Harmadik rész - Hatodik fejezet

A hotelszoba majdnem pontosan olyan volt, mint amikor a nő beköltözött, bár huzamosabb ideig lakott itt. Nem hozott magával sok mindent, csak a ruháit és a sminkjeit, na meg persze a terveit a bosszúra. Egy hatalmas bőrönd volt a franciaágyon kinyitva, tele a nő holmijaival. Az ágy fölött két festmény lógott a falon, mellette pedig egy kis fotel állt egy asztalkával az ablak előtt. Két vastag függöny takarta el az ablakot, a lámpa pedig nem volt már felkapcsolva, ezért félhomály uralkodott a szobában. Minden össze volt pakolva, és rendbe volt téve, mert a nő ugyanolyan igényes szobába akart visszatérni az utazása után, mint amilyen ez volt amikor először belépett. De egy dolog megkülönböztette ezt a szobát a többitől, és jelezte, hogy ezt a nő birtokba vette, és senki más nem használhatja, amíg ő távol van.

Ez pedig egy faliújság volt. Maga szerelte fel a falra. A legkevésbé sem érdekelte, hogy ez egy hotelszoba, és hogy tönkreteszi a halványsárga tapétát. Ugyanis ez nem egy egyszerű, munkaügyekkel telezsúfolt faliújság volt, nem. Ez a faliújság az ő tervének a látható és tapintható megjelenítésére szolgált. Szüksége volt valamire, hogy össze-vissza száguldozó gondolatait rendezhesse, és hogy valamilyen formában mégis tárgyilagossá tehesse a tervét. Véleménye szerint addig nem volt igazi terv egy terv, amíg nem volt leírva. Nyoma kellett hogy maradjon, nem lehetett csak egy gondolat, ami bármelyik pillanatban elszállhat. Valósággá kellett, hogy tegye. Nem bírt volna addig várni, amíg beteljesül a bosszúja, annál hamarabb vágyott arra, hogy lássa az eredményt.

A parafatáblára fényképek és vázlatos szövegek sokasága volt tűzdelve. A legtöbb kép újságból kivágott, egy banda tagjait ábrázolta és más embereket is. De rengeteg kép volt egy szőke lányról. Nem lehetett több 21-22 évesnél, nagy kék szemei voltak és fiatalosan bájos mosolya. Ezek a képek személyes fotók voltak az internetről, hiszen a nő nem talált az újságokban egy-két képnél többet róla. A szövegek pedig információk voltak – tények más emberek életéről. Fontos dolgok. A nő szerint ugyanis meg kell ismerni az ellenséget ahhoz, hogy megtalálja a gyenge pontjait. Ennél már csak azt tartotta fontosabbnak, hogy közel is kerüljön az ellenséghez.

Csak egyetlen lap volt, amire a tervét írta le, lépésről lépésre. Nem merte részletesebben kifejteni, hiszen hétpecsétes titok volt. Senki nem tudhatott róla, kivéve persze egy embert. Aki miatt ezt az egészet művelte.

Megállt a faliújságja előtt, és elégedetten nézte a munkáját. Jól haladt a tervvel. Gondolatban kipipálta az első lépéseket a listán, de persze ez még nem volt minden. Az izgalmas rész csak most kezdődik. Mint egy társasjátékban, amikor hosszú ideig tart a lapok kiosztása és az előkészületek, és a gyerekek már alig bírnak várni, hogy játszhassanak végre. Igen, pont így érezte magát.

Meglátott egy kisebb képet a sok között. A fiú volt rajta. A fiú, akit elcsábított. Olyan ártatlannak tűnt a mosolya a fotón… Tetszett a nőnek. Elképzelte magát mellette. Látta maga előtt, ahogyan közel hajolva hozzá megvillantja tökéletes mosolyát a kamera kedvéért, vörös haja a fiú vállára omlik. Fejét félrebillentve tanulmányozta a képet, majd gondolt egyet, és gyorsan a blézere zsebébe tette.

Mosolyogva sóhajtott, majd a bőröndjéhez lépett, és becsukta azt. Hiányozni fog neki a faliújságja. Szerette nézegetni, szerette a képek segítségével elképzelni, hogy milyen lesz majd, amikor sikerrel jár. Hogy milyen érzés lesz látni az ellenséget megsemmisítve. De itt kell hagynia a képeit és a képzelgéseit is, hiszen most jön az igazi munka.

A bőröndjét cipelve kilépett a hotelszobából, nem sokkal később pedig már úton volt a reptérre…

A végigszenvedett éjszaka után reggel már úgy alszom, mint a bunda. Azt sem vettem észre, hogy Harry felkelt, és elment próbálni a stadiumba. Csak az üzenetét látom a telefonomon, miszerint délután visszajönnek, és este együtt mehetünk a koncertre.

