagy ha hibázik, csak az a lényeg, hogy melletted áll. Meg kell tudni bocsátani másoknak, és második esélyt adni. Csak akkor lehetsz boldog, ha nem tartasz haragot, hanem elfogadod a másikat olyannak, amilyen. Minden emberben van valami különleges, akkor is, ha ezt nehéz elsőre meglátni. Boldog vagyok, hogy ilyen barátaink lehetnek, mint Louis és Eleanor, és biztos vagyok benne, hogy mostantól bármi történjék is, mi itt leszünk egymásnak.

Második rész - Huszonhetedik fejezet

Sziasztok! Ez a fejezet az utolsó a második részben. Hogy őszinte legyek, néhány nappal ezelőtt még lezártnak tekintettem a történetet, de szerencsére olyan jó ötleteim támadtak a folytatáshoz, hogy úgy döntöttem, nem fejezem még be. Az új részek mások lesznek mint az eddigiek, sokkal több leírás és tartalom is lesz bennük, szóval hosszabbak lesznek és izgalmasabbak is :)

Annyit szeretnék kérni, hogy ha tetszett az eddigi történet, és akarjátok olvasni a folytatást, akkor írjatok kommentben :) Csak akkor kezdem el feltenni az új részeket, ha tudom, hogy van akit érdekel.

Jó olvasást! 

P .xx

-  Minden az én hibám, Jasmine. Ha nem hagylak ott egyedül… - kezd Harry magyarázkodni, de közbeszólok. Nem engedhetem, hogy saját magát hibáztassa. Nem tehet semmiről.

-  …akkor Christopher talált volna egy másik módot, hogy elraboljon engem – fejezem be helyette a mondatot, de megborzongok. Nagyon furcsa kimondani. Még mindig nem hiszem el, hogy ez az egész tényleg megtörtént. Azt hittem, hogy ilyesmik csupán a filmekben történnek… Drogok, erőszakos emberek, pisztolyok… valóban léteznek.

Harry egy zaklatott sóhajtás után átölel, ami egy kissé megnyugtat.

-  Ha Louis nem jön rendbe… - mondja Harry, de megakad. Nem tudja, mit tenne, ha megtörténne a lehető legrosszabb. Én sem tudom, mit tennék.

-  Csshh! – ölelem magamhoz még szorosabban. – Rendbe fog jönni! Minden rendben lesz! – Próbálom megnyugtatni, bár tudom, hogy hiába. Harry a hajamat simogatja, amikor hirtelen lépéseket hallunk a kórház egyébként csendes folyosóján.

-  Eleanor! – kiáltok fel, amikor meglátom, és azonnal odarohanok hozzá, hogy átöleljem. Zokogás rázza a testét. Még soha nem láttam őt sírni. Volt már szomorú, de mindig visszatartotta a könnyeit. Most képtelen volt erős maradni.

-  Mondjátok el, mi történt! – mondja gyenge hangon, majd kibontakozik az ölelésemből. – Tudnom kell!

Harryre nézek, aki bólint, Eleanor pedig leül mellé a műanyag kórházi székre.

-  Christopher tette. – kezdek bele, majd Harryvel felváltva elmondjuk a sztorit. Mi magunk is csak most halljuk egymástól először a történteket, de sikerül valahogyan összerakni a kirakós darabkáit. Kiderül számomra, hogy Louis tényleg végig benne volt Christopher tervében, és hogy végül ő ment el Harryhez hogy bevallja neki. Ezután együtt indultak el, hogy megkeressenek engem, de közben már hívták a rendőrséget, mert Louis tanúja volt annak, hogy Christopher egy egész polcnyi illegális drogot tart a lakásában.

-  Ha nem lettek volna képben a drogok, akkor nem hívhattuk volna fel a rendőrséget. – mondja Harry. – Mit mondhattunk volna? Hogy telefonon közölted, minden rendben, de amúgy én tudom, hogy elrabolt téged az egyik barátod? Nem hittek volna nekünk – magyarázza, mire bólintok. – Szóval szerencsénk volt, hogy hivatkozhattunk egy másik dologra, és így épp időben odaértek a rendőrök.

-  Nem, Harry. – szólal meg Eleanor halkan. – Elkéstek. – Harry csalódottan bólint.

