Második rész - Tizenharmadik fejezet

-  Miért tűnik úgy, mintha nem először hallanál erről? – kérdezem elkomorodva.

-  Elfelejted, ki az, aki segített nekem – feleli Chris, gonosz vigyorral az arcán. Még mindig olyan idegen számomra ez az arca… Nem ilyennek ismertem meg. Hol van az a mosolygós, kedves, egy kissé beképzelt srác, akivel egy eldugott parkban ücsörögve viccelődtünk órákon keresztül?

-  Hát persze – bólintok. – Eleanor biztosan elmondta neki… Louisnak.

-  Nem mindent mondott el neki. De eleget ahhoz, hogy tudjam, mit kell tennem. Elég volt csupán elintéznem, hogy szombatra a pasid ne bízzon meg benned száz százalékosan. Harry Styles okos gyerek. Tudtam, hogy a legapróbb kétely esetén is elhalasztja az eljegyzést.

-  Szia Harry, itt Jasmine. Csak szólni akartam, hogy ma később megyek haza, mert Christopherrel találkozom. Úgyhogy ne aggódj miattam! Szeretlek. – beszélek a telefonomba. Harry biztosan a stúdióban van, azért nem vette fel a telefont, így csak az üzenetrögzítőjét értem el. Egy étteremben ülök, ahová Chris hívott el engem, de kicsit korábban érkeztem, és ő még nincs itt. A telefonomat nyomkodom néhány percig, de mikor valaki elmegy az asztalom mellett, felpillantok.

-  Louis? – Megáll. Pár másodpercig habozik, majd mosolyogva megfordul.

-  Jasmine! Ne haragudj, nem is vettelek észre. – sétál vissza az asztal felé, ahol ülök.

-  Mit keresel itt? – kérdezem.

-  Oh, csak vacsorázni voltam… - mondja, de úgy hangzik, mintha ő maga sem lenne biztos abban, amit mond. – Eleanorral. – teszi hozzá látszólag komoly arccal.

-  De jó! Mondta pár napja, hogy újra együtt vagytok. – mosolygok rá. – És ő hol van? – kérdezem, körülnézve a helységben. Sehol nem látom Eleanort.

-  Hamarabb el kellett mennie… Valami fontos dolog miatt – mondja. Nem tudom miért, de van egy olyan érzésem, hogy nem kellene hinnem neki. – Miért vagy kedves velem? – kérdezi hirtelen Louis, majd leül a mellettem lévő székre. – Harry még mindig utál engem.

-  Tudom, de… Ki kell békülnötök Louis, már én sem bírom tovább ezt nézni! A banda érdekeit kellene a sajátjaitok előtt tartanotok, ez fontosabb annál, mint hogy mi történt még a nyáron.

-  Teljesen igazad van. Megpróbálok beszélni Harryvel! Vele találkozol most? – kérdezi, és egy pillanatig a reményt látom megcsillanni a szemében.

-  Nem. Christophert várom. – válaszolom, mire Louis hirtelen feláll.

-  Most mennem kell – közli, majd elköszön, és sietősen távozik az étteremből. Az órámra nézek. Még mindig van öt percem, mielőtt Chris ideér. Előveszem a telefonomat.

Címzett: Eleanor Calder

Üzenet: Louis-val vacsoráztál ma?

Elküldöm az üzenetet. Nem is kell sokat várnom, néhány másodperc múlva érkezik a válasz.

Feladó: Eleanor Calder

Üzenet: Nem, egész nap Danielle-el voltam. Miért?

Nincs időm visszaírni, mert ekkor Chris lép az asztalhoz. Hátulról érkezik, nem az étterem bejárata felől, abból az irányból, ahonnan Louis is jött. Vajon vele találkozott korábban Chris? Ez nem olyan nagy dolog, hogy Louisnak hazudnia kelljen róla. Akkor vajon mi oka lehetett rá, hogy ne mondja meg az igazat?

Chris megölel, majd velem szemben leül az asztalhoz.

-  Régen láttalak, Jasmine – mondja, sejtelmes mosollyal az arcán.

