Második rész - Huszadik, Huszonegyedik fejezet

Sziasztok! Először is, bocsánat hogy megint nem hoztam sokáig új részt. Most viszont egy duplát hoztam, remélve hogy ezzel kárpótolhatlak titeket kicsit (és azért is, mert a huszadikat egy kicsit unalmasnak tartottam). Szóval igyekszem a következő részekkel, ami már ezen kívül készen van az nagyon izgalmasra sikerült, és nemsokára azok is fent lesznek itt, a blogon és alig várom hogy olvashassátok.

Remélem tetszeni fog a dupla rész és minden érthető lesz, ha mégsem akkor írjatok nyugodtan, szívesen válaszolok bármilyen kérdésre! És akár tetszett, akár nem, várom a véleményeteket kommentben vagy a twitteren (@kiezalany) :) 

Jó olvasást! xx.

Mindig is csodáltam azokat a sztárokat, akik magabiztosan és öntelten vonultak végig a fények és a fényképezőgépek kattogásának kereszttüzében a vörös szőnyegen. Rengetegszer elképzeltem már, hogy milyen érzés lehet, amikor mindenki engem figyel, az összes fotós rólam készít képet. Csillogó estélyi ruha, elképesztően magas sarkú cipők, tökéletes haj, vadító smink… Minden lány álma. Természetesen én is álmodoztam már róla, hogy gyönyörűen, az energiától majdnem kicsattanva sétálok, sütkérezve a népszerűség fényében, a világ leghelyesebb pasijával az oldalamon, és mindenki a helyemben akar lenni.

Mikor Harry megkért, hogy kísérjem el a bandát (Eleanorral és Danielle-el együtt) a díjátadóra San Francisco-ban, nagyon boldog voltam. Ez az első alkalom, hogy együtt fogunk megjelenni Harryvel, mióta megkérte a kezemet. Az eljegyzésünk híre persze futótűzként terjedt az internetnek és a lesifotóknak köszönhetően, hiszen látható jele volt a hatalmas gyémántgyűrű az ujjamon, amit éjjel-nappal viseltem és soha nem vettem le. Harryt és engem sem érdekelt, hogy az emberek mit gondoltak, hagytuk, hogy megbámuljanak és pletykákat találjanak ki. Mint például azt, hogy csak a pénze miatt vagyok Harryvel vagy hogy titokban még mindig megcsalom Louis-val. Ezek voltak a legdurvábbak és ezeket hallottuk a leggyakrabban, de megtanultuk nem figyelembe venni a rosszindulatú emberek véleményét.  Csak az számított, hogy mi tudjuk, igazán szeretjük egymást és semmi mással nem törődtünk.

Eleanorral egész délután izgatottan készülődünk az esti eseményre. Ő már hozzászokott a csillogáshoz, ezért nem annyira izgul, de ahogy teltek az órák és minden perccel közelebb kerülünk az estéhez, én egyre jobban félni kezdek.

-  …vagy mi van, ha rálépek a ruhámra? És leszakad a szoknya és ott állok majd egy szál bugyiban és… - magyarázok Eleanornak holtra vált arccal, miközben várom, hogy ő is kész legyen a sminkjével. Csak nevet rajtam, majd megnyugtatni próbál:

-  Semmi ilyesmi nem fog történni – mosolyog bátorítóan. – Észre sem veszed, és már bent is vagyunk az arénában, senki nem fog veled foglalkozni. – mondja, majd a fülébe helyez egy hosszú ezüst fülbevalót. 

-  Tényleg nem, ha te is ott leszel! – nevetek. – Gyönyörű vagy. – nézek végig Eleanor-on. Elegáns fekete miniruhát visel, púderszínű táskával és magas sarkú cipővel. Ezüst ékszerekkel tette még csillogóbbá a megjelenését, de mégis visszafogottan. Egyszerűen tökéletes. Örülök, hogy tőle kértem tanácsot az ügyben, hogy mit viseljek ma este, bízok az ízlésében, soha nem szokott tévedni. Én a Harrytől a születésnapomra kapott sötétkék Chanel ruhát vettem fel, amit szintén púderszínű kiegészítőkkel, de arany ékszerekkel dobtunk fel, amik kiemelték a halványan napbarnított bőrömet (nyár óta már egy kicsit lekopott a színem) és meleg árnyalatú szőke hosszú hajamat. Mire elindulunk, Eleanornak valamennyire sikerül csillapítania a félelmemet, ezért izgatottan bár, de viszonylag magabiztosan lépünk ki az ajtón, ami előtt a srácok kocsija vár ránk.

