Második rész - Tizenkettedik fejezet

-  Beköszöntött az ősz. A One Direction amerikai turnéja befejeződött, és elkezdődtek a következő album felvételei a londoni stúdióban. Mivel Harry és Louis eddig egy albérletben laktak, Harry eldöntötte hogy vesz egy lakást a belvárosban. Nem mondta, de biztos vagyok benne, hogy néhányszor még veszekedtek a költözés alatt. Azt hiszem, Louis remélte, hogy mikor hazamennek, Harrynek eszébe jut hogy milyen jóban voltak ezelőtt, és kibékülnek, de ez nem történt meg. Harry rekordidő alatt pakolta ki a cuccait és szállíttatta át az új lakásba. Bár Harry a költözés és a stúdiózás miatt nagyon elfoglalt volt, még mindig próbáltuk a lehető legtöbb időt együtt tölteni. Megkért, hogy költözzek hozzá és én azonnal igent mondtam. Szép lakás volt, gyönyörű kilátással a városra. Még saját gardróbom is volt – mosolyodok el. – Imádtam az új otthonomat. Imádtam Londont. És imádtam Harryt. Egyszóval ez a néhány hónap tökéletes volt. Boldog voltam.

-  Hogy ment a stúdiózás? – kérdezem Harryt, miután egy észveszejtő csókkal köszöntött az étterem előtt, ahol megbeszéltük, hogy vacsorázunk.

-  Jól – válaszol, miközben a karjaimat a nyaka köré fonom, ő pedig átöleli a derekam. – Ma nem volt bent Louis, úgyhogy még jól is éreztem magam. – A fejemet rázva elmosolyodok. Vajon túl fogunk jutni ezen valaha is?

Ekkor megcsörren a telefonom. Előveszem a készüléket a zsebemből, és látom hogy SMS jött.

Feladó: Christopher Wood
Üzenet: Holnaptól kezdve Londonban forgatok egy hétig.
Találkozzunk! Majd felhívlak. Chris

 

Tűnődve nézem pár másodpercig a képernyőt.

-  Baj van? – kérdezi Harry, és ekkor észreveszem, hogy fürkészően bámulva keresi a pillantásom.

-  Nincs. Csak Christopher írt.

-  Ő az a nagydarab színész, akivel… barátok vagytok? – kérdezi fintorogva. Sosem volt szimpatikus neki Christopher, bár nem találkoztak olyan sokszor. Néhányszor összefutottak még Amerikában, amikor Chris értem jött, mielőtt elvitt valahová, de sosem beszéltek néhány szónál többet. Tudom, hogy Harryt zavarta a dolog, elég jól ismerem ahhoz, hogy észrevegyem rajta. De nem szólt, mert megbízik bennem, elhitte hogy csupán barátok vagyunk Chris-sel. Néhányszor megemlítette ugyan, hogy valami nem tetszik neki a srácban, de azt gondoltam, ez azért van, mert nem ismeri őt.

-  Igen, ő az – válaszolom. – Holnap érkezik Londonba és…

-  És megint elvisz majd valami helyre amit senki nem ismer – bólintott Harry egy kissé idegesen.

-  Csak jól ismeri a búvóhelyeket, ahol nem találják meg a lesifotósok, ennyi az egész. – győzködöm. – És amúgy sem láttuk egymást, mióta hazajöttünk Amerikából.

-  Oké. Tudod jól, hogy nekem nem szimpatikus, de te döntöd el, hogy kinek a barátja vagy, szóval… Most már bemehetünk? – nézett be az étterem ablakán. – Éhen halok. – teszi hozzá, mire elmosolyodok, és kézen fogva bemegyünk az étterembe.

-  Őszintén szólva, egy kicsit bántott a lelkiismeretem, amiért nem hittem Harrynek. Ő már akkor tudta, hogy valami nincs rendjén, de megbízott bennem. Talán túlságosan is megbízott bennem. Féltett, de meggyőzte magát, hogy egy barát nem tud ártani nekem…

-  Hát, ebben nagyon is tévedett, nem igaz? – vigyorog a képembe Christopher.

-  Nem, nem tévedett. – válaszolom, a körülményekhez képest még mindig nyugodt hanggal. – Egy igazi barát nem bántana engem. – nézek a szemébe bátran. Azt hiszem, megleptem az őszinteségemmel, ezért nem válaszol. Mielőtt bármit is mondhatna, folytatom:

-  Más dolog is történt ám azon a héten, ameddig Londonban voltál. Emlékszel, hogy azért nem értem rá, mert fontos találkozóm volt Eleanorral? – kérdezem, mire kissé értetlen tekintettel, de bólint. Hát, igen, bár barátok voltunk, neki nem mondtam el mi is történt pontosan…

-  Egy karamellás forrócsokit kérek! – mondom a kávézó pultja mögött álló nőnek, aki mosolyogva bólint, majd ráírja a nevemet a nagy pohárra. Pár perccel később a meleg itallal a kezemben huppanok le az egyik fotelba egy aprócska asztal mellé, Eleanorral szemben.

-  Na, itt vagyok. Mi újság? – kérdezem, mire Eleanor leteszi a poharát az asztalra.

-  Hiányoztál – kezdi mosolyogva.

-  Te is nekem. – válaszolom. – Pedig csak egy hétig nem láttuk egymást.