Eleanor és Louis szobájához megyek, és bekopogok, de nem válaszolnak. Louis valószínűleg a próbán van a többiekkel, Eleanor pedig még alszik. Tudom, hogy neki valahogy nehezebben megy az átszokás egy másik időzónára. Ezért egyedül megyek le a hotel éttermébe reggelizni, majd visszasétálok a szobámba. Mielőtt elővenném a laptopom és dolgozni kezdenék, úgy döntök, befejezem a tegnap elkezdett pakolást. Még mindig ideges vagyok, bár Ryan tegnap este még felhívott, hogy anya műtéte rendben ment, és meg fog gyógyulni. Mégis aggódom miattuk.

A ruhák között újra megtalálom a terhességi tesztet, és eszembe jutnak a tegnapi gondolataim…

-  Eleanor! – szólok be a szomszédos hotelszoba ajtaján, miután hiába kopogtam többször is. – Eleanor!! – kiabálok kicsit hangosabban, mire végre mozgolódást hallok az ajtó mögül.

-  Jasmine! Baj van? – néz ki Eleanor álmos arccal.

-  Igen! Vagyis, hát, nem tudom, hogy baj-e… - gondolkozom el. A francba, fogalmam sincs, hogy ez jó-e vagy sem.

-  Gyere be! – mondja Eleanor, majd bemegyünk és leülünk az ágyra. – Jól van anyukád? – kérdezi.

-  Ó, igen, ő jól van. Ryan hívott még este, és mondta, hogy rendben volt a műtét – válaszolom. – De nem ezért jöttem. Eleanor, azt hiszem terhes vagyok! – közlöm, mire Eleanor csodálkozva néz rám.

-  Honnan tudod? – kérdezi tágra nyílt szemekkel.

-  Hát megcsináltam egy tesztet. Aztán még egyet, hogy biztos legyen. És igen, mindkettő szerint terhes vagyok – magyarázom gyorsan.

-  Úristen, Jasmine! – teszi a kezét a szája elé Eleanor, aztán pedig megölel, és nekem néhány könnycsepp gördül végig az arcomon. Amikor Eleanor elenged, letörlöm őket a kézfejemmel.

-  Örülsz? – kérdezi Eleanor, és látom rajta, hogy tényleg nem tudja a választ.

-  Nem tudom, ez most nagyon váratlanul ért. De a kérdés az, hogy vajon Harry örülni fog-e neki? Mi van, ha nem akarja ezt még? – gondolkozom hangosan.

-  Jasmine, egy hónapon belül összeházasodtok – emlékeztet Eleanor. – Abban biztos lehetsz, hogy nem mástól szeretne gyereket – viccelődik, mire elnevetem magam.

-  De hát még olyan fiatalok vagyunk! A házasság oké, mert az nem változtat igazából semmin. Ugyanúgy élünk majd tovább, a lakásunkban, mint ahogyan eddig is – magyarázom. – De egy baba… mindent megváltoztat. Nem akarom elmondani Harrynek, Eleanor… Félek, hogy mit szól majd hozzá…

-  Ne félj, Jasmine! Ő a férjed! Bármit elmondhatsz neki – mondja Eleanor. – De még egyelőre nagyon korai a dolog. Bármi történhet addig… Várhatsz vele, ha úgy érzed, nem áll készen.

-  Nem hiszem, hogy pár hónapon belül készen állna – sóhajtok.

-  Várj néhány napot – tanácsolja. – Van időd kitalálni, hogy mi legyen. És én segítek, itt leszek veled végig!

-  Köszönöm – mosolyodok el, és kicsit megnyugszom.

Éppen dolgozom, amikor Harry visszatér a próbáról.

-  Szia, Jasmine! – jön oda hozzám rögtön, hogy egy csókkal köszöntsön.

-  Szia – mosolygok rá. Egy pillanatig el is felejtem, mi is történt pár órával ezelőtt. – Milyen volt a próba?

-  Jó volt – feleli Harry, majd lehuppan mellém az ágyra, én pedig félrerakom a laptopom. – A stadium egyszerűen hatalmas, iszonyatosan nagy buli lesz este! – lelkendezik.

-  Már várom – mosolygok még mindig, de a gyomrom összeszorul, amikor rájövök, hogy valamit el kellene mondanom Harrynek.

-  Veled minden rendben? – kérdezi fürkésző pillantással.

-  Persze – válaszolom. – Sokáig aludtam, aztán Eleanorral voltam, most pedig dolgozgattam kicsit.