-  Ne engedd el a kezem – suttogom Harrynek, miközben kikászálódunk az autóból. Ő csak rám villant egy fél oldalas mosolyt, mire szinte elvarázsolva bámulok rá. Most, hogy kiszálltunk a sötét kocsiból, végre van alkalmam megnézni, hogy mennyire csípte ki magát Harry. Iszonyatosan jól néz ki – elegáns fekete öltönyt visel az én ruhámhoz illő sötétkék inggel. Göndör haja rendezett formába van zselézve, ami nagyon jól áll neki.

Mikor sikerül elszakítanom róla a pillantásom, végignézek a többieken is, amint az autóból szállnak ki – Zayn és Perrie, Liam és Danielle, Louis és Eleanor, végül pedig Niall. Mindannyian tökéletesen mutatnak együtt – mintha csak egy alkalmi ruha fotózásról csöppentek volna ide. Elég nagy társaságot alkotunk, ugyanis elérkezett az az idő, amikor a One Direction négy tagja is hivatalosan megerősítve foglalt. És az egyikük örökre foglalt is lesz – ugrik be a gondolat hirtelen a fejembe, miközben rápillantok a kezemen villogó hatalmas gyűrűre.

Harryvel egymás kezét szorítva lépünk a vörös szőnyegre, követve a többieket a sorban. A lányokkal egy picit a srácok mögött, a háttérbe szorulva állunk, amíg velük néhány gyors interjút készítenek az újságírók és riporterek. Közben folyamatosan kattognak a fényképezőgépek, a sok vakutól már kezdek szédülni, ezért egyre erősebben fogom Harry kezét, és pillanatra sem engedem el. Türelmesen mosolyogva hallgatom, ahogyan a zenéről és a bandáról beszél magabiztosan a kamerákba, és közben arra gondolok, hogy tényleg nem is olyan vészes ez az egész. Nem kell mást tennem, csak mosolyogva lépegetni – ezt még egy ötéves is meg tudná csinálni felborulás nélkül.

-  Úgy hallottam, a magánéletében is nagy tervei vannak – hallom az éppen Harryt faggató riporternő hangját, ami visszarángat a gondolataim közül. Nem éppen szimpatikus a nő, ázsiai arcvonásaival, és hosszú fekete hajával, ahogyan elszánt tekintettel tartja a mikrofonját Harry felé. Ő szemrebbenés nélkül válaszol, látszólag nem lepte meg a kérdés.

-  Igen, készülünk megtenni a következő nagy lépést az életünkben. – mondja sejtelmesen mosolyogva.

-  Jasmine, megmutatnád esetleg nekünk a gyűrűdet? – kéri a nő, óvatosan Harryre pillantva megerősítésért, aki csak bólint, majd egy kissé előrébb húz engem, és felemeli összekulcsolt kezeinket, a gyűrűmet a kamera felé mutatva.

-  Hűha, ez aztán az eljegyzési gyűrű! Sok boldogságot kívánok nektek, és köszönöm az interjút – mondja befejezésül, mire Harry biccent egyet és tovább sétálunk a többiek után.

-  Óh, Jasmine, még egy szóra! – hallom az előbbi riporter nő kiáltását, mire hirtelen hátrafordulok és kérdőn nézek rá.

-  Mesélnél egy kicsit az esküvő terveiről? Csak egy perc – mondja, a hangja szinte könyörög. Harryre nézek, aki visszapillant rám, de már a következő újságíró kérdéseinél jár. Észre sem veszi, hogy a kezünk akaratlanul is kicsúszik egymáséból, ahogyan visszafordulok az ázsiai nő kamerája elé.

-  Tehát, megvan már a nagy nap időpontja, helyszíne? – kérdezi mosolyogva, majd felém nyújtja a nagy mikrofonját.

-  Öhm… Mindenképpen tavasszal lesz, hogy legyen időnk mindent alaposan megszervezni, de az időpont még nincs meg. A helyszínt sem tudjuk még, de az biztos, hogy egy nagyon különleges helyen lesz megtartva – válaszolom kicsit bizonytalan hangon.

-  Esetleg a ruhádat már kiválasztottad? – kapom a következő kérdést.