-  Összefuthatnánk még a héten, amikor ráérsz – vetem fel, miközben Chris-sel London egyik zsúfolt belvárosi utcáján sétálgatunk. Jól éreztem magam vele az este folyamán, rengeteget nevettünk. Elmosolyodik, de ugyanakkor aggódást látok a tekintetében.

-  Nagyon örülnék neki. De nem hinném, hogy jó ötlet – feleli, furcsa kifejezéssel az arcán.

-  Miért? Mi a baj? – megállok, és szembefordulok vele, hogy a szemébe nézhessek. – Azt hittem, barátok vagyunk.

-  Azok is vagyunk! Barátok, nem kevesebb, de nem is több. Ugye ezt a pasid is tudja? – kérdezi fürkésző pillantással.

-  Persze, hogy tudja! – válaszolom. Vajon mire akar kilyukadni? Történt valami, amiről nem tudok? Talán beszélt Harryvel a hátam mögött? Vagy erről beszélhettek Louis-val?

-  Biztos vagy benne? – kérdezi, egy kissé felvonva a szemöldökét.

-  Igen, biztos. Miért gondolod, hogy nem?

-  Hát, azért, mert… - habozik. Mintha nem szívesen mondana el valamit. – Tudom, hogy nem tetszik neki ez az egész, tudom, hogy utál engem.

-  Miért utálna? Barátok vagyunk, és ő ezt elfogadja. – bizonygatom, de már egy kicsivel kevesebb magabiztosság van a hangomban.

-  Nekem nem úgy tűnt, mint aki elfogadja, hogy a barátnője egy másik sráccal barátkozik…

-  Ki vele! – vágok a szavába. Már biztos vagyok benne, hogy történt valami, amit előttem titokban tartottak. – Mondd el, mi történt.

-  Rendben – bólint. – Őszinte akarok lenni veled, ha már ő nem az. Megérdemled, hogy tudd az igazat – elmosolyodik, majd folytatja. – Harry Styles megfenyegetett. Azt akarja, hogy szakítsam meg veled a kapcsolatot.

-  Micsoda? – ez olyan nagy őrültségnek hangzik, hogy majdnem el is nevetem magam. Hogy Harry megfenyegetné az egyik barátomat? Kizárt dolognak tartom. Ez nem rá vall. – Nem hiszem el.

-  Nem hazudok Jasmine. – mondja komolyan. – Miért tenném? Én csak jót akarok neked. És ha a pasid szerint nem jó, hogy barátunk vagyunk, lehet hogy nem kellett volna eljönnöm. Tartok tőle, hogy csak még jobban felbosszantom.

-  Ha jobban belegondolok, tényleg nem volt oda az ötletért, hogy találkozom veled… - bizonytalanodok el. – De akkor sem fenyegetett volna meg téged! – győzködöm őt is, és magamat is.

-  Nézd meg ezt. Egy lesifotó rólunk. Ma délelőtt készült. – mondja, miközben előveszi a telefonját és egy képet mutat rajta. A fotón ő és Harry állnak egymással szemben, és még a képen keresztül is látom, hogy Harry mennyire dühös. Erre már tényleg nem tudom, hogy mit mondjak. – Azt mondta, mindenkit ismer ebben a városban. A veszélyes embereket is. Azt mondta, könnyedén elintézhet, ha akar. És hogy ne adjak neki okot hogy rám uszítsa őket… - Elakad a lélegzetem. Nem vagyok képes elhinni, hogy Harry ilyet mondott volna… De miért hazudna erről Chris? Jól tudja, hogy az ő szava nem sokat ér nálam Harryével szemben. Mégis eljött. És elmondta ezt nekem.

-  Nem magam miatt aggódok, Jasmine. Miattad. – mondja a szemembe nézve. – Talán nem ő a megfelelő ember számodra, nem ilyet érdemelsz, aki megfenyeget másokat. Mi történne, ha egyszer ellened fordulna? – Fogalmam sincs miért, de azt hiszem, hiszek neki. De mindenekelőtt Harryvel akarok beszélni, hallani akarom a dolgot az ő szemszögéből is. Elvégre ő van mellettem lassan egy teljes éve, Chris pedig közel sem számít nekem annyit, mint ő… Nem tudnám elviselni, ha elveszíteném…

-  Elhitetted velem, hogy nem a saját érdekedből mondtad el mindazt amit kitaláltál Harryről. Tudhattam volna, hogy valami nem stimmel! Te sosem csinálsz SEMMIT más emberek érdekében! Senki mással nem törődsz, csak magaddal! – mondom egyenesen bele a szemébe, de nem válaszol.

