Második rész - Huszonötödik fejezet

-  Szóval ennyi? – kérdezem hitetlenkedve. – Csak azért tetted ezt velem, hogy ne unatkozz?

-  Pontosan – vigyorog Christopher. Erős késztetést érzek arra hogy pofon vágjam, de úgy döntök, nem lenne szerencsés még jobban feldühíteni őt. Egy nagyot sóhajtok, próbálva visszanyerni a türelmem és a méltóságom. Hirtelen az éjjeliszekrényen lévő telefonom csörögni kezd. Amikor Christopher elfordítja a fejét, tudom, hogy elérkezett a lehetőség, amire eddig vártam. Amióta itt vagyunk bent, ez az első pillanat, amikor a figyelme nem száz százalékosan rám összpontosul. Ki kell használnom a helyzetet. Egy pillanat alatt döntök, majd felpattanok az ágyról és az ajtó felé futok, amilyen gyorsan csak tudok. Próbálom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy csak egy bugyi és egy melltartó van rajtam. Most nem ez a legfontosabb. Csak az számít, hogy minél hamarabb kijussak innen.

Amikor kiérek az ajtón, egy másodpercre megtorpanok. Egy idegen házban vagyok, fogalmam sincs, hol lehet a kijárat. Körbenézek. Egy nappali-féle szobában vagyok, középen egy hatalmas kanapé terpeszkedik és vele szemben egy kandalló áll. A szemben lévő falon van az egyetlen másik ajtó, ami ki van nyitva és látom, hogy azzal szemben egy másik ajtó áll. A külső ajtó előtt cipők hevernek a földön ledobva…

*Harry szemszöge*

 - Biztos vagy benne, hogy ez a címe? Elég elhagyatott városrészben van. – kérdezem Louist, miután egy taxiba ültünk, és Louis megmondta a címet a sofőrnek, hozzátéve, hogy olyan gyorsan érjünk oda, amennyire csak lehetséges.

 - Igen. Mondtam, hogy már jártam ott. – feleli. – Egy külsőre lepukkant, de belül felújított házban lakik. A konyhájában volt egy egész eldugott polc, ami különféle drogokkal volt telepakolva. Azt akarta, hogy egy altatót adjak be Jasmine-nek, ami ki tudja, mennyi időre ütötte volna ki teljesen…

 - Meg fogom ölni ezt a csávót. Ha Jasmine-nek bármi baja esik… - az idegességtől elakad a szavam.

 - …az én hibám lesz – fejezi be a mondatot Louis. – Hamarabb kellett volna figyelmeztetnem titeket. Sajnálom – mondja, majd a szemembe néz, és látom rajta, hogy komolyan is gondolja. A jobb karomat nyújtom felé, mire Louis vigyorogva megrázza a kezem. Egy pillanatig én is elmosolyodom, majd eszembe jut Jasmine, és hogy valószínűleg most veszélyben van, és elkomorodik az arcom. Ezt Louis is észreveszi rajtam.

 - Mi lenne, ha megpróbálnád felhívni? Hátha mégis tévedek – mondja halkan, és hallom a hangján, hogy még mindig reménykedik benne, hogy nem volt igaza, és Christopher is leállt a tervével. De én tudom, hogy a valóságban a gonosz soha nem adja fel.

 - Összetörtem a telefonom, miután Jasmine-nel beszéltem utoljára – vallom be, mire Louis megértően bólint, és előveszi a saját telefonját a zsebéből. Tárcsázza Jasmine számát, és a füléhez emeli a telefont.

 - Kinyomta – közli pár másodperc várakozás után, majd egy újabb számot ír be a telefonba.

 - Most kit hívsz? – kérdezem.

 - A rendőrséget.