-  Akkor jó – mondja, de látom rajta, hogy gyanút fogott. Megérzi, ha valami bajom van, egyszerűen tudja akkor is, ha nem mondom el. De nem kérdezősködik tovább a délután folyamán, mert tisztában van vele, hogy ha készen állok, elmondom mi történt. Ráadásul nem is ez a legfontosabb dolga, hiszen este a turné első koncertjére indulunk…

Harmadik rész - Ötödik fejezet

Ezúttal nem ő vár. Az rendben volt számára, hogy az üzleti találkozók előtt hamarabb megjelenik, hiszen az volt a fontos, hogy meglegyen a tekintélye. Soha nem késett volna. Nem volt az ő stílusa.

Most viszont megengedte magának, hogy tíz perccel később érkezzen egy találkozóra. Kellett is az a tíz perc, hogy még a tökéletesnél is csinosabb lehessen. Ez most nem hivatalos ügyek intézéséről szólt, egyáltalán nem. Egy randevúra készült.

Út közben még azért elintézett egy fontos telefont. Tudni akarta, hogy sikerült-e megtennie az egyik alkalmazottjának, amire utasította. Nem mintha lett volna választása, hiszen a nő a kezében tartotta a sorsát.

-  Nos? Megtette, amire kértem? – kérdezte halkan, titokzatosan.

-  Igen, hölgyem – hangzott a válasz a telefonból.

-  Megsérültek?

-  Csak a nő, őt kórházba is vitték. A fiúnak nem esett bántódása.

-  Rendben van – nyugtázta elégedetten. – Gondolom, ön sikeresen megúszta a dolgot – feltételezte.

-  Természetesen, hölgyem. Azonnal elhajtottam. Senki nem látott.

-  Akkor jó. További utasításig figyelje őket. A pénzét pedig megkapja, ahogyan megbeszéltük – mondta a nő, majd le is tette a telefont, és csendben sétált tovább.

Nem volt személyes találkozón hetek óta, egészen pontosan mióta Londonba jött. Nem ismert itt senkit a kollégáin kívül, és nem vágyott barátokra. Nem volt szüksége rájuk, egyedül is boldogulni tudott az idegen városban. Hamar megszokta a londoni környezetet, már az eső sem tudta zavarni őt, és szeretett egyedül lenni. Ilyenkor általában Christopher hívásait várta Los Angelesből, vagy a tervét szövögette olyan ördögien, mint egy pók, ami az áldozatára vár.

Ennek ellenére úgy érezte, meg kell tennie ezt a lépést is, ha a teljes bosszúra vágyik. Hiszen itt nem csak a munkáról volt szó. Mindent vagy semmit alapon kellett cselekednie. Pontosabban mindent ÉS semmit alapon, hiszen mindent el kellett pusztítania, hogy az ellenségének semmije se maradjon.

London belvárosában sétált, nem járt már messze a helytől, ahová megbeszélték a találkozót. Nem volt benne biztos, hogy a másik fél is randevúnak szánta a programot, de azt gondolta, mindenképpen az lesz belőle a végén. Nem fél majd tisztázni a szándékait, kimondja majd, amit gondol. És könnyű lesz irányítania az eseményeket, különösen most…

Csak akkor vette észre a kávézót, amikor meglátta, hogy akivel találkozik, már ott áll előtte. Eldugott és jelentéktelennek tűnő hely volt, ha rajta múlt volna, el is ment volna mellette.

-  Szia! – köszönt a nő a falnak dőlve ácsorgó srácnak, mire az felé nézett.

-  Szia – mondta, majd odalépett a nőhöz, és két puszival köszöntötték egymást. A nő ezt jó jelnek tartotta. Azon viszont meglepődött, hogy a húszas évei elején járó fiú mennyire idősebbnek tűnik a koránál. Bár sportosan öltözött, arcát sűrű borosta takarta, és ettől férfiasabbnak látszott. A viselkedése is érettebb volt, mint a korabeli embereké – ezt tudta a nő, hiszen ismerte már hetek óta. Nem véletlenül választotta őt.

Miután bementek a meghitt és családias hangulatú kávézóba, és rendeltek maguknak egy-egy kávét, beszélgetni kezdtek. Az elején természetesen szó esett a munkáról is, de hát ez természetes volt, hiszen a fiú élete leginkább a munkájáról szólt csupán. És ez egy közös pont volt kettőjük között, mivel együtt dolgoztak, és innen tudták elindítani a beszélgetést. Ezután a nő személyesebb témák felé terelte a szót – még a fiú családjáról is érdeklődött, és mosolyogva hallgatta a beszámolóját. Próbált kedvesen viselkedni, hiszen most a legkevésbé volt az a célja, hogy megfélemlítse a fiút – nem, most barátságosnak kellett lennie, hogy a fiú egy nőként és ne a főnökeként tekintsen rá.