-  Miután láttuk egymást az ablakból, Harry és Louis felrohantak. – veszem át a szót. – Harry leütötte Christophert, aztán felsegített az ágyról, és átölelt engem. Háttal állt Christophernek, de én éppen megláttam, ahogyan ő ránk fogja a fegyvert… - megdermedek, ahogyan újra átélem a nem is olyan régi emlékeket. Magam elé bámulok, és tágra nyílt szemeimből könnyek buggyannak ki… Harry átkarolja a vállam, és folytatja a sztorit, mert látja, hogy nekem már nem fog menni.

-  Jasmine lerántott engem a földre, amikor Chris elsütötte a fegyvert. Utána láttuk, hogy Louis ott állt mögöttünk, az ajtóban – Harry összeszorítja a száját, és látom rajta, hogy ő is küzd a könnyei ellen.

-  Ó, Istenem! – Eleanor a szája elé kapja a kezét.

-  A karján találta el a golyó. – mondta ki Harry. – Ha pár perccel később jönnek a rendőrök, lehet, hogy nem csak Louis-nak esett volna baja. Bele sem merek gondolni, mi történhetett volna… Annak az őrültnek fegyvere volt! – hitetlenkedve megrázza a fejét. Neki is képtelenség elhinni a történteket.

-  Jasmine, te jól vagy? – fordul hozzám Eleanor.

-  Én? – kérdezek vissza. Nem is gondoltam még arra, hogy velem mi van. Annyira lefoglalt az aggódásom Harry, és aztán főként Louis miatt, hogy eszembe sem jutott, mennyire megterhelő volt nekem lelkileg ez a sok szörnyűség, amit Chris velem tett. – Nem, nem vagyok jól. Borzasztóan félek még mindig, Eleanor. Azt hiszem, nem kevés időbe fog telni, mire újra képes leszek megbízni bárkiben is rajtatok kívül – pillantok Harryre, aki megértően bólint.

-  Mi itt leszünk melletted Jasmine, és segítünk, hogy el tudd felejteni a történteket. Mindent megteszünk érted – mondja Harry, Eleanor pedig bólogat. Halványan elmosolyodok, de ekkor újabb zaj zavarja meg az éjszakai kórház kihalt csöndjét. Néhány orvos és ápolónő fordul be a folyosóra, akik egy nagy hordágyat tolnak maguk között. Felállunk, hogy lássuk, Louis-t hozták-e vissza a műtőből. Igen, ő az. A hordágyon Louis fekszik, tehetetlenül, ájultan, a karján átvérzett kötéssel. A kis csoport elhalad mellettünk, de az egyik orvos lemarad, és odajön hozzánk.

-  Rendbe fog jönni? – kérdezi Harry gyorsan, aggódó pillantással.

-  Valószínűleg igen. Szerencséje volt, hogy hamar behozták. A seb nem fertőződött el, úgyhogy jó esélyei vannak a felépülésre. – magyarázta az orvos. – De a golyó eltalált egy nagyobb vénát, ezért rengeteg vért vesztett. Később meglátjuk, hogy a szövetek milyen állapotban vannak. Ha túlságosan károsodtak, akkor a legrosszabb esetben amputálni kell a karját. De reménykedünk, hogy erre nem kerül sor. – Elborzadva meredünk az orvosra. Amputálni a karját? Képtelenség…

-  Mikor beszélhetünk vele? – kérdezte végül Eleanor.

-  Még néhány óráig altatjuk, hogy ne legyenek túl nagy fájdalmai. – válaszolta az orvos. – Mikor felébred, pár percig benézhetnek hozzá, de lehet, hogy túl gyönge lesz még ahhoz, hogy beszélgessen. – Bólintunk, majd az orvos elsiet, és a folyosó újra csöndbe borul.

Az egyik ablakon kinézve látom, hogy már világosodik a város, és a nap lassan felkel. Leülünk a műanyag székekre, és Harry vállára hajtom a fejem. Aludni nem tud egyikünk sem, de borzasztóan kimerültek vagyunk. Még mindig reszketek a félelemtől, Harry jelenléte sem nyugtat meg különösebben. Hiszen akkor is ott volt velem, amikor ez a szörnyűség történt! Ki tudja, hogy mennyi Christopher-féle gonosz ember van a világon, és hogy mikor történik újra valami ehhez hasonló. Bármikor megtörténhet újra. Bármikor elveszíthetek valakit. Eleanort, Harryt… Bele sem merek gondolni. Nem tudom, mikor fogok újra félelem nélkül élni. Életem leghosszabb néhány órájának tűnik az az idő, amit a kórház folyosóján töltünk.