-  A képzeletemben már tökéletes, de sajnos még nem találtam meg őt. – a nő visszafogottan elneveti magát a válaszomon, majd még egyszer megköszöni az interjút és sok boldogságot kíván. Harry után nézek.

De nem látom sehol.

Hirtelen elvakít a rengeteg fényképezőgép és a lámpák, körülöttem mindenhol zsivaj és beszélgető emberek, de biztos pontom már nincs meg. Elveszett. Kétségbeesetten nézek körbe, már majdnem úgy döntök, hogy elrohanok, amikor észreveszem Harryt hátulról néhány méterrel arrébb, a többiekkel körbevéve. Sietve elindulok felé, ő pedig mintha csak megérezte volna, hogy megyek, hátrapillantva rám mosolyog.

-  Gyere ide – int a fejével, mire óvatosan átverekedem magam néhány emberen és Harry mögé állva belecsúsztatom a kezem az övébe. Megkönnyebbülten mosoly húzódik a számra, úgy érzem újra biztonságban vagyok, Harry pedig nem engedi el a kezem többé.

*Louis szemszöge*

 - Ma este kell megtenned.

 - Nem fog menni! Ez már túl sok. – válaszolom a fejemet rázva Christopher ijesztően sötétkék szemeibe nézve. Próbálok nyugodt kifejezést varázsolni az arcomra, hogy bátrabbnak tűnjek, de az igazság az, hogy borzasztóan aggódom.

 - A szavadat adtad, Tomlinson! Segítened kell, különben nagyon megbánod! – bizonygatja Christopher továbbra is, miközben a fejemben szinte egy csata zajlik le.

Az egyik felem szíves örömest segítene neki a gonosz tervében, örülne, hogy végre visszavághat, hogy fájdalmat okozhat annak, aki ugyanezt tette velem. Harry a legjobb barátom volt. Mégis elég volt egyetlen egy hiba, és máris én lettem a legnagyobb ellensége. Igazságtalanságnak éreztem, hiszen én is ugyanolyan rosszul éreztem magam, miután megcsókoltam Jasmine-t. Megbántam. És ő mégsem bocsátott meg. Hiába próbálkoztam, hiába kérleltem, többé szóba állni sem volt hajlandó velem. Ez azért vicces, mert hogy elvileg egy bandában vagyunk, összhangban kellene hogy álljunk és együtt csinálni ezt az egészet. Ahogyan elkezdtük. De a dolgok megváltoztak, és ahogy telt az idő, egyre jobban zavart a Harryből áradó harag. Aztán ez még rosszabb lett, amikor még dühösnek lenni sem volt hajlandó. Inkább viselném el azt, hogy mérges rám, mint hogy nem vesz tudomást létezésemről.  Így méginkább mardosott belülről a bűntudat, szinte felemésztett… Nem bírtam belenyugodni, egyre jobban vágytam a bosszúra.

A másik felem viszont túlságosan jól ismeri Harryt ahhoz, hogy elfelejtse a barátságunkat. Ez a felem még mindig törődik vele is és Jasmine-nel is, a legjobbat kívánja nekik és most aggódik értük… Fogalmam sincs, hogyan sikerült egészen eddig elnyomnom a lelkiismeretem hangját, hogyan voltam képes nem figyelembe venni. Hiszen most szinte üvölti, hogy „MIT CSINÁLSZ? MEGŐRÜLTÉL?! Eszedben sincs komolyan ártani nekik!” A kezemben lévő néhány darab kis tablettára nézek. Igaza van. Eszemben sincs.

-  Nem csinálom. Kiszálltam. – mondom ki végül, próbálva minél magabiztosabban kiejteni a szavakat.

-  Mi a…?  - szitkozódik Christopher. Látom az arcán, hogy iszonyúan dühös. – Nem hallottad amit mondtam? Nincsen választásod! MEG! KELL! TENNED! – a végére már szinte üvölt. De nem érdekel a haragja, nem vagyok hajlandó a barátaimnak ártani. Már döntöttem, és vállalom a következményeit. Ha azt kell, öljön meg itt és most. Inkább engem bántson, mint őket.

-  Hát nem érted, Christopher? – közelebb lépek hozzá, összeszedve minden erőmet a szemébe nézek. – Ezzel átlépnénk egy határt! Most kell leállnunk, elég volt! Végeztem. És jobban tennéd, ha te is feladnád. – látom, hogy a döbbenettől elakad a szava, ezért megragadom az alkalmat, és hátat fordítok neki, majd kisétálok az öltözőből.