Ahogyan telt az idő, a nő terve jól haladt. Ha tehetséges volt valamiben a bosszúálláson kívül, akkor az a férfiak elcsábítása volt. És egy ilyen könnyű prédával azt gondolta, hogy semmi akadálya nem lesz. Úgy tűnt, ebben igaza is volt.

Bár a fiú az elején visszahúzódóan viselkedett, majdhogynem elutasítóan, később sikerült elérnie a nőnek, hogy feloldódjon a társaságában. Tudta, hogy a fiú egy nagyon romantikus és ragaszkodó típus, és egyértelműen az idősebb nők tetszettek neki, ezért szerencséje volt. Ráadásul nemrég szakított a barátnőjével, ami valószínűleg eléggé megviselte őt, és ezt a nő ki is használta. A megfelelő pillanatban pedig megtette azt a bizonyos lépést.

-  Be kell vallanom – kezdte, miután közelebb húzódott a fiúhoz -, hogy nem csak a munkánk miatt akarlak megismerni téged. Azóta tetszel nekem, mióta először találkoztunk – mondta bátran, miközben megrebegtette hosszú, sötét műszempilláit. A fiú egy kissé meglepődött. Nem is tudott mit mondani, hiszen zavarba jött, leginkább a nő közelségétől. Megbabonázva bámulta sötétvörösen csillogó haját, vérpiros, telt ajkait és arcának szigorú, mégis hibátlan vonásait.

-  Úgy gondolom, mindketten elég érettek vagyunk ahhoz, hogy a magánéletünket külön tudjuk választani a munkától – folytatta nő halkan, és mosolyogva figyelte a lélegzetelállító hatást, amit a fiúnak okozott. Nem is várt hát sokáig, hirtelen megcsókolta őt.

A fiú először nem csókolta vissza. Túlságosan meglepett volt, hiszen egyáltalán nem számított arra, hogy az események ilyen fordulatot vesznek majd. Miért is számított volna rá?  A nő idősebb volt nála legalább öt évvel, és nem olyannak tűnt, mint akinek bárki megfelel. Ráadásul gyakorlatilag a főnöke volt.

De aztán a fiú arra gondolt, hogy ő igen is megérdemel egy ilyen nőt. Elég gazdag volt ahhoz, hogy megfelelő legyen számára. Arra gondolt, hogy az előző barátnői nem tudták kezelni a munkájával járó hírnevet – és ki más értené meg jobban a világát, mint ez a nő? Lehet, hogy ő nem hagyná cserben. Őt keményebb fából faragták, elég erős ahhoz, hogy tartós legyen a kapcsolatuk. Ráadásul gyönyörűnek és nagyon vonzónak is tartotta a nőt, csak eddig elnyomta magában ezt a gondolatot, hiszen nem akart fölöslegesen próbálkozni nála. De így, hogy a nő tette meg az első lépést, nem tudott semmilyen kifogást találni.

Így hát pár pillanattal később már ő is csókolta a nőt, kezeivel pedig hosszú, selymes haját és kecses vállait simogatta.

A csók után a fiú mélyen a nő szemébe nézett, akinek győzedelmes mosoly terült szét az arcán…

A repülőn az ablak mellett ülök. Bár az út közepe táján kezdtem unatkozni egy kicsit, mert csak a tengert láttam, a végén érdekes volt a táj a hegységekkel és a folyókkal. Még sosem jártam Dél-Amerikában. Mindig is hatalmas vágy volt bennem, hogy az egész világot bejárhassam, és Harry nélkül nem lett volna erre lehetőségem. Az ablakon kinézve csodálom az új kilátást, ami semmihez sem hasonlítható, amit eddig láttam. Ez egy másik földrész, és olyan, mintha egy egészen más világ is lenne. Harryre mosolygok, aki szintén izgatottan bámul ki az ablakon.

Amikor leszállunk Colombiában, Bogotá mellett, csak néhány fotós talál meg minket. Talán azért van ez, mert a csapat többi része már egy nappal hamarabb megérkezett. Csak Harry, Louis, Eleanor és én utaztunk később. Holnap már kezdődik is a turné az első koncerttel Bogotában.

A repülőtértől rögtön egy hotel felé vesszük az irányt. Amikor végre kettesben maradunk Harryvel a szobánkban, szinte azonnal az ágyra huppanunk. Mindketten kimerültek vagyunk a hosszú úttól, így Harry mellett fekve már majdnem elalszom, de ekkor kopogást hallunk az ajtó felől. Harry egy nagyot sóhajtva feltápászkodik az ágyról, és kinyitja az ajtót. Nem látom, ki az, csak annyit hallok, hogy egy nő, és utasítgató hangon beszél Harryhez. Gondolom, az új menedzserük lehet. Fél perccel később Harry be is csukja az ajtót.

