Harmadik rész - Hetedik fejezet

Bogota városában nagy volt a felfordulás. Elérkezett a One Direction koncertjének napja, amire minden colombiai lány várt. Bár csak 1-2 hónappal előtte jelentették be a turnét, mégis elkelt minden jegy pár óra alatt. Pedig az itteni a stadium az egyike volt a legnagyobbaknak – több mint 36000 csak az ülőhelyeknek a száma.

Már a nagy esemény reggelén gyülekezni kezdtek a rajongók. Délutánra már elárasztották az egész környéket, és a rendőrség kénytelen volt lezárni a környező utakat. Amikor estefelé megérkezett az első autó, ami a One Direction csapatának néhány emberét szállította, a biztonságiak alig tudták kontrollálni a rengeteg eszeveszetten sikítozó tinilányt. Az autó, amit ezután még több is követett, nehezen és lassan haladva jutott el a hátsó bejáratig. Még itt is nagy volt a tömeg.

Természetesen rengeteg fotós is részt vett az eseményen, akik bármit megtettek volna, hogy lencsevégre kaphassák a legnagyobb sztárokat, akik valaha ebben a városban jártak. Ritka eseménynek számított, ha ilyen híres emberek jártak erre, hiszen Dél-Amerikában nem sok előadó turnézik.

Amikor az utolsó autó megállt, a jelenlévő rajongók már tudták, hogy ki fog kiszállni belőle. Arra viszont nem számítottak, hogy kinek a társaságában.

A fiú után ugyanis egy vörös hajú nő lépett ki az autóból. A tömeg egy pillanatra el is némult a nő láttán. Haja hosszú, sötét és az arca szigorú, mégis tökéletes. Makulátlan öltözete csupa fekete ruhadarabokból állt, amik kiemelték karcsú alakját. Olyan magas sarkú cipőt viselt, hogy öt centivel magasabb volt a mellette lépkedő fiúnál. Összekulcsolták a kezeiket, és mosoly nélkül siettek be a stadium épületébe.

A fotósok vakui villogtak, a rajongók pedig kiabálni kezdtek, de ez nem zavarta a nőt. Hadd tudja meg az egész világ – gondolta. Hiszen már az övé volt a fiú, a birtokában volt. Mint egy eszköz, egy fegyver, aminek a segítségével az ellenségeinek árthat. Már csak vigyáznia kellett rá. Látta, hogy a fiú gondolkozik, ezért tettetett aggódással megkérdezte:

-  Minden rendben?

-  Persze – felelte a fiú egy halvány mosollyal.

-  Előbb-utóbb úgyis mindenki megtudta volna, hidd el – mondta a nő, mert látta a fiún, hogy kissé zavarta a nyilvánosság. Még a kezét is a nőnek kellett megfognia. – Jobb, hogy túlvagyunk rajta előbb.

-  Igen, igazad van – bólintott a fiú.

-  Én képes vagyok kezelni a rajongóidat – bizonygatta a nő, hiszen tudta, hogy a fiú ez miatt aggódik. Igazából már sikerült megtalálnia vele a közös hullámhosszt, és ezért talán – de csak talán – kezdte tényleg megkedvelni. – Nekem nem tudnak ártani. Erős vagyok – mondta, mire a fiú nem válaszolt, csak csodálattal teli pillantással nézett rá. Közben már beértek az épületbe, és csak néhány biztonsági őr volt jelen rajtuk kívül, ezért a fiú megcsókolta a nőt…

-  Egyértelműen a Kiss You a legjobb szám.

-  Nem! – rázom meg a fejem. – A You And I a legszebb dal, amit valaha hallott a világ! – közlöm ellentmondást nem tűrő hangon, de a szám sarkában mosoly bujkál.

-  Akkor már inkább a Little Things – vágja rá Eleanor, és én elgondolkodom.

-  Na jó, itt megegyezhetünk – bólintok, mire Eleanor elneveti magát. – Harry, te mit gondolsz?