*Jasmine szemszöge*

Mikor meghallom, hogy Louis elindul kifelé, gyorsan elfutok az ajtó elől és a közeli folyosón befordulva elbújok. A hideg falnak dőlve próbálom értelmezni, hogy mégis mi a franc történt az előbb.

-  Hallgatóztál? – kérdezi Chris meglepődve. Eddig senkinek sem mondtam el ezt, de most muszáj valamivel elterelnem a figyelmét, és úgy tűnik, ez most sikerült is.

-  Igen. – bólintok. – Ezek után biztos voltam benne, hogy Louis segített neked valamiben. Csak nem tudtam, hogy mióta tart ez a dolog, hogy mennyi minden volt benne ebben az egészben… De ekkor rájöttem arra is, hogy Louis miért hazudott Harryről korábban. Egyértelmű volt, hogy te vetted rá. Hirtelen minden értelmet nyert, hogy miért bukkant fel az étteremben Louis, amikor veled találkoztam, hogy miért hazudtatok mind a ketten ugyanazon a napon, és hogy miért láttalak titeket a hotelban vitatkozni…

-  Okos nő vagy. Persze, hogy ezek alapján rájöttél. – Egy pillanatig elismerést látok a szemében. De ez gyorsan el is tűnik, és a helyét a gúnyos arckifejezés veszi át. – De mégis itt vagy most! Mindezek ellenére is sikerült elérnem, hogy eljöjj hozzám. Ki is lesz az okosabb a végére?

Második rész - Tizenkilencedik fejezet

ZENE

„Cause with your hand in my hand and a pocket full of soul

I can tell you there’s no place we couldn’t go

Just put your hand on the glass, I’ll be trying to put you through

You just gotta be strong…”

Amikor a hotel előtt kiszállunk az autóból, Harryvel mosolyogva fogjuk meg egymás kezét. Le sem lehetne törölni a boldogságot az arcunkról. A parkolóban ácsorgó, és most utánunk siető néhány lesifotós ennek biztosan örül… Főleg, amikor meglátják az ujjamon terpeszkedő hatalmas, feltűnő gyémántot. Miközben a miénk mögött leparkoló autóból Liam, Zayn, Niall, Danielle és Eleanor szállnak ki, a fotósok kiabálni kezdenek felénk és a rajongók is „támadni” kezdenek. Harryvel a többiek felé nézünk, de úgy tűnik, hogy őket most békén hagyják. Ma este mi ketten vagyunk az érdekesek, de nem törődünk a felhajtással.

A sok ember elállja az utunkat, és eszeveszett módon kattintgatják a fényképezőgépeket és vakítanak meg minket az erős vakukkal. Miközben a hotel biztonsági őre felénk próbál sietni a tömegben, mi próbáljuk kizárni a fejünkből a felénk kiabáló hangokat. De egyet akaratlanul is meghallunk, mind a ketten.

-  Hol hagytátok Louis-t? – ordítja egy lány.

Harryvel egymásra nézünk. Bátorítóan szorítom meg a kezét még erősebben, közben pedig a biztonsági őrnek sikerül elérnie hozzánk, és segítve nekünk áttörni a kisebb embertömegen, a hotel bejárata felé terel minket. Amikor belépünk a hotel előcsarnokába, a többiek már ott várnak minket, de a társaság még egy fővel gyarapodott. Louis áll ott velük, bordó sapkával a fején, sötétzöld pulcsiban és farmerban. Eleanor odalép hozzá, és megölelik egymást, majd halkan beszélgetni kezdenek. Óvatosan Harryre pillantok, aki gyanakvóan és kissé dühös tekintettel méregeti Louist.

-  Nem muszáj odamennünk – mondom neki halkan.

-  De igen, meg akarom köszönni a többieknek, hogy segítettek. Csak egy perc az egész. Gyere – kezd el húzni magával, a kezemnél fogva. Mikor odaérünk a társasághoz, mindenki mosolyogva néz ránk, majd Harry megszólal.

-  Köszönöm, hogy segítettetek ma este. Nélkületek nem lett volna tökéletes – mondja visszafogottan. Tudom, hogy Louis jelenléte feszélyezi őt, már nem tud annyira felszabadult lenni, ha ő is egy légtérben van vele.