-  Mennem kell próbálni - mondja fáradtan, de mosolyog. Tudom, hogy a kimerültsége ellenére szívesen végzi a munkáját, hiszen alig várta már, hogy ismét turnézzanak. – Megleszel egyedül?

-  Persze, addig legalább rendbe teszem kicsit a cuccainkat – mosolygok vissza rá, miközben eszembe jut, hogy milyen sietősen pakoltunk össze. Szokásosan az utolsó pillanatra hagytuk, ezért a két nagy bőröndünkben bedobálva vannak a ruháink. Azt hiszem, még arra sem figyeltünk, hogy külön legyenek az én dolgaim és az övéi, hanem csak össze-vissza rakosgattunk mindent.

-  Rendben – mondja Harry, majd egy puszit nyom a homlokomra, és el is indul a próbára.

Amikor egyedül maradok, kinyitom a két nagy bőröndöt és azt látom, hogy még nagyobb rendetlenség van bennük, mint gondoltam. Elkezdem szétválogatni Harry ruháit és az enyémeket, de ekkor a kezembe akad egy kisebb táska, amibe a sminkjeimet és a fürdőszobai dolgaimat tettem. Eszembe jut, hogy mit dobtam bele még gyorsan, mielőtt elindultunk… Kinyitom, és megtalálom a terhességi tesztet, amit egy megérzésre alapozva tettem be a táskába.

Kiveszem, és elgondolkodva nézegetni kezdem. Furcsa érzésem volt tegnap, és valahogyan eszembe jutott, hogy vajon mi történne, ha véletlenül teherbe esnék. Persze Harryvel óvatosak voltunk mindig, de sosem lehet tudni… A képzeletemben akaratlanul is megjelenik egy apró fiúcska, göndör barna hajjal és észveszejtően aranyos vigyorral az arcán…

Hirtelen megszólal a telefonom, éles hangja visszaránt a valóságba.

-  Szia, Ryan, hogy vagy? – szólok bele a telefonba, miután látom, hogy az öcsém hív.

-  Én jól vagyok… - mondja halkan, és már hallom a hangján, hogy baj van. - …de anya nincs.

-  Tessék? Mi történt? Ryan, ugye nem…? – kérdezem gyorsan. Nagyon megijedek.

-  Megsérült, Jasmine – feleli. – Balesetünk volt – mondja, és a hangja megtört, gyenge.

-  Mi történt? – A gyomrom összeszorul, és idegesség árad szét a mellkasomban.

-  Éppen hazafelé mentünk a boltból kocsival az autópályán, én vezettem, és anya mellettem ült. Hirtelen egy fekete kocsi tűnt fel a semmiből, nagyon gyorsan jött, és jobb oldalról ütközött nekünk – magyarázza Ryan zaklatottan.

-  Miért?

-  Éppen ezt nem tudjuk. Semmi oka nem volt rá, nem előzött és nem is zavarhatta meg semmilyen külső tényező. Talán részeg lehetett a sofőr – mondja Ryan idegesen, majd sóhajt.

-  Tudjátok, hogy ki volt? – kérdezem.

-  Nem, meg sem állt. Csak elhajtott, mintha mi sem történt volna. – Az öcsém hangja csalódott, szomorú.

-  És mi van anyával?

-  Nem tudom még pontosan, csak most értünk be a kórházba, és el is vitték rögtön a műtőbe… Azt hiszem, eltört a keze – feleli. Megrázom a fejem. Ilyen nincs, ez egyszerűen nem történhet meg! Tavaly Ryan majdnem meghalt egy motorbalesetben, azóta nagyon óvatosan vezet az utakon. Miért akarná a sors bántani az anyukámat is, aki a légynek sem lenne képes ártani? Pár másodpercig csendben vagyok, ezért Ryan újra megszólal. – Már Dél-Amerikában vagytok?

-  Igen, Colombiában. Nemrég értünk ide – válaszolom, majd egy kis gondolkodás után komolyan megkérdezem: – Hazamenjek, Ryan?

-  Nem tudom – feleli habozva.

-  Ha szükségetek van rám, csak egy szavadba kerül és indulok – közlöm magabiztos hangon. Bár nem szívesen mennék el és hagynám itt Harryt, hiszen csak most érkeztünk, a családom is legalább ilyen fontos.

-  Talán nem kell – mondja Ryan. – Anya rendbe fog jönni. Én pedig jól vagyok, tudok gondoskodni róla.

-  Biztos?

-  Igen.