Éppen a Bogota-i stadium öltözőjében ülünk. A fiúk készülődnek, amíg mi Eleanorral véresen komoly vitákat folytatunk arról, hogy melyik a legjobb daluk. Kíváncsi vagyok Harry véleményére, de ekkor látom, hogy más dolga akadt. Az egyik tükörrel szemben ül, mögötte pedig Lou, a fodrász áll, kezében egy hajvágó ollóval.

-  Kizárt, hogy levágd a hajam! – tiltakozik Harry felháborodva.

-  De Harry, muszáj. Túl hosszú! – mondja Lou. – Csak öt centit – teszi hozzá kompromisszumként, majd az ollójával veszélyesen közelít a göndör fürtök felé.

-  Nem! – kiált fel Harry, és feláll. Lou próbálja visszaültetni, de nem jár sikerrel. Harry nevetve kitér az útjából és elmenekül. A nő sóhajtva rázza a fejét.

-  Előbb-utóbb megunja ezt az elhanyagolt rocksztár-kinézetet – mondom Lounak megnyugtatásképpen.

-  Rólam beszéltek? – jön oda hozzánk Louis, akinek a haja szintén hosszabb a megszokottnál, és a ruhái sem a legelegánsabbak.

-  Nem, bár te is kezdesz úgy kinézni, mint egy ősember – közli Eleanor, a barátja egyre növekvő borostájára célozva.

-  Kösz szépen, Eleanor, nagyon kedves vagy – mondja poénkodva Louis, de ekkor már mindenki szakad a nevetéstől. Kicsit tovább nézem Harry mosolyát a kelleténél…

-  Harry! – hallatszik egy szigorú női hang kintről. Harry elfordul, és a társaságból kiszakadva az ajtóhoz megy. A falnak támaszkodik, a menedzser pedig vele szemben áll, így nem látom, csak a vörös haját. Idebent a viccelődés tovább folytatódik, de én akaratlanul is a nő és Harry fojtott hangú beszélgetésére figyelek. Nem hallom jól. Vajon miről beszélhetnek? Harry ideges, érzem.

Pár perc múlva Harry visszatér. A mosoly eltűnt az arcáról.

-  Beszélhetünk, Jasmine? – kérdezi, mire reflex-szerűen bólintok, felállok, majd kicsit félrehúzódunk.

-  A menedzserünk nem akarja, hogy itt legyetek az öltözőben Eleanorral – közli Harry.

-  Tessék? – nézek rá csodálkozva. Mindig az öltözőben szoktunk lenni a srácokkal a koncertek előtt.

-  Ne kérdezd, hogy miért, fogalmam sincs – vonja meg a vállát. – De szerinte az lenne a legjobb, ha csak az lenne itt, akinek szükséges.

-  És szerinted ez így oké? – kérdezem, miközben próbálok kiigazodni rajta. Úgy veszem észre, mintha meg akarna felelni ennek a nőnek valamiért, és ez nem tetszik.

-  Nem zavartok minket, tudod jól – mondja a szemembe nézve. – De ha ő azt mondja, hogy így jobban tudunk koncentrálni a felkészülésre, akkor el kell hinnem. Biztos jobban tudja.

-  Hát, rendben – pislogok megszeppenve. Ilyesmi még nem fordult elő. De ha Harry ezt akarja, akkor elmegyek. Úgyis kezdődik a koncert hamarosan. – Eleanor, gyere, keressük meg a helyünket! – szólok neki, mire feláll és sok sikert kívánva elköszön Louis-tól.

-  Ügyesek legyetek! – mondom Harrynek, és egy puszit nyomok az arcára, mire elmosolyodik. Eleanor odajön hozzám, és együtt kimegyünk az öltözőből.

Azon gondolkodom, mi történhetett. Nekem úgy tűnik, hogy Harry valamiért tart ettől a nőtől, de mi lehet az oka? Semmi ilyesmire nem volt még példa, mindig gátlástalan és barátságos volt a csapatban a hangulat. De most valami megváltozott. Bár még személyesen nem találkoztam a nővel, azt hiszem, ő lehet az oka mindennek. Nem gondoltuk az elején, hogy változások lehetnek, de mégis ez történt. Mióta Louis és Harry újra barátok lettek, minden olyan volt a bandában, mint mielőtt összevesztek. Most viszont új nehézséget kell leküzdeniük, és nem tudom, hogy biztosan az lesz-e a jó, amit ez a nő mond nekik. És van egy olyan érzésem, hogy ez még csak a kezdet…