-  Igazán nincs mit – válaszolja Danielle mosolyogva.

-  Szívesen, nagyon örülünk nektek! – feleli Liam.

-  Ez csak természetes, tekintve hogy fél éve majdnem elrontottam az egészet… - motyogja Niall, mire elkerekedett szemmel nézek rá.

-  Nem csak te – közli Harry, majd gyilkos pillantással Louis felé néz. Ölni tudna a tekintetével, még engem is kiráz tőle a hideg. Közelebb húzódok hozzá, remélve, hogy így egy picit eszébe juttatom, hogy megígérte, nem lesz több balhé.

-  Még mindig rettenetesen sajnálom – mondja Louis komolyan. – De örülök, hogy végül minden jóra fordult, legalábbis köztetek. Remélem, hogy boldogok lesztek – Egy mosolyt erőltet az arcára, de látom rajta, hogy valójában ideges, és szomorú is. Harry még mindig meredten bámulja, majd a földre nézve válaszol.

-  Aha. Oké. – mondja kíméletlenül, majd felém fordul. – Mehetünk, Jasmine? – kérdezi, mire egy sóhaj kíséretében bólintok.

-  Még egyszer köszönünk mindent, srácok! Jó éjszakát – mosolygok a többiekre, akik ezután szintén jó éjszakát kívánnak, és Harryvel az előcsarnokon átvágva a liftek felé vesszük az irányt.

-  Megéljük azt valaha is, hogy újra barátok lesztek Louis-val? – kérdezem eltűnődve, miközben belépünk az előttünk kinyíló liftbe.

-  Nem – közli Harry egyszerűen, megvonva a vállát.

-  Miért nem? Látom rajtad hogy zavar. – Harry nem válaszol, csak csendben néz maga elé. – Nem lenne jobb, ha megpróbálnátok túllépni ezen? – direkt kérdezem többes számban, mert tudom, hogy Louis már kész lenne újra a barátja lenni, és csak Harry az, aki olyan makacs, hogy hónapokkal később is képes haragudni rá.

-  Hagyjuk már ezt Jasmine, kérlek. – néz rám fáradt tekintettel.

-  Sajnálom, csak annyit akartam mondani, hogy tudom, milyen nehéz megbocsátani, de a könnyebb út lehet, hogy több fájdalmat okoz, és rengeteg energiádat elveszi, hogy megtartsd a haragot iránta.

-  Nem haragszom, egyszerűen csak nem érdekel már – mondja Harry, de hallom a hangján, hogy valójában nem így érez.

-  Ezzel engem akarsz meggyőzni, vagy magadat? – nézek a szemébe, mire Harry kínosan elröhögi magát.

-  Azt hiszem, inkább magamat – mondja egy sóhaj kíséretében. Ekkor kinyílik a lift ajtaja, és Harryvel kilépünk a huszonegyedik emelet folyosójára.

-  Ne beszéljünk most erről, jó? – mondja, miközben a szobánk felé sétálunk. – Éppen az előbb kértem meg a kezed.

-  Óó, hát majdnem ki is ment a fejemből – ugratom mosolyogva, miközben megállunk a szobánk ajtaja előtt, és Harry kinyitja az ajtót. A szobába belépve az ajtó mögötti falnak dőlök, Harry pedig velem szembe állva közelebb húzódik hozzám. Nagyon közel. Az arcunk két centire sincs egymástól, érzem magamon minden lélegzetvételét. A szívem egyre hevesebben ver…

-  Akarod, hogy emlékeztesselek? – kérdezi egy széles vigyorral az arcán, de én nem tudok válaszolni. Nem bírom visszafogni magam, azonnal érezni akarom az ajkaimmal az övéit, minél közelebb akarom őt magamhoz. Csókolózni kezdünk, miközben lassan befelé araszolunk a szobába, majd Harry óvatosan az ágyra fektet…

-  Boldog szülinapot. – suttogja a fülembe, miközben közelebb bújik hozzám a takaró alatt és hátulról átölel.

-  Te vagy a legcsodálatosabb ajándék, amit valaha kaptam – válaszolom halkan, de már alig bírom nyitva tartani a szemeimet az álmosságtól. Harry gyengéden egy puszit nyom az arcomra, én pedig néhány nagy pislogás után lassan álomba merülök…