-  Ha meggondolod magad, szólj, és odamegyek. Komolyan mondom. Addig is hívj, amint megtudsz valamit, oké? – kérdezem aggódva.

-  Rendben – feleli Ryan, majd elköszönünk egymástól és letesszük a telefont.

Ez után nem tudok másra gondolni, csak rá és anyára. Még azt is elfelejtem, hogy mit nézegettem a telefonhívás előtt és hogy miért, csak az járt a fejemben, hogy nem akarom elveszíteni anyát. Annak örülök, hogy Ryan jól van, hiszen így gondját tudja viselni és vigyázni tud rá. Ideges vagyok, amiért nem lehetek ott velük, hogy segítsek, és úgy érzem, hogy áthidalhatatlan távolság keletkezett a családunkban, amióta Londonba költöztem néhány évvel ezelőtt. Azóta semmi sem a régi, megszokták, hogy nem vagyok ott, és én is megtanultam nélkülük élni. Soha nem lesz már olyan a kapcsolatunk, mint azelőtt. És hiányoznak néha.

Aznap éjjel nem tudok aludni, és nem csak az időeltolódás miatt. Ideges vagyok, és rossz érzések kavarognak bennem. Majdnem elveszítettem a családom. Úgy éreztem, mintha ez nem lenne véletlen, mintha bármikor megtörténhetne a legrosszabb. És ettől csak még jobban aggódni kezdtem…

Harmadik rész – Negyedik fejezet

Az unalmas irodai napok…

Hatalmas épület üvegfalán bámult ki London nyüzsgő belvárosára. Ha az emberek az utcán felnéztek, akár észre is vehették feltűnő, sötétvörös haját az ablaknál. De őt ez nem érdekelte, éppen várt valakit. Mindig neki kellett várni! Unta már. Csak hogy hasznosan töltse az időt, elintézett néhány telefonhívást és egy kis papírmunkát. Így legalább a munkatársai is láthatták, hogy nem csak parancsolgatni tud, hanem keményen dolgozni is, ha arra van szükség.

Be kellett látniuk, hogy ő tökéletes. Az igaz, hogy már az első naptól kezdve tartott tőle mindenki, de ez nem volt elég. Ez csak félelem. És félelemből senkit nem tennének meg főnöknek. Neki pedig pontosan ez volt a célja, már az elejétől fogva. És ehhez akár szerette volna, akár nem, az kellett, hogy néha dolgozzon. Sőt, az sem ártott, ha időnként barátságosan viselkedett másokkal. Utált bájcsevegni. Őszintén nem törődött senki mással, nem érdekelte a többi ember. Csak saját maga, és az, hogy elérje, amit akar. Ez pedig már akármikor bekövetkezhetett, hiszen lassan egy hónapja, hogy itt dolgozott.

Éppen hosszú, fekete műkörmeit nézegette (természetesen hibátlanok voltak), amikor kopogás hallatszott az ajtón, és pár pillanattal később belépett rajta két férfi.

- Ismét késett, Mr. Higgins – köszöntötte őket a nő, oda sem nézve.

- Elnézést kérek, az én hibám volt – szólt közbe a másik férfi. Amikor a nő ránézett, már tudta, hogy hibát követett el. A férfi ugyanis nem volt más, mint Mr. Griffith, a Modest! Management igazgatója.

- Ó, semmi gond – mondta gyorsan a nő, majd hellyel kínálta a két férfit, és beszélgetni kezdtek.

- Nos, szeretném azzal kezdeni, hogy mennyire örülünk annak, hogy végre a londoni csapatunk tagjaként láthatjuk Önt – mondta Mr. Griffith. – Éppolyan tehetségesek az itteni menedzseltjeink is, mint az amerikaiak, nemde?

- Ha nem tehetségesebbek – húzódott a nő vastagon rúzsozott szája egy rejtélyes mosolyra, mire a férfi nevetett.

- Rögtön a tárgyra térek: Ön jó hatással van a One Direction csapatára. Mesés ötlet volt a hirtelen Dél-Amerikai turné, órák alatt fogyott el az összes jegy a koncertekre! A stúdiózás is szépen halad, mióta Ön részt vesz a banda irányításában.

- Ugyan, csak a dolgomat végzem – legyintett tettetett szerénységgel a nő. – Boldog vagyok, hogy segíthettem, és hogy még több rajongónak szerezhetünk örömet egy olyan földrészen is, ahol eddig reménykedni sem mertek, hogy valaha is látni fogják őket.