Harmadik rész - Hatodik fejezet

A hotelszoba majdnem pontosan olyan volt, mint amikor a nő beköltözött, bár huzamosabb ideig lakott itt. Nem hozott magával sok mindent, csak a ruháit és a sminkjeit, na meg persze a terveit a bosszúra. Egy hatalmas bőrönd volt a franciaágyon kinyitva, tele a nő holmijaival. Az ágy fölött két festmény lógott a falon, mellette pedig egy kis fotel állt egy asztalkával az ablak előtt. Két vastag függöny takarta el az ablakot, a lámpa pedig nem volt már felkapcsolva, ezért félhomály uralkodott a szobában. Minden össze volt pakolva, és rendbe volt téve, mert a nő ugyanolyan igényes szobába akart visszatérni az utazása után, mint amilyen ez volt amikor először belépett. De egy dolog megkülönböztette ezt a szobát a többitől, és jelezte, hogy ezt a nő birtokba vette, és senki más nem használhatja, amíg ő távol van.

Ez pedig egy faliújság volt. Maga szerelte fel a falra. A legkevésbé sem érdekelte, hogy ez egy hotelszoba, és hogy tönkreteszi a halványsárga tapétát. Ugyanis ez nem egy egyszerű, munkaügyekkel telezsúfolt faliújság volt, nem. Ez a faliújság az ő tervének a látható és tapintható megjelenítésére szolgált. Szüksége volt valamire, hogy össze-vissza száguldozó gondolatait rendezhesse, és hogy valamilyen formában mégis tárgyilagossá tehesse a tervét. Véleménye szerint addig nem volt igazi terv egy terv, amíg nem volt leírva. Nyoma kellett hogy maradjon, nem lehetett csak egy gondolat, ami bármelyik pillanatban elszállhat. Valósággá kellett, hogy tegye. Nem bírt volna addig várni, amíg beteljesül a bosszúja, annál hamarabb vágyott arra, hogy lássa az eredményt.

A parafatáblára fényképek és vázlatos szövegek sokasága volt tűzdelve. A legtöbb kép újságból kivágott, egy banda tagjait ábrázolta és más embereket is. De rengeteg kép volt egy szőke lányról. Nem lehetett több 21-22 évesnél, nagy kék szemei voltak és fiatalosan bájos mosolya. Ezek a képek személyes fotók voltak az internetről, hiszen a nő nem talált az újságokban egy-két képnél többet róla. A szövegek pedig információk voltak – tények más emberek életéről. Fontos dolgok. A nő szerint ugyanis meg kell ismerni az ellenséget ahhoz, hogy megtalálja a gyenge pontjait. Ennél már csak azt tartotta fontosabbnak, hogy közel is kerüljön az ellenséghez.

Csak egyetlen lap volt, amire a tervét írta le, lépésről lépésre. Nem merte részletesebben kifejteni, hiszen hétpecsétes titok volt. Senki nem tudhatott róla, kivéve persze egy embert. Aki miatt ezt az egészet művelte.

Megállt a faliújságja előtt, és elégedetten nézte a munkáját. Jól haladt a tervvel. Gondolatban kipipálta az első lépéseket a listán, de persze ez még nem volt minden. Az izgalmas rész csak most kezdődik. Mint egy társasjátékban, amikor hosszú ideig tart a lapok kiosztása és az előkészületek, és a gyerekek már alig bírnak várni, hogy játszhassanak végre. Igen, pont így érezte magát.

Meglátott egy kisebb képet a sok között. A fiú volt rajta. A fiú, akit elcsábított. Olyan ártatlannak tűnt a mosolya a fotón… Tetszett a nőnek. Elképzelte magát mellette. Látta maga előtt, ahogyan közel hajolva hozzá megvillantja tökéletes mosolyát a kamera kedvéért, vörös haja a fiú vállára omlik. Fejét félrebillentve tanulmányozta a képet, majd gondolt egyet, és gyorsan a blézere zsebébe tette.