*Jasmine szemszöge*

-  Hé! Azonnal gyere vissza! – hallom Chris dühös hangját, miközben átrohanok a nappalin. Amikor az előszobába érek, megrántom az ajtót, de nem nyílik. Kétségbeesetten nézek körül a szemeimmel a kulcs után kutatva, de sehol nem látom… Kifutok az időből…

Hirtelen Christopher megragadja a karom, és olyan erővel rángat vissza a hálószobába, hogy a fájdalomtól könnybe lábad a szemem. Elmegyünk az ágy mellett, majd Chris az ablak előtt álló kis kanapéra lök. Belesüppedek az ülőhely hideg bőr anyagába, és nagyokat pislogva nézek fel Chrisre, aki egyre elvetemültebb tekintettel méri végig a majdnem teljesen meztelen testemet. Elkapom a fejem, ránézni sem bírok, a kezeimet összefonom a mellkasom előtt…

Mi van, ha Christopher örökké itt akar tartani engem? Ha többé nem láthatom Harryt? Most először hazudtam neki, és biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában van, hiszen ő az, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat. Éppen ezért gondolja most azt, hogy ha egyedül akarok lenni, akkor semmit sem tehet ellene. Ha nem akartam neki elmondani az igazat, akkor nem erőlteti, hanem hagyja, hogy magamtól oldjam meg a problémát… De fogalma sincs róla, hogy ezt képtelen leszek most megtenni. Nincs segítség, egyedül vagyok. Azt mondtam Harrynek, hogy ne keressen, és ő bízik bennem ezért nem is fog keresni… Senki sem tudja, hogy itt vagyok, vagy hogy mit fog művelni velem ez az őrült, aki most egyre közelebb hajol hozzám, én pedig nem tudok elmenekülni, mert sarokba szorított…

És ekkor a kanapé mögött lévő kis ablakon kinézve két ismerős alakot látok a ház mellett sétálni. A ház első emeletén vagyunk, és sötét is van az utcán, ezért nem látom jól őket, de ezt a két alakot és járásmódot bármikor felismerném. Hirtelen belém hasít a remény érzése, hogy talán mégis van kiút innen. Az ablakhoz egészen közel a két ember megáll, majd mind a ketten felpillantanak. Még több méter távolságból is tisztán ki tudom venni Harry arcát… Látom a meglepődést rajta, amikor észreveszi fölöttem Christophert, aki már csak néhány centi távolságra van az arcomtól.

-  Nézz rám, édesem, látni akarom a szemeidet – suttogja Christopher, de én még mindig az ablakon nézek kifelé. Nem is olyan messze egy rendőrautó fényeit látom villogni, amit Harry és Louis is észrevesznek. Harry rám néz, majd komoly arckifejezéssel, a szemöldökeit összeráncolva, alig észrevehetően bólint egyet.

Hirtelen visszafordítom a fejem Christopher felé, aki idő közben olyan közel jött hozzám, hogy így az ajka azonnal megtalálja az enyémet, és erőszakosan megcsókol. Tudom, hogy el kell terelnem a figyelmét, nehogy észrevegye Harryt és Louist az ablak alatt, vagy a mostanra már az utcába érő rendőrautó fényét…

Második rész - Huszonnegyedik fejezet

*Harry szemszöge*

 - Gyerünk Harry, nyisd ki az ajtót! – hallom Louis hangját a hotelszoba ajtaja elől. – Tudom, hogy bent vagy!

 - Menj el, Louis! – kiáltom, majd az ágyon fekve a másik oldalamra fordulok és a fejemre rakok egy párnát. De még így is hallom Louis kitartó dörömbölését az ajtó felől.

 - Nem megyek el, amíg nem beszéltünk! – kiáltja fenyegetően, de hallom a hangján, hogy már kezdi feladni. Tudja, hogy nem fogom kinyitni az ajtót. Egyrészt még mindig nem állok szóba vele, másrészt pedig ha nem ő állna odakint, akkor sem nyitnám ki az ajtót. Senkivel sem akarok beszélni most. Legszívesebben itt maradnék egyedül a hotelszobában ameddig csak lehet, elbújva a világ elől, az összetört telefonommal…

 - Ez most tényleg fontos, hallod? Jasmine-ről van szó! – kiabálja Louis tovább.

Jasmine.

Vajon mit tudhat róla?

Már hosszú órák teltek el azóta, hogy utoljára láttam, amikor még semmi gond nem volt. Aztán hirtelen eltűnt. Fogalmam sem volt, hova mehetett vagy hogy miért. Még csak el sem köszönt tőlem, szó nélkül lépett le. Ez egyáltalán nem jellemző rá. Nagyon megijedtem, amikor nem találtam sehol, és borzasztóan aggódtam.