-  Jasmine! – suttogja Christopher. A szobájában vagyunk, én a kanapén fekszem és ő egyre közelebb hajol hozzám. Kinézek az ablakon, de az utca üres. Nincs ott sem Harry, sem Louis, hogy a segítségemre siessen.

-  Jasmine! – mondja a nevem Chris most már hangosan, miközben gúnyosan vigyorog és egyre közelít. A szívem őrült tempóban dübörög a félelemtől, és amikor Christopher arca elér hozzám, felsikítok. A karjaimmal kalimpálva próbálom őt ellökni magamtól…

-  Jasmine! - hallom újra a nevem, de már más hangján. Kinyitom a szemem, és egy fehér folyosót látok magam előtt. Még mindig nehezen kapok levegőt, erőlködnöm kell, hogy a tüdőmig jusson az oxigén. Oldalra nézek, és Harryt látom magam előtt, aki holtra vált pillantással mered rám. El sem tudom képzelni, mit művelhettem, amivel ennyire megijesztettem őt. Még mindig a sírás szélén állok, de mielőtt kitörhetnének a könnyeim, gyorsan Harryhez bújok, aki szorosan átölel.

-  Csshh – próbál megnyugtatni. – Csak egy rossz álom volt. Itt vagyok. Nincs semmi baj. – suttogja. Kétségbeesetten kapaszkodom belé, amíg valamennyire meg nem nyugszom. Ekkor Harry újra megszólal. – Louis felébredt. Eleanor már bement hozzá. Akarsz beszélni vele? – kérdezi, mire én bólintok, és lassan felállunk, majd bemegyünk a kórterembe. Louis az ágyon fekszik, egyik karján hatalmas kötés, és mindenféle csövek állnak ki belőle. Nagyon gyengének látszik, a tekintete üres és fáradt. Eleanor mellette ül egy széken, és az ép kezét fogja.

-  Harry! Jasmine! – szólal meg halkan Louis, amikor meglát bennünket. – Bocsássatok meg! Nagyon sajnálom! Az egész az én hibám! – suttogja reményvesztett hangon.

-  Dehogy is, Louis – nézek a szemébe. – Nem hibáztatunk. Mindent megtettél, hogy segíts.

-  De már túl késő volt. És annyit ártottam nektek… Megérdemeltem azt a golyót! – sóhajt fel, és a szeme sarkából egy könnycsepp gördül ki. Harryre nézek, aki meg sem bír szólalni. Csak bámul Louis-ra tehetetlenül.

-  Jaj istenem, Louis, ne mondd ezt! – kérlelem. – Megbocsátottunk neked, még mielőtt kérted volna! Harry is, igaz? – nézek rá. Kis habozás után bólint.

-  Sajnálom – szólal meg pár másodperc után. – Hogy olyan sokáig nem bocsátottam meg neked. De valójában nem is haragudtam már. Csak túl önző voltam ahhoz, hogy ezt bevalljam. Hiányoztál – mondja ki, és látom rajta, hogy komolyan gondolja. Louis elmosolyodik.

-  Te is hiányoztál, haver. A francba, soha többet nem vetek szemet más barátnőjére. Mert a végén engem lőnek meg – sóhajt, mire elmosolyodunk. Igaza van, hogy minden abból az egy csókból indult ki. Ha nem történik meg, akkor Harry nem haragudott volna rá, és Louis nem segített volna Christophernek. Akkor most nem lennénk itt. Minden azzal a csókkal kezdődött.

De most már tudjuk, hogy többé nem engedjük majd, hogy szétválassza bárki is a barátságunkat. Harry és Louis között megint minden rendben lesz, és a banda továbbra is a világ legjobbjai között marad. Megállíthatatlanok lesznek.

Ekkor egy orvos lép be a terembe, komor arccal. Kezében Louis korábbi vizsgálatainak eredményét tartja. Pár pillanatig végignéz a kis csoportunkon, majd komolyan megszólal.

-  Nincsenek jó híreim.