Mosolyogva sóhajtott, majd a bőröndjéhez lépett, és becsukta azt. Hiányozni fog neki a faliújságja. Szerette nézegetni, szerette a képek segítségével elképzelni, hogy milyen lesz majd, amikor sikerrel jár. Hogy milyen érzés lesz látni az ellenséget megsemmisítve. De itt kell hagynia a képeit és a képzelgéseit is, hiszen most jön az igazi munka.

A bőröndjét cipelve kilépett a hotelszobából, nem sokkal később pedig már úton volt a reptérre…

A végigszenvedett éjszaka után reggel már úgy alszom, mint a bunda. Azt sem vettem észre, hogy Harry felkelt, és elment próbálni a stadiumba. Csak az üzenetét látom a telefonomon, miszerint délután visszajönnek, és este együtt mehetünk a koncertre.

Eleanor és Louis szobájához megyek, és bekopogok, de nem válaszolnak. Louis valószínűleg a próbán van a többiekkel, Eleanor pedig még alszik. Tudom, hogy neki valahogy nehezebben megy az átszokás egy másik időzónára. Ezért egyedül megyek le a hotel éttermébe reggelizni, majd visszasétálok a szobámba. Mielőtt elővenném a laptopom és dolgozni kezdenék, úgy döntök, befejezem a tegnap elkezdett pakolást. Még mindig ideges vagyok, bár Ryan tegnap este még felhívott, hogy anya műtéte rendben ment, és meg fog gyógyulni. Mégis aggódom miattuk.

A ruhák között újra megtalálom a terhességi tesztet, és eszembe jutnak a tegnapi gondolataim…

-  Eleanor! – szólok be a szomszédos hotelszoba ajtaján, miután hiába kopogtam többször is. – Eleanor!! – kiabálok kicsit hangosabban, mire végre mozgolódást hallok az ajtó mögül.

-  Jasmine! Baj van? – néz ki Eleanor álmos arccal.

-  Igen! Vagyis, hát, nem tudom, hogy baj-e… - gondolkozom el. A francba, fogalmam sincs, hogy ez jó-e vagy sem.

-  Gyere be! – mondja Eleanor, majd bemegyünk és leülünk az ágyra. – Jól van anyukád? – kérdezi.

-  Ó, igen, ő jól van. Ryan hívott még este, és mondta, hogy rendben volt a műtét – válaszolom. – De nem ezért jöttem. Eleanor, azt hiszem terhes vagyok! – közlöm, mire Eleanor csodálkozva néz rám.

-  Honnan tudod? – kérdezi tágra nyílt szemekkel.

-  Hát megcsináltam egy tesztet. Aztán még egyet, hogy biztos legyen. És igen, mindkettő szerint terhes vagyok – magyarázom gyorsan.

-  Úristen, Jasmine! – teszi a kezét a szája elé Eleanor, aztán pedig megölel, és nekem néhány könnycsepp gördül végig az arcomon. Amikor Eleanor elenged, letörlöm őket a kézfejemmel.

-  Örülsz? – kérdezi Eleanor, és látom rajta, hogy tényleg nem tudja a választ.

-  Nem tudom, ez most nagyon váratlanul ért. De a kérdés az, hogy vajon Harry örülni fog-e neki? Mi van, ha nem akarja ezt még? – gondolkozom hangosan.

-  Jasmine, egy hónapon belül összeházasodtok – emlékeztet Eleanor. – Abban biztos lehetsz, hogy nem mástól szeretne gyereket – viccelődik, mire elnevetem magam.

-  De hát még olyan fiatalok vagyunk! A házasság oké, mert az nem változtat igazából semmin. Ugyanúgy élünk majd tovább, a lakásunkban, mint ahogyan eddig is – magyarázom. – De egy baba… mindent megváltoztat. Nem akarom elmondani Harrynek, Eleanor… Félek, hogy mit szól majd hozzá…

-  Ne félj, Jasmine! Ő a férjed! Bármit elmondhatsz neki – mondja Eleanor. – De még egyelőre nagyon korai a dolog. Bármi történhet addig… Várhatsz vele, ha úgy érzed, nem áll készen.

-  Nem hiszem, hogy pár hónapon belül készen állna – sóhajtok.