Amikor néhány perccel ezelőtt felhívott, már az első szavából kihallottam a kétségbeesést. Nem voltam benne biztos, hogy hihetek neki, amikor azt mondta, jól van. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Hallottam a hangján, hogy segítségre szorul. Mégsem kérte. Elutasította. Pedig együtt kellene megoldanunk a problémákat, hiszen társak vagyunk, most már majdnem hivatalosan is! Nem mondta el, hogy mi történt, eltitkolta hogy mi a baj… A saját menyasszonyom hazudott nekem. Ez volt a legelső alkalom a kapcsolatunkban, hogy nem mondott igazat. Biztos vagyok benne, hogy nem önszántából tette. De akkor vajon mi oka lehetett rá?

A tehetetlenség, a kétségbeesés szinte megőrjített. Már néhány óra elteltével is hiányozni kezdett, mintha a másik felemet veszítettem volna el. A legrosszabb az egészben az, hogy tudom, nem kereshetem tovább. Nem tehetek semmit. Ha nem akarja, hogy megtaláljam, akkor úgysem fogom. Ha egyedül akar lenni, akkor úgyis eltaszít magától. Pedig én bármit megtennék érte, bármit! Szeretem őt.

Lassan feltápászkodok az ágyból és az ajtóhoz megyek. Ha Louis bármit tud Jasmine-ről amit én nem tudok, de ami segíthet, akkor megéri néhány percig elviselnem a társaságát. Egy mély lélegzettel összeszedem magam, majd kinyitom az ajtót, és egy eléggé zaklatott és gondterhelt Louis-t látok magam előtt.

-  Végre! – sóhajt. – Bejöhetek? – kérdezi a szoba felé mutatva. Bólintok, majd amikor bemegyünk, Louis leül egy székre én pedig az ágyra huppanok le vele szemben.

-  Ki vele! Mit tudsz Jasmine-ről? – kérdezem rögtön, de úgy tűnik őt nem zavarja, hogy csak ez érdekel.

-  Azt hiszem, bajban van. – kezdi. - Segítenünk kell neki, minél hamarabb. – Tettre készen felpattanok az ágyról.

-  Hol van? Indulás!

-  Nyugodj meg, először el kell mondanom néhány dolgot… Ülj le. – kéri nyugodt hangot erőltetve magára. Mikor leülök, folytatja.

-  Szóval. Először is azt kell bevallanom, hogy Christopher és én együtt dolgoztunk azon, hogy elválasszunk téged és Jasmine-t.

-  Micsoda? – a döbbenettől ledermedek és megmoccanni sem bírok.

-  Jól hallottad. Igazából ő volt az aki ezt az egész tervet kitalálta, én pedig csak segítettem neki. Bevallom, bosszút akartam állni, amiért nem bocsátottál meg. – Hirtelen újra megtalálom a végtagjaimat, amikor sikerül felfognom a szavait, és azzal a lendülettel ütöm meg Louist. De itt meg is állok, ugyanis még hallanom kell a sztori többi részét, szükségem van rá hogy segítsek Jasmine-nek.

-  Oké, ezt megérdemeltem – mondja halkan az arcát dörzsölve.

-  Gyerünk, folytasd! – kiáltok rá türelmetlenül. – Mit tettetek Jasmine-nel?

-  Gondolom, arra rájöttél hogy szándékosan hazudtunk mind a ketten neki, hogy kételyeket ültessünk belé és ne kérd meg a kezét. Viszont ez csak egy rövid időre működött és Jasmine már nem bízott meg Christopherben. Ezért ő erőszakkal akarta elvenni őt tőled. – feszülten figyelem Louist, próbálom értelmezni minden szavát, hogy minél hamarabb ahhoz a részhez érjünk, hogy miként segíthetek Jasmine-nek. – Azt akarta, hogy drogot csempésszek Jasmine italába ma este amikor egyedül marad, és akkor ő elvitte volna magával. Ekkor szálltam ki. Rájöttem hogy nem akarok ártani sem neked, sem Jasmine-nek. De azt hiszem, Christopher úgy döntött hogy nélkülem is véghez viszi a tervét.

-  Várj! Azt akarod mondani, hogy TÉNYLEG bedrogozta Jasmine-t és elvitte magával? – nézek rá elkerekedett szemmel. Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet, pont vele…

-  Igen, azt hiszem ez történt ma, amikor eltűnt a partiról. – bólint Louis.