-  Undorodom tőled! Elmegyek! – fakadok ki, és felpattanok az ágyról, ahol eddig ültem, de Chris elkapja a karomat. Felszisszenek az erős szorításától, és dühös arccal leülök.

-  Szóval azért tetted… Csak hogy elhalassza az eljegyzést? – kérdezem lassan, próbálva megérteni a dolgokat. Ha már itt vagyok, és muszáj itt lennem, akkor nem megyek el úgy, hogy ne tisztáztunk volna minden egyes részletet.

-  Első lépésnek elég volt ez. Utána jöhetett a terv többi része, hogy végleg elválasszam őt tőled. Hogy megszabaduljak az egyetlen embertől, aki az utamban állt. – nyugodt, szinte mézesmázos hangon közli ezt velem, amivel sikerül még jobban felidegesítenie.

-  És miután rájöttél, hogy túl erős a szerelmünk ahhoz, hogy bárki is elválasszon minket egymástól, inkább elcsaltál engem tőle, és bezártál ide? – kiabálom. – Tudd meg, hogy hiába! Bármit is teszel, soha nem foglak úgy szeretni téged, mint őt! Senki mást nem fogok úgy szeretni! Soha! – Christopher olyan arcot vág, mintha minden egyes szavammal arcon ütöttem volna, de láthatólag nem kis erőfeszítéssel próbálja visszafogni magát, és halkan válaszol.

-  Még nem tartunk ott, gyönyörűm. Csak szép sorjában. – mondja, én pedig egy nagyot sóhajtok, hogy visszanyerjem az önuralmam. Addig jó, amíg beszélgetünk… Szóval kell tartanom, ameddig csak lehetséges…

Második rész - Tizenkettedik fejezet

-  Beköszöntött az ősz. A One Direction amerikai turnéja befejeződött, és elkezdődtek a következő album felvételei a londoni stúdióban. Mivel Harry és Louis eddig egy albérletben laktak, Harry eldöntötte hogy vesz egy lakást a belvárosban. Nem mondta, de biztos vagyok benne, hogy néhányszor még veszekedtek a költözés alatt. Azt hiszem, Louis remélte, hogy mikor hazamennek, Harrynek eszébe jut hogy milyen jóban voltak ezelőtt, és kibékülnek, de ez nem történt meg. Harry rekordidő alatt pakolta ki a cuccait és szállíttatta át az új lakásba. Bár Harry a költözés és a stúdiózás miatt nagyon elfoglalt volt, még mindig próbáltuk a lehető legtöbb időt együtt tölteni. Megkért, hogy költözzek hozzá és én azonnal igent mondtam. Szép lakás volt, gyönyörű kilátással a városra. Még saját gardróbom is volt – mosolyodok el. – Imádtam az új otthonomat. Imádtam Londont. És imádtam Harryt. Egyszóval ez a néhány hónap tökéletes volt. Boldog voltam.

-  Hogy ment a stúdiózás? – kérdezem Harryt, miután egy észveszejtő csókkal köszöntött az étterem előtt, ahol megbeszéltük, hogy vacsorázunk.

-  Jól – válaszol, miközben a karjaimat a nyaka köré fonom, ő pedig átöleli a derekam. – Ma nem volt bent Louis, úgyhogy még jól is éreztem magam. – A fejemet rázva elmosolyodok. Vajon túl fogunk jutni ezen valaha is?

Ekkor megcsörren a telefonom. Előveszem a készüléket a zsebemből, és látom hogy SMS jött.

Feladó: Christopher Wood
Üzenet: Holnaptól kezdve Londonban forgatok egy hétig.
Találkozzunk! Majd felhívlak. Chris

 

Tűnődve nézem pár másodpercig a képernyőt.

-  Baj van? – kérdezi Harry, és ekkor észreveszem, hogy fürkészően bámulva keresi a pillantásom.

-  Nincs. Csak Christopher írt.