-  Várj néhány napot – tanácsolja. – Van időd kitalálni, hogy mi legyen. És én segítek, itt leszek veled végig!

-  Köszönöm – mosolyodok el, és kicsit megnyugszom.

Éppen dolgozom, amikor Harry visszatér a próbáról.

-  Szia, Jasmine! – jön oda hozzám rögtön, hogy egy csókkal köszöntsön.

-  Szia – mosolygok rá. Egy pillanatig el is felejtem, mi is történt pár órával ezelőtt. – Milyen volt a próba?

-  Jó volt – feleli Harry, majd lehuppan mellém az ágyra, én pedig félrerakom a laptopom. – A stadium egyszerűen hatalmas, iszonyatosan nagy buli lesz este! – lelkendezik.

-  Már várom – mosolygok még mindig, de a gyomrom összeszorul, amikor rájövök, hogy valamit el kellene mondanom Harrynek.

-  Veled minden rendben? – kérdezi fürkésző pillantással.

-  Persze – válaszolom. – Sokáig aludtam, aztán Eleanorral voltam, most pedig dolgozgattam kicsit.

-  Akkor jó – mondja, de látom rajta, hogy gyanút fogott. Megérzi, ha valami bajom van, egyszerűen tudja akkor is, ha nem mondom el. De nem kérdezősködik tovább a délután folyamán, mert tisztában van vele, hogy ha készen állok, elmondom mi történt. Ráadásul nem is ez a legfontosabb dolga, hiszen este a turné első koncertjére indulunk…

Harmadik rész - Ötödik fejezet

Ezúttal nem ő vár. Az rendben volt számára, hogy az üzleti találkozók előtt hamarabb megjelenik, hiszen az volt a fontos, hogy meglegyen a tekintélye. Soha nem késett volna. Nem volt az ő stílusa.

Most viszont megengedte magának, hogy tíz perccel később érkezzen egy találkozóra. Kellett is az a tíz perc, hogy még a tökéletesnél is csinosabb lehessen. Ez most nem hivatalos ügyek intézéséről szólt, egyáltalán nem. Egy randevúra készült.

Út közben még azért elintézett egy fontos telefont. Tudni akarta, hogy sikerült-e megtennie az egyik alkalmazottjának, amire utasította. Nem mintha lett volna választása, hiszen a nő a kezében tartotta a sorsát.

-  Nos? Megtette, amire kértem? – kérdezte halkan, titokzatosan.

-  Igen, hölgyem – hangzott a válasz a telefonból.

-  Megsérültek?

-  Csak a nő, őt kórházba is vitték. A fiúnak nem esett bántódása.

-  Rendben van – nyugtázta elégedetten. – Gondolom, ön sikeresen megúszta a dolgot – feltételezte.

-  Természetesen, hölgyem. Azonnal elhajtottam. Senki nem látott.

-  Akkor jó. További utasításig figyelje őket. A pénzét pedig megkapja, ahogyan megbeszéltük – mondta a nő, majd le is tette a telefont, és csendben sétált tovább.

Nem volt személyes találkozón hetek óta, egészen pontosan mióta Londonba jött. Nem ismert itt senkit a kollégáin kívül, és nem vágyott barátokra. Nem volt szüksége rájuk, egyedül is boldogulni tudott az idegen városban. Hamar megszokta a londoni környezetet, már az eső sem tudta zavarni őt, és szeretett egyedül lenni. Ilyenkor általában Christopher hívásait várta Los Angelesből, vagy a tervét szövögette olyan ördögien, mint egy pók, ami az áldozatára vár.

Ennek ellenére úgy érezte, meg kell tennie ezt a lépést is, ha a teljes bosszúra vágyik. Hiszen itt nem csak a munkáról volt szó. Mindent vagy semmit alapon kellett cselekednie. Pontosabban mindent ÉS semmit alapon, hiszen mindent el kellett pusztítania, hogy az ellenségének semmije se maradjon.