-  Tudod, merre van Christopher lakása?

-  Igen – válaszol. – Ott voltam, amikor odaadta nekem a drogot. És azt is tudom, hogy nem csak annyi volt neki, hanem több.

Második rész - Huszonharmadik fejezet

Amikor ébredezni kezdek, a kezeim ösztönösem az ágy másik oldala felé vándorolnak, hogy Harryt keressék, ahogyan minden reggel. De helyette csak az üres lepedőt érzem magam mellett. Hol lehet Harry?

Amikor kinyitom a szemem, rájövök hogy nem a londoni lakásunkban vagyok. Bár a szoba hasonló, mint a mi hálószobánk, mégsem olyan otthonos és nyitott, hanem hideg és idegen… Olyan, mintha senki sem lakna itt, mintha egy hotelszoba lenne. A modern bútorok használatlannak tűnnek, a polcok üresen állnak, a falak üresek. Semmilyen személyes tárgy nincsen a szobában, egyetlen hatalmas bőröndöt kivéve, ami az ágy mellett álló íróasztal tetején van kinyitva, és körülötte a széken és a földön ruhák hevernek szanaszét dobálva. Bár a plafonról lelógó szép nagy lámpa erős fénye bevilágítja a szobát, az aprócska ablakon összehúzott sötétítőfüggönyök közötti résen kinézve látom, hogy odakint már sötét van, talán az éjszaka közepe lehet.

Éles fájdalom hasít a fejembe, amikor megpróbálok felkelni az ágyból, ezért inkább visszafekszem a párnára. A végtagjaim sajognak, iszonyatos fáradtság árad szét a testemben amikor mozogni próbálok.

Hol vagyok? És vajon hogy a fenébe kerültem ide?

Nem is kell sokáig gondolkodnom, eszembe jutnak az utolsó emlékeim az estéről. Akkor még semmi bajom nem volt, amikor Harry elindult innivalóért… Csakhogy akkor jött Christopher. Ittam az üdítőből amit hozott, és azután álmosodtam el. Ez csak egy dolgot jelenthet…

Ekkor azonban nyílik az ajtó, és Christopher lép be rajta, egy pohár vízzel a kezében.

-  Halihó, gyönyörűm! Jól aludtál? – kérdezi vigyorogva. A fájdalmakat háttérbe szorítva hirtelen felpattanok az ágyból, azzal a szándékkal, hogy azonnal elrohanjak innen, de ekkor veszem észre, hogy csak bugyi és melltartó van rajtam. Visszaülök az ágyra és magamhoz ölelem a takarót, hogy eltakarjam a testem Christopher elől.

-  Hogy képzelted ezt, Christopher? – kiáltok rá. – Bedrogozni és ájultan elcipelni a vőlegényemtől? Te nem vagy normális! Most azonnal elmegyek. Kérem a ruhám! – üvöltök, de Christopher csak gúnyosan mosolyogva néz.

-  Nyugodj meg – szól halkan. – Igyál szépen egy kis vizet és akkor…

-  Azt hiszed ezek után megiszok bármit is, amit te adsz nekem? – kérdezem meglepődve.

-  Ó, igaz… Hát, te tudod. Pedig a víztől enyhülne a fejfájásod. – vonja meg a vállát. – Akkor csak nyugodj meg szépen. El kell intéznünk egy fontos telefonhívást. És majd utána megbeszélünk mindent.

-  Nem! Elmegyek! – közlöm, majd a hiányos öltözetemmel mit sem törődve felállok és az ajtó felé indulok. Chris először meglepődik, de amikor az ajtóhoz érek már utolér, és elkapja a karom. Visszaráncigál az ágyig és leültet, de továbbra sem enged el.

-  Hagyj elmenni! – kérem.

-  Nem! Itt maradsz, amíg én akarom! – mondja határozottan, de én erre csak egyre kétségbeesettebben próbálom lefejteni magamról az ujjait. Ekkor hirtelen a másik kezével megüti az arcomat, és én a lendülettől eldőlök az ágyon… A fájdalomtól könnybe lábad a szemem, a félelemtől a légzésem felgyorsult és a szívem ijedten dübörög a mellkasomban.

Amikor a kezemmel takarva az arcomat felnézek, látom hogy Chris komoly tekintettel bámul.