- Szeretném előléptetni! – közölte hirtelen a férfi. A nő visszafogottan felvonta a szemöldökét. – A mai naptól kezdve Ön a One Direction vezető menedzsere. Azt akarom, hogy folytassa velük az elkezdett munkát és tegye őket még híresebbé. Legyenek még hasonlóan jó ötletei, és természetesen hozzon rengeteg pénzt a cégünknek! – tette hozzá a férfi, az utolsó részt persze csak viccből. A nő udvariasan elnevette magát, és Paulra nézett. Ő nem tűnt meglepettnek. Valószínűleg neki köszönheti ezt.

- Ó, hát persze, azt nem is mondtam, hogy Mr. Higgins ötlete volt az Ön előléptetése. Azért kértem meg, hogy velem jöjjön, mert így láthatja a reakcióját – magyarázta. A nő Paul-ra mosolygott.

- Köszönöm szépen, Mr. Higgins, és Önnek is, Mr. Griffith. Megtisztelő, hogy én végezhetem ezt a nagyszerű munkát – mondta. Alig bírta megállni, hogy ne vigyorodjon el önelégülten. Jobban halad a terve, mint gondolta. Sokkal jobban. Innentől kezdve már egyenes út vezet a célig.

- Nos, akkor a papírmunkát majd holnap elintézzük – mondta Mr. Griffith, majd Paullal együtt elköszöntek a nőtől, aki rögtön a telefonját kezdte keresni, amint kiléptek a teremből. De még meg sem találta, amikor Paul már megint ott állt az ajtóban.

- Elnézést, ráér még egy percre? Van itt valaki, és már nem az én feladatom, hogy ezt elintézzem – mondta, majd a háta mögé mutatott. Valaki ott állt a folyosón.

- Természetesen, küldje be! – mondta a nő színlelt izgatottsággal. Az első feladata vezető menedzserként. Paul kiment, még néhány szót váltott a kint ácsorgó emberrel, majd pár másodperccel később belépett az ajtón Harry Styles.

A nő úgy nézett végig rajta, mint egy tigris a prédára, ami egyenesen a karjaiba sétált. Kifejezéstelen arccal fürkészte hosszú szempillái mögül, de Harry nem jött zavarba.

- Öm, elnézést, de nem tudtam, hogy magával kell beszélnem – mondta mentegetőzve. Mintha kissé alulöltözöttnek érezte volna magát farmerban és pólóban, hiszen ismerte már a nőt, aki mindig és mindenhol tökéletesen elegánsan jelent meg. Egy hónap alatt sokszor találkoztak, de nem szenteltek túl nagy figyelmet egymásnak. Harry becsületesen és komolyan dolgozott, kifogástalanul. Semmi probléma nem volt vele, a nő pedig nem akart gyanút kelteni benne, ezért szinte alig szólt hozzá. De most… Már szinte érezte a prédája vérének ízét a szájában. Tudta, hogy mi fog következni. Hát persze, hogy tudta, hiszen nem véletlenül támadt az a bizonyos jó „ötlete”, hogy két hónapos turnéra küldje a bandát a világ másik felére. Csupán arra nem számított, hogy ilyen hamar elérkezik ennek a beszélgetésnek az ideje.

- Tudja, Mr. Styles, maga az első, akivel ezt a hírt közlöm. Mától fogva én vagyok az Önök vezető menedzsere – mondta, majd titokzatos mosollyal várta a reakciót. Harry szeme elkerekedett, de látszólag volt benne annyi fegyelem, hogy megtartsa az esetleges negatív véleményét magának. Amúgy sem volt beleszólása a dologba. A céggel való szerződése alá volt írva. Ezt a nő nagyon is jól tudta, ugyanis végzett egy kis kutatómunkát, hogy felkészült legyen ebben az esetben.

- Értem – felelte végül Harry, majd úgy döntött, hogy nem kerülgeti a forrókását, és túlesik a dolgon, ami miatt eljött. – Akkor ezért mondta Paul, hogy magához forduljak a kérésemmel.

- Igen, ezért. Tehát, mi lenne az a kérés? – vonta fel az egyik szemöldökét a nő, és kérdően nézett rá.

- Szóval, gondolom hallott már róla, hogy a menyasszonyommal az esküvőt tervezzük – feltételezte Harry, mire a nő bólintott. – Az időpontot májusra tűztük ki. Ezért szeretném, ha néhány napig nélkülöznének engem Dél-Amerikában – mondta bátran, és várta a nő válaszát.

- Nos, ha esetleg önt nélkülözni is tudnánk – szólalt meg néhány másodperccel később, – azt akkor sem tudom garantálni, hogy a többiek is elmehetnek. Már pedig feltételezem, hogy a társai is hivatalosak lesznek az esküvőre. – Harry bólintott. Gondolt már erre, mégis eljött. Miben is reménykedett? Hogy az egész csapat egyik napról a másikra át- és visszarepülhet a fél bolygón?