London belvárosában sétált, nem járt már messze a helytől, ahová megbeszélték a találkozót. Nem volt benne biztos, hogy a másik fél is randevúnak szánta a programot, de azt gondolta, mindenképpen az lesz belőle a végén. Nem fél majd tisztázni a szándékait, kimondja majd, amit gondol. És könnyű lesz irányítania az eseményeket, különösen most…

Csak akkor vette észre a kávézót, amikor meglátta, hogy akivel találkozik, már ott áll előtte. Eldugott és jelentéktelennek tűnő hely volt, ha rajta múlt volna, el is ment volna mellette.

-  Szia! – köszönt a nő a falnak dőlve ácsorgó srácnak, mire az felé nézett.

-  Szia – mondta, majd odalépett a nőhöz, és két puszival köszöntötték egymást. A nő ezt jó jelnek tartotta. Azon viszont meglepődött, hogy a húszas évei elején járó fiú mennyire idősebbnek tűnik a koránál. Bár sportosan öltözött, arcát sűrű borosta takarta, és ettől férfiasabbnak látszott. A viselkedése is érettebb volt, mint a korabeli embereké – ezt tudta a nő, hiszen ismerte már hetek óta. Nem véletlenül választotta őt.

Miután bementek a meghitt és családias hangulatú kávézóba, és rendeltek maguknak egy-egy kávét, beszélgetni kezdtek. Az elején természetesen szó esett a munkáról is, de hát ez természetes volt, hiszen a fiú élete leginkább a munkájáról szólt csupán. És ez egy közös pont volt kettőjük között, mivel együtt dolgoztak, és innen tudták elindítani a beszélgetést. Ezután a nő személyesebb témák felé terelte a szót – még a fiú családjáról is érdeklődött, és mosolyogva hallgatta a beszámolóját. Próbált kedvesen viselkedni, hiszen most a legkevésbé volt az a célja, hogy megfélemlítse a fiút – nem, most barátságosnak kellett lennie, hogy a fiú egy nőként és ne a főnökeként tekintsen rá.

Ahogyan telt az idő, a nő terve jól haladt. Ha tehetséges volt valamiben a bosszúálláson kívül, akkor az a férfiak elcsábítása volt. És egy ilyen könnyű prédával azt gondolta, hogy semmi akadálya nem lesz. Úgy tűnt, ebben igaza is volt.

Bár a fiú az elején visszahúzódóan viselkedett, majdhogynem elutasítóan, később sikerült elérnie a nőnek, hogy feloldódjon a társaságában. Tudta, hogy a fiú egy nagyon romantikus és ragaszkodó típus, és egyértelműen az idősebb nők tetszettek neki, ezért szerencséje volt. Ráadásul nemrég szakított a barátnőjével, ami valószínűleg eléggé megviselte őt, és ezt a nő ki is használta. A megfelelő pillanatban pedig megtette azt a bizonyos lépést.

-  Be kell vallanom – kezdte, miután közelebb húzódott a fiúhoz -, hogy nem csak a munkánk miatt akarlak megismerni téged. Azóta tetszel nekem, mióta először találkoztunk – mondta bátran, miközben megrebegtette hosszú, sötét műszempilláit. A fiú egy kissé meglepődött. Nem is tudott mit mondani, hiszen zavarba jött, leginkább a nő közelségétől. Megbabonázva bámulta sötétvörösen csillogó haját, vérpiros, telt ajkait és arcának szigorú, mégis hibátlan vonásait.

-  Úgy gondolom, mindketten elég érettek vagyunk ahhoz, hogy a magánéletünket külön tudjuk választani a munkától – folytatta nő halkan, és mosolyogva figyelte a lélegzetelállító hatást, amit a fiúnak okozott. Nem is várt hát sokáig, hirtelen megcsókolta őt.

A fiú először nem csókolta vissza. Túlságosan meglepett volt, hiszen egyáltalán nem számított arra, hogy az események ilyen fordulatot vesznek majd. Miért is számított volna rá?  A nő idősebb volt nála legalább öt évvel, és nem olyannak tűnt, mint akinek bárki megfelel. Ráadásul gyakorlatilag a főnöke volt.