-  Mégis elég fontos dolgokról maradtunk le. Sok minden történhet egy hét alatt – mondja titokzatos vigyorral az arcán.

-  Mesélj, mi történt? – kérdezem, majd belekortyolok a forrócsokimba. Szinte égeti a nyelvemet, de nem bánom. Mivel az időjárás kezd hidegebbre fordulni, ismét megfagyva estem be a kávézóba.

-  Louis-val újra együtt vagyunk – jelenti be vidáman. – Hívogatott már, mióta hazajöttetek Amerikából, de csak most jutottam el odáig, hogy találkozzak vele, és… mikor múlt héten találkoztunk, rájöttem mennyire hiányzott – mondja, miközben egy kicsit elpirul.

-  Óó, hát ez csodálatos! – lelkesedek. – Nagyon örülök nektek!

-  Rájöttem, hogy… - egy másodpercig habozik, keresi a megfelelő szavakat. – Azt hiszem, hozzá tartozom. Ő az igazi. És nem csak ő hiányzott, a családja is. Lottie, Fizzy, az ikrek, a szüleik… Olyan, mintha máris befogadtak volna. Ők az én családom is.

-  Ez nagyon aranyos! – mosolygok. – Azt hiszem Louis megváltozott a nyáron történtek óta.

-  Igen, határozottan megváltozott – bólint Eleanor. – Bár még mindig poénkodik állandóan, úgy általánosságban komolyabb lett. Szerintem elkezdte értékelni a családját, a barátait… és engem – teszi hozzá halvány mosollyal. – Sokat beszélt Harryről is. Nagyon bántja, hogy úgy kell együtt dolgoznia vele, hogy nem állnak szóba egymással.

-  Igen, azt hiszem, Harry is így van vele. – válaszolom.

-  Remélem, hamarosan tényleg kibékülnek. Egyébként – vált át könnyedebb hangnemre hirtelen.  – Mi a helyzet veled és Harryvel? – kérdezi, és újra megjelenik az arcán az a titokzatos kifejezés, mint amikor tud valamiről ami történt, de megvárja, amíg magamtól mondom el neki.

-  Remekül vagyunk. Mióta összeköltöztünk, úgy érzem, mintha nem is lehetne ennél erősebb a kapcsolatunk – válaszolom.

-  És ő is így gondolja ezt? – kérdezi Eleanor, még mindig vigyorogva.

-  Hogy érted?

-  Hát, úgy, hogy… Nem kérte, hogy egy szinttel feljebb lépjetek? – kérdezi sejtelmesen, közben a pillantása pedig a poharat markoló kezemre téved. Most már sikerült teljesen összezavarnia.

-  Nem értem, mire akarsz kilyukadni.

-  Azt próbálom megtudni, hogy megkérte-e már a kezed. – neveti el magát.

-  Miből gondolod, hogy igen? Szó sem volt ilyesmiről… - mondom, de közben a gondolataim elkalandoznak. Őszintén szólva, még csak nem is gondoltam erre, de most, ahogyan elképzelem Harryt az oltár előtt állva, fekete öltönyben, a legboldogabb mosollyal az arcán… A legszerencsésebb lány lennék a világon, ha ez megtörténne.

-  Hát láttam a képeket! – mondja, mire felkapom a fejem.

-  Milyen képeket? – kérdezem, mire Eleanor előveszi a telefonját a zsebéből, pár másodpercig nyomkodja, majd lerakja elém az asztalra. A fotón Harry látható, néhány nappal ezelőtt készülhetett róla a kép, felismerem a ruhákat amik nemrég rajta voltak. Egy bolt van a képen, Harry pedig éppen az ajtaján jön kifelé. A bolt felett a falon nagy betűkkel ez áll: HARRY WINSTON. A kép jobb alsó sarkában egy kinagyított kép látható Harry kezéről: az ujjai között egy kis sötétkék dobozkát fog. Elakad a lélegzetem. Pár percig csak bámulom a képet, Eleanor mosolyogva figyeli a reakciómat. Könnyek szöknek a szemembe a boldogságtól, a torkom összeszorul, a szívem majd’ kiugrik a helyéről.

-  Uramisten! – suttogom vékonyka hangon.

-  Nem viselkedett furcsán mostanában? Mintha várná a megfelelő pillanatot? Vagy nem mondta, hogy el akar vinni valami különleges helyre? – kérdezgeti Eleanor izgatottan.

-  Múltkor a laptopján a London Eye honlapja volt megnyitva, amikor kiment, hogy egy fontos telefonhívást intézzen el – döbbenek rá. – És azt mondta, ne tervezzek semmit szombatra, mert aznap csak az övé kell, hogy legyek. – Akkor még nem tudtam, hogy más értelme is van annak, amit mondott. Nem csak a szabadidőmben leszek az övé, hanem immár hivatalosan is, örökké…

-  Egyértelmű, nem? – nevet Eleanor. – A London Eye tetején akarja megkérni a kezed! És elintézte, hogy kettesben lehessetek!

-  Uramisten! Eleanor! – nézek rá elkerekedett szemmel. Eleanor csak vidáman mosolyog, de én még mindig képtelen vagyok felfogni ezt az egészet. Hogy én? Pont én? A világ legcsodálatosabb emberének a felesége legyek? Olyan, mint egy álom. A legszebb álmom.