- Nem szervezhetjük át a turnét, Mr. Styles – tette hozzá a nő, miután látta, hogy Harry nem talál megfelelő érveket. – Gondolom, megérti, hiszen tudja, mennyire fontosak a rajongók.

- Hát persze – felelte Harry. A rajongók miatt csinálta az egész zenélést. De most már nem csak ők léteztek számára. – A koncertek közti szünetek? – kérdezte végül.

- Kettő-három, maximum négy nap. Ennyi idő alatt éppen hazaérne, és indulhatna is vissza – mondta a nő könyörtelenül. – Sajnálom – tette hozzá, és megpróbált egy minél együttérzőbb kifejezést varázsolni az arcára.

- Elnézést, hogy az idejét raboltam – mondta Harry csalódottan, majd kiment az irodából. A nő mosolyogva nézett utána…

- Na és mit mondott, amikor megkérdezted az esküvőről? – kérdezi Louis Harryt, aki éppen azt mesélte, hogy meglátogatta az új menedzserüket. Louis és Eleanor lakásában vagyunk, náluk töltjük az estét. Ez szinte már szokásunkká vált, amióta Harry és Louis újra legjobb barátok lettek. Úgy tűnt, mintha semmi nem változott volna. Csak Louis pólójának egyik ujja lóg üresen és bánatosan, emlékeztetve a nehézségekre, amiken keresztülmentünk.

- Azonnal nemet mondott – feleli Harry. – De nem is számítottam másra. Elég szigorú a nő.

- Azt hiszi, hogy csak néhány gyerek vagyunk, akiket meg kell fegyelmeznie – mondta Louis. – Biztos, hogy még a tetkókat is megtiltaná, ha nem lennénk már televarrva – viccelődött, mire elmosolyodtunk.

- De most komolyan – szólal meg Eleanor. – Mi lesz így az esküvővel? Elhalasztjátok? – kérdezi, és aggódó pillantásával felváltva néz rám és Harryre.

- Van más megoldás? – kérdezek vissza.

- Igen, Jasmine – mondja Harry. – Csak még nem találtuk meg – néz a szemembe biztatóan.

- Én azt mondom – szól közbe Louis, - hogy mindenképpen kezdjük el a turnét. Nem tehetünk mást. Viszont előfordulhat, hogy szerencsénk lesz, és adódik valamilyen helyzet, és haza tudunk jönni. Csak várjunk türelmesen, és lehet, hogy majd spontán kialakul valami – magyarázza egyszerűen, és én elgondolkodom a szavain.

- Ha elmegyünk, a turné végéig nem jöhetünk haza – mondja Harry. – Nem akarunk nagy esküvőt, de azt szeretném, hogy a négy legjobb barátom ott legyen. És nem léphetünk le csak úgy, mind az öten a bolygó másik felére – rázza a fejét. A bolygó másik felére… Mi lenne, ha nem kellene olyan messzire menniük? Támad egy ötletem.

- Harry… - kezdem, mire kíváncsian rám néz. – Mit szólnál ahhoz, ha nem itthon tartanánk az esküvőt? – kérdezem lassan. Harry először meglepődik, de aztán végiggondolja.

- Elmehetnénk a turnéra – mondja Eleanor. Természetesen azonnal megértette a gondolataim. – Máskor is kísértünk már el titeket.

- És mi lesz a családunkkal? – kérdezi Harry. – Nem cipelhetjük végig őket egész Dél-Amerikán, a megfelelő időpontra várva!

- Ez igaz… - komorodok el.

- Hát akkor legyen két esküvő! – mondja Louis. – Egy Dél-Amerika gyönyörű hegyvidékén, egy pedig itthon, a kis családias Londonban. Ha Kim Kardashian száz esküvőt is tarthat, akkor nektek kettő igazán belefér! – magyarázza, mire Eleanor elneveti magát.

- Hm… Nem is hangzik rosszul – válaszolom bizonytalanul. – Bár hivalkodónak tűnhet két esküvő, a körülményeket figyelembe véve megértik majd az emberek. – Harryre nézek. Nem tűnik meggyőzöttnek. De végül így szól:

- Még gondolkozzunk ezen, oké? – kérdezi, mire bólintok. – Mindenesetre Eleanorral gyertek el a turnéra. És majd meglátjuk, hogy mi lesz – mondja. Szerencsére a munkámmal nem lesz gond, mert főként a számítógépemen dolgozok, ezért magammal tudom vinni. Eszembe jut az is, hogy egy teljesen új részét láthatom a világnak, és örülni kezdek.

Néhány héttel később már csomagolunk is a nagy útra…