De aztán a fiú arra gondolt, hogy ő igen is megérdemel egy ilyen nőt. Elég gazdag volt ahhoz, hogy megfelelő legyen számára. Arra gondolt, hogy az előző barátnői nem tudták kezelni a munkájával járó hírnevet – és ki más értené meg jobban a világát, mint ez a nő? Lehet, hogy ő nem hagyná cserben. Őt keményebb fából faragták, elég erős ahhoz, hogy tartós legyen a kapcsolatuk. Ráadásul gyönyörűnek és nagyon vonzónak is tartotta a nőt, csak eddig elnyomta magában ezt a gondolatot, hiszen nem akart fölöslegesen próbálkozni nála. De így, hogy a nő tette meg az első lépést, nem tudott semmilyen kifogást találni.

Így hát pár pillanattal később már ő is csókolta a nőt, kezeivel pedig hosszú, selymes haját és kecses vállait simogatta.

A csók után a fiú mélyen a nő szemébe nézett, akinek győzedelmes mosoly terült szét az arcán…

A repülőn az ablak mellett ülök. Bár az út közepe táján kezdtem unatkozni egy kicsit, mert csak a tengert láttam, a végén érdekes volt a táj a hegységekkel és a folyókkal. Még sosem jártam Dél-Amerikában. Mindig is hatalmas vágy volt bennem, hogy az egész világot bejárhassam, és Harry nélkül nem lett volna erre lehetőségem. Az ablakon kinézve csodálom az új kilátást, ami semmihez sem hasonlítható, amit eddig láttam. Ez egy másik földrész, és olyan, mintha egy egészen más világ is lenne. Harryre mosolygok, aki szintén izgatottan bámul ki az ablakon.

Amikor leszállunk Colombiában, Bogotá mellett, csak néhány fotós talál meg minket. Talán azért van ez, mert a csapat többi része már egy nappal hamarabb megérkezett. Csak Harry, Louis, Eleanor és én utaztunk később. Holnap már kezdődik is a turné az első koncerttel Bogotában.

A repülőtértől rögtön egy hotel felé vesszük az irányt. Amikor végre kettesben maradunk Harryvel a szobánkban, szinte azonnal az ágyra huppanunk. Mindketten kimerültek vagyunk a hosszú úttól, így Harry mellett fekve már majdnem elalszom, de ekkor kopogást hallunk az ajtó felől. Harry egy nagyot sóhajtva feltápászkodik az ágyról, és kinyitja az ajtót. Nem látom, ki az, csak annyit hallok, hogy egy nő, és utasítgató hangon beszél Harryhez. Gondolom, az új menedzserük lehet. Fél perccel később Harry be is csukja az ajtót.

-  Mennem kell próbálni - mondja fáradtan, de mosolyog. Tudom, hogy a kimerültsége ellenére szívesen végzi a munkáját, hiszen alig várta már, hogy ismét turnézzanak. – Megleszel egyedül?

-  Persze, addig legalább rendbe teszem kicsit a cuccainkat – mosolygok vissza rá, miközben eszembe jut, hogy milyen sietősen pakoltunk össze. Szokásosan az utolsó pillanatra hagytuk, ezért a két nagy bőröndünkben bedobálva vannak a ruháink. Azt hiszem, még arra sem figyeltünk, hogy külön legyenek az én dolgaim és az övéi, hanem csak össze-vissza rakosgattunk mindent.

-  Rendben – mondja Harry, majd egy puszit nyom a homlokomra, és el is indul a próbára.

Amikor egyedül maradok, kinyitom a két nagy bőröndöt és azt látom, hogy még nagyobb rendetlenség van bennük, mint gondoltam. Elkezdem szétválogatni Harry ruháit és az enyémeket, de ekkor a kezembe akad egy kisebb táska, amibe a sminkjeimet és a fürdőszobai dolgaimat tettem. Eszembe jut, hogy mit dobtam bele még gyorsan, mielőtt elindultunk… Kinyitom, és megtalálom a terhességi tesztet, amit egy megérzésre alapozva tettem be a táskába.

Kiveszem, és elgondolkodva nézegetni kezdem. Furcsa érzésem volt tegnap, és valahogyan eszembe jutott, hogy vajon mi történne, ha véletlenül teherbe esnék. Persze Harryvel óvatosak voltunk mindig, de sosem lehet tudni… A képzeletemben akaratlanul is megjelenik egy apró fiúcska, göndör barna hajjal és észveszejtően aranyos vigyorral az arcán…

Hirtelen megszólal a telefonom, éles hangja visszaránt a valóságba.