-  Ő az a nagydarab színész, akivel… barátok vagytok? – kérdezi fintorogva. Sosem volt szimpatikus neki Christopher, bár nem találkoztak olyan sokszor. Néhányszor összefutottak még Amerikában, amikor Chris értem jött, mielőtt elvitt valahová, de sosem beszéltek néhány szónál többet. Tudom, hogy Harryt zavarta a dolog, elég jól ismerem ahhoz, hogy észrevegyem rajta. De nem szólt, mert megbízik bennem, elhitte hogy csupán barátok vagyunk Chris-sel. Néhányszor megemlítette ugyan, hogy valami nem tetszik neki a srácban, de azt gondoltam, ez azért van, mert nem ismeri őt.

-  Igen, ő az – válaszolom. – Holnap érkezik Londonba és…

-  És megint elvisz majd valami helyre amit senki nem ismer – bólintott Harry egy kissé idegesen.

-  Csak jól ismeri a búvóhelyeket, ahol nem találják meg a lesifotósok, ennyi az egész. – győzködöm. – És amúgy sem láttuk egymást, mióta hazajöttünk Amerikából.

-  Oké. Tudod jól, hogy nekem nem szimpatikus, de te döntöd el, hogy kinek a barátja vagy, szóval… Most már bemehetünk? – nézett be az étterem ablakán. – Éhen halok. – teszi hozzá, mire elmosolyodok, és kézen fogva bemegyünk az étterembe.

-  Őszintén szólva, egy kicsit bántott a lelkiismeretem, amiért nem hittem Harrynek. Ő már akkor tudta, hogy valami nincs rendjén, de megbízott bennem. Talán túlságosan is megbízott bennem. Féltett, de meggyőzte magát, hogy egy barát nem tud ártani nekem…

-  Hát, ebben nagyon is tévedett, nem igaz? – vigyorog a képembe Christopher.

-  Nem, nem tévedett. – válaszolom, a körülményekhez képest még mindig nyugodt hanggal. – Egy igazi barát nem bántana engem. – nézek a szemébe bátran. Azt hiszem, megleptem az őszinteségemmel, ezért nem válaszol. Mielőtt bármit is mondhatna, folytatom:

-  Más dolog is történt ám azon a héten, ameddig Londonban voltál. Emlékszel, hogy azért nem értem rá, mert fontos találkozóm volt Eleanorral? – kérdezem, mire kissé értetlen tekintettel, de bólint. Hát, igen, bár barátok voltunk, neki nem mondtam el mi is történt pontosan…

-  Egy karamellás forrócsokit kérek! – mondom a kávézó pultja mögött álló nőnek, aki mosolyogva bólint, majd ráírja a nevemet a nagy pohárra. Pár perccel később a meleg itallal a kezemben huppanok le az egyik fotelba egy aprócska asztal mellé, Eleanorral szemben.

-  Na, itt vagyok. Mi újság? – kérdezem, mire Eleanor leteszi a poharát az asztalra.

-  Hiányoztál – kezdi mosolyogva.

-  Te is nekem. – válaszolom. – Pedig csak egy hétig nem láttuk egymást.

-  Mégis elég fontos dolgokról maradtunk le. Sok minden történhet egy hét alatt – mondja titokzatos vigyorral az arcán.

-  Mesélj, mi történt? – kérdezem, majd belekortyolok a forrócsokimba. Szinte égeti a nyelvemet, de nem bánom. Mivel az időjárás kezd hidegebbre fordulni, ismét megfagyva estem be a kávézóba.

-  Louis-val újra együtt vagyunk – jelenti be vidáman. – Hívogatott már, mióta hazajöttetek Amerikából, de csak most jutottam el odáig, hogy találkozzak vele, és… mikor múlt héten találkoztunk, rájöttem mennyire hiányzott – mondja, miközben egy kicsit elpirul.

-  Óó, hát ez csodálatos! – lelkesedek. – Nagyon örülök nektek!

-  Rájöttem, hogy… - egy másodpercig habozik, keresi a megfelelő szavakat. – Azt hiszem, hozzá tartozom. Ő az igazi. És nem csak ő hiányzott, a családja is. Lottie, Fizzy, az ikrek, a szüleik… Olyan, mintha máris befogadtak volna. Ők az én családom is.