-  Nagyon sajnálom, Jasmine, de muszáj volt megtennem. Különben nem vennél engem eléggé komolyan. – mondja halkan, majd feláll az ágytól és a kezébe veszi az éjjeliszekrényen lévő telefont. A rózsaszín tokról felismerem, hogy az enyém, de most már nem merek megszólalni.

-  F, G, H… Ez az, Harry Styles. Megvan. – motyogja, majd visszaül mellém az ágyra. – Most felhívjuk a barátodat, és szépen, nyugodtan megmondod neki hogy minden rendben van veled, és biztonságban vagy. Egy szót sem szólsz rólam, vagy arról hogy hol vagyunk, világos? – amikor nem válaszolok, közelebb hajol hozzám és ezt suttogja: - Ha azt szeretnéd, hogy a barátodnak ne essen baja, akkor most elhiteted vele, hogy önszántadból mentél el a buliról, mert már nagyon fáradt voltál. Az ő érdekében teszed! Megértetted? – kérdezi, mire egy aprót bólintok. Csak Harryt ne! Bármit megtennék, hogy megvédjem őt. Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy én itt ragadok ezzel az őrülttel Isten tudja, hogy meddig…

Christopher elmosolyodik, majd megnyomja a hívás gombot a telefonon és kihangosítja, így mind a ketten halljuk az első sípolást. Tovább nem is kell várnunk, Harry azonnal felveszi a telefont. Biztos vagyok benne, hogy mostanra már halálra aggódta magát miattam.

-  Jasmine? – szól bele gyorsan. Hallom a hangján, hogy mennyire zaklatott. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el azóta, hogy ott hagyott engem az asztalnál a buliban.

-  Szia, Harry – szólalok meg, de a hangom vékonyka és erőtlen. Christopher dühös tekintettel mered rám, és az ujját a piros gomb fölé tartja, jelezve ezzel, hogy még egy rossz hang, és azonnal megszakítja a hívást.

-  Jól vagy? Hová tűntél?! – kérdezi türelmetlenül Harry.

-  Jól vagyok, öö… - kezdem, de Christopher egyre közelebb viszi az ujját a piros gombhoz, ezért megköszörülöm a torkom és magabiztosabb hangot erőltetek magamra. – Csak nagyon elfáradtam, ezért leléptem a buliról. Bocs, hogy nem szóltam.

-  Miért mentél el nélkülem? – kérdezi Harry kissé sértődötten. – Visszavittelek volna a hotelba.

-  Egyedül akartam lenni.

-  Hol vagy most? Elmegyek érted.

-  Nem kell. Ne aggódj, biztonságban vagyok – mondom, mire Chris vigyorgással jelzi, hogy megfelelő a hangom.

-  Jasmine, nem tudsz átverni engem. Tudom, hogy valami nincs rendben. Mi történt a buliban? – kérdezi aggódva.

-  Semmi, csak túl sokan voltak. Egyedül akartam lenni, ennyi az egész – magyarázkodom, de úgy tűnik nem elég meggyőzően, mert Christopher-en látom hogy véget akar vetni a hívásnak.

-  Jasmine, a menyasszonyom vagy! El kell mondanod, hogy mi a baj! – kérlel, a hangja egyre kétségbeesettebb. Amikor kimondja a „menyasszony” szót, a szívem összeszorul, és rájövök, hogy ez a telefonhívás a legelső hazugságom neki…

-  Sajnálom, most le kell tennem. Ne keress többet, majd én felhívlak.

-  Nem állsz még készen a házasságra, ez a baj? Hogy megijedtél? Tudtam, hogy túl korai lenne… - hallom a reménytelenséget és a megbántottságot a hangján… Azt kívánom, bárcsak átölelhetném, bárcsak megnyugtathatnám hogy jól vagyok, és tudathatnám vele, hogy mennyire szeretem. Egy könnycsepp buggyan ki a szememből és száguld végig az arcomon…

-  Sajnálom, Harry! Szeretlek! – mondom ki, de mielőtt Harry válaszolhatna, Chris leteszi a telefont, és ledobja a földre.

-  Hát, ez nem volt valami meggyőző. – néz rám kissé csalódottan. – Te mit gondolsz?

-  Nem gyanakszik. – mondom halkan, a könnyeimmel küszködve. – És nem fog keresni. Bízik bennem.