-  Szia, Ryan, hogy vagy? – szólok bele a telefonba, miután látom, hogy az öcsém hív.

-  Én jól vagyok… - mondja halkan, és már hallom a hangján, hogy baj van. - …de anya nincs.

-  Tessék? Mi történt? Ryan, ugye nem…? – kérdezem gyorsan. Nagyon megijedek.

-  Megsérült, Jasmine – feleli. – Balesetünk volt – mondja, és a hangja megtört, gyenge.

-  Mi történt? – A gyomrom összeszorul, és idegesség árad szét a mellkasomban.

-  Éppen hazafelé mentünk a boltból kocsival az autópályán, én vezettem, és anya mellettem ült. Hirtelen egy fekete kocsi tűnt fel a semmiből, nagyon gyorsan jött, és jobb oldalról ütközött nekünk – magyarázza Ryan zaklatottan.

-  Miért?

-  Éppen ezt nem tudjuk. Semmi oka nem volt rá, nem előzött és nem is zavarhatta meg semmilyen külső tényező. Talán részeg lehetett a sofőr – mondja Ryan idegesen, majd sóhajt.

-  Tudjátok, hogy ki volt? – kérdezem.

-  Nem, meg sem állt. Csak elhajtott, mintha mi sem történt volna. – Az öcsém hangja csalódott, szomorú.

-  És mi van anyával?

-  Nem tudom még pontosan, csak most értünk be a kórházba, és el is vitték rögtön a műtőbe… Azt hiszem, eltört a keze – feleli. Megrázom a fejem. Ilyen nincs, ez egyszerűen nem történhet meg! Tavaly Ryan majdnem meghalt egy motorbalesetben, azóta nagyon óvatosan vezet az utakon. Miért akarná a sors bántani az anyukámat is, aki a légynek sem lenne képes ártani? Pár másodpercig csendben vagyok, ezért Ryan újra megszólal. – Már Dél-Amerikában vagytok?

-  Igen, Colombiában. Nemrég értünk ide – válaszolom, majd egy kis gondolkodás után komolyan megkérdezem: – Hazamenjek, Ryan?

-  Nem tudom – feleli habozva.

-  Ha szükségetek van rám, csak egy szavadba kerül és indulok – közlöm magabiztos hangon. Bár nem szívesen mennék el és hagynám itt Harryt, hiszen csak most érkeztünk, a családom is legalább ilyen fontos.

-  Talán nem kell – mondja Ryan. – Anya rendbe fog jönni. Én pedig jól vagyok, tudok gondoskodni róla.

-  Biztos?

-  Igen.

-  Ha meggondolod magad, szólj, és odamegyek. Komolyan mondom. Addig is hívj, amint megtudsz valamit, oké? – kérdezem aggódva.

-  Rendben – feleli Ryan, majd elköszönünk egymástól és letesszük a telefont.

Ez után nem tudok másra gondolni, csak rá és anyára. Még azt is elfelejtem, hogy mit nézegettem a telefonhívás előtt és hogy miért, csak az járt a fejemben, hogy nem akarom elveszíteni anyát. Annak örülök, hogy Ryan jól van, hiszen így gondját tudja viselni és vigyázni tud rá. Ideges vagyok, amiért nem lehetek ott velük, hogy segítsek, és úgy érzem, hogy áthidalhatatlan távolság keletkezett a családunkban, amióta Londonba költöztem néhány évvel ezelőtt. Azóta semmi sem a régi, megszokták, hogy nem vagyok ott, és én is megtanultam nélkülük élni. Soha nem lesz már olyan a kapcsolatunk, mint azelőtt. És hiányoznak néha.

Aznap éjjel nem tudok aludni, és nem csak az időeltolódás miatt. Ideges vagyok, és rossz érzések kavarognak bennem. Majdnem elveszítettem a családom. Úgy éreztem, mintha ez nem lenne véletlen, mintha bármikor megtörténhetne a legrosszabb. És ettől csak még jobban aggódni kezdtem…