-  Ez nagyon aranyos! – mosolygok. – Azt hiszem Louis megváltozott a nyáron történtek óta.

-  Igen, határozottan megváltozott – bólint Eleanor. – Bár még mindig poénkodik állandóan, úgy általánosságban komolyabb lett. Szerintem elkezdte értékelni a családját, a barátait… és engem – teszi hozzá halvány mosollyal. – Sokat beszélt Harryről is. Nagyon bántja, hogy úgy kell együtt dolgoznia vele, hogy nem állnak szóba egymással.

-  Igen, azt hiszem, Harry is így van vele. – válaszolom.

-  Remélem, hamarosan tényleg kibékülnek. Egyébként – vált át könnyedebb hangnemre hirtelen.  – Mi a helyzet veled és Harryvel? – kérdezi, és újra megjelenik az arcán az a titokzatos kifejezés, mint amikor tud valamiről ami történt, de megvárja, amíg magamtól mondom el neki.

-  Remekül vagyunk. Mióta összeköltöztünk, úgy érzem, mintha nem is lehetne ennél erősebb a kapcsolatunk – válaszolom.

-  És ő is így gondolja ezt? – kérdezi Eleanor, még mindig vigyorogva.

-  Hogy érted?

-  Hát, úgy, hogy… Nem kérte, hogy egy szinttel feljebb lépjetek? – kérdezi sejtelmesen, közben a pillantása pedig a poharat markoló kezemre téved. Most már sikerült teljesen összezavarnia.

-  Nem értem, mire akarsz kilyukadni.

-  Azt próbálom megtudni, hogy megkérte-e már a kezed. – neveti el magát.

-  Miből gondolod, hogy igen? Szó sem volt ilyesmiről… - mondom, de közben a gondolataim elkalandoznak. Őszintén szólva, még csak nem is gondoltam erre, de most, ahogyan elképzelem Harryt az oltár előtt állva, fekete öltönyben, a legboldogabb mosollyal az arcán… A legszerencsésebb lány lennék a világon, ha ez megtörténne.

-  Hát láttam a képeket! – mondja, mire felkapom a fejem.

-  Milyen képeket? – kérdezem, mire Eleanor előveszi a telefonját a zsebéből, pár másodpercig nyomkodja, majd lerakja elém az asztalra. A fotón Harry látható, néhány nappal ezelőtt készülhetett róla a kép, felismerem a ruhákat amik nemrég rajta voltak. Egy bolt van a képen, Harry pedig éppen az ajtaján jön kifelé. A bolt felett a falon nagy betűkkel ez áll: HARRY WINSTON. A kép jobb alsó sarkában egy kinagyított kép látható Harry kezéről: az ujjai között egy kis sötétkék dobozkát fog. Elakad a lélegzetem. Pár percig csak bámulom a képet, Eleanor mosolyogva figyeli a reakciómat. Könnyek szöknek a szemembe a boldogságtól, a torkom összeszorul, a szívem majd’ kiugrik a helyéről.

-  Uramisten! – suttogom vékonyka hangon.

-  Nem viselkedett furcsán mostanában? Mintha várná a megfelelő pillanatot? Vagy nem mondta, hogy el akar vinni valami különleges helyre? – kérdezgeti Eleanor izgatottan.

-  Múltkor a laptopján a London Eye honlapja volt megnyitva, amikor kiment, hogy egy fontos telefonhívást intézzen el – döbbenek rá. – És azt mondta, ne tervezzek semmit szombatra, mert aznap csak az övé kell, hogy legyek. – Akkor még nem tudtam, hogy más értelme is van annak, amit mondott. Nem csak a szabadidőmben leszek az övé, hanem immár hivatalosan is, örökké…

-  Egyértelmű, nem? – nevet Eleanor. – A London Eye tetején akarja megkérni a kezed! És elintézte, hogy kettesben lehessetek!

-  Uramisten! Eleanor! – nézek rá elkerekedett szemmel. Eleanor csak vidáman mosolyog, de én még mindig képtelen vagyok felfogni ezt az egészet. Hogy én? Pont én? A világ legcsodálatosabb emberének a felesége legyek? Olyan, mint egy álom. A legszebb álmom.