2013. december 29., vasárnap

Második rész - Tizenkilencedik fejezet



„Cause with your hand in my hand and a pocket full of soul
I can tell you there’s no place we couldn’t go
Just put your hand on the glass, I’ll be trying to put you through
You just gotta be strong…”
Amikor a hotel előtt kiszállunk az autóból, Harryvel mosolyogva fogjuk meg egymás kezét. Le sem lehetne törölni a boldogságot az arcunkról. A parkolóban ácsorgó, és most utánunk siető néhány lesifotós ennek biztosan örül… Főleg, amikor meglátják az ujjamon terpeszkedő hatalmas, feltűnő gyémántot. Miközben a miénk mögött leparkoló autóból Liam, Zayn, Niall, Danielle és Eleanor szállnak ki, a fotósok kiabálni kezdenek felénk és a rajongók is „támadni” kezdenek. Harryvel a többiek felé nézünk, de úgy tűnik, hogy őket most békén hagyják. Ma este mi ketten vagyunk az érdekesek, de nem törődünk a felhajtással.
A sok ember elállja az utunkat, és eszeveszett módon kattintgatják a fényképezőgépeket és vakítanak meg minket az erős vakukkal. Miközben a hotel biztonsági őre felénk próbál sietni a tömegben, mi próbáljuk kizárni a fejünkből a felénk kiabáló hangokat. De egyet akaratlanul is meghallunk, mind a ketten.
-  Hol hagytátok Louis-t? – ordítja egy lány.
Harryvel egymásra nézünk. Bátorítóan szorítom meg a kezét még erősebben, közben pedig a biztonsági őrnek sikerül elérnie hozzánk, és segítve nekünk áttörni a kisebb embertömegen, a hotel bejárata felé terel minket. Amikor belépünk a hotel előcsarnokába, a többiek már ott várnak minket, de a társaság még egy fővel gyarapodott. Louis áll ott velük, bordó sapkával a fején, sötétzöld pulcsiban és farmerban. Eleanor odalép hozzá, és megölelik egymást, majd halkan beszélgetni kezdenek. Óvatosan Harryre pillantok, aki gyanakvóan és kissé dühös tekintettel méregeti Louist.
-  Nem muszáj odamennünk – mondom neki halkan.
-  De igen, meg akarom köszönni a többieknek, hogy segítettek. Csak egy perc az egész. Gyere – kezd el húzni magával, a kezemnél fogva. Mikor odaérünk a társasághoz, mindenki mosolyogva néz ránk, majd Harry megszólal.
-  Köszönöm, hogy segítettetek ma este. Nélkületek nem lett volna tökéletes – mondja visszafogottan. Tudom, hogy Louis jelenléte feszélyezi őt, már nem tud annyira felszabadult lenni, ha ő is egy légtérben van vele.
-  Igazán nincs mit – válaszolja Danielle mosolyogva.
-  Szívesen, nagyon örülünk nektek! – feleli Liam.
-  Ez csak természetes, tekintve hogy fél éve majdnem elrontottam az egészet… - motyogja Niall, mire elkerekedett szemmel nézek rá.
-  Nem csak te – közli Harry, majd gyilkos pillantással Louis felé néz. Ölni tudna a tekintetével, még engem is kiráz tőle a hideg. Közelebb húzódok hozzá, remélve, hogy így egy picit eszébe juttatom, hogy megígérte, nem lesz több balhé.
-  Még mindig rettenetesen sajnálom – mondja Louis komolyan. – De örülök, hogy végül minden jóra fordult, legalábbis köztetek. Remélem, hogy boldogok lesztek – Egy mosolyt erőltet az arcára, de látom rajta, hogy valójában ideges, és szomorú is. Harry még mindig meredten bámulja, majd a földre nézve válaszol.
-  Aha. Oké. – mondja kíméletlenül, majd felém fordul. – Mehetünk, Jasmine? – kérdezi, mire egy sóhaj kíséretében bólintok.
-  Még egyszer köszönünk mindent, srácok! Jó éjszakát – mosolygok a többiekre, akik ezután szintén jó éjszakát kívánnak, és Harryvel az előcsarnokon átvágva a liftek felé vesszük az irányt.
-  Megéljük azt valaha is, hogy újra barátok lesztek Louis-val? – kérdezem eltűnődve, miközben belépünk az előttünk kinyíló liftbe.
-  Nem – közli Harry egyszerűen, megvonva a vállát.
-  Miért nem? Látom rajtad hogy zavar. – Harry nem válaszol, csak csendben néz maga elé. – Nem lenne jobb, ha megpróbálnátok túllépni ezen? – direkt kérdezem többes számban, mert tudom, hogy Louis már kész lenne újra a barátja lenni, és csak Harry az, aki olyan makacs, hogy hónapokkal később is képes haragudni rá.
-  Hagyjuk már ezt Jasmine, kérlek. – néz rám fáradt tekintettel.
-  Sajnálom, csak annyit akartam mondani, hogy tudom, milyen nehéz megbocsátani, de a könnyebb út lehet, hogy több fájdalmat okoz, és rengeteg energiádat elveszi, hogy megtartsd a haragot iránta.
-  Nem haragszom, egyszerűen csak nem érdekel már – mondja Harry, de hallom a hangján, hogy valójában nem így érez.
-  Ezzel engem akarsz meggyőzni, vagy magadat? – nézek a szemébe, mire Harry kínosan elröhögi magát.
-  Azt hiszem, inkább magamat – mondja egy sóhaj kíséretében. Ekkor kinyílik a lift ajtaja, és Harryvel kilépünk a huszonegyedik emelet folyosójára.
-  Ne beszéljünk most erről, jó? – mondja, miközben a szobánk felé sétálunk. – Éppen az előbb kértem meg a kezed.
-  Óó, hát majdnem ki is ment a fejemből – ugratom mosolyogva, miközben megállunk a szobánk ajtaja előtt, és Harry kinyitja az ajtót. A szobába belépve az ajtó mögötti falnak dőlök, Harry pedig velem szembe állva közelebb húzódik hozzám. Nagyon közel. Az arcunk két centire sincs egymástól, érzem magamon minden lélegzetvételét. A szívem egyre hevesebben ver…
-  Akarod, hogy emlékeztesselek? – kérdezi egy széles vigyorral az arcán, de én nem tudok válaszolni. Nem bírom visszafogni magam, azonnal érezni akarom az ajkaimmal az övéit, minél közelebb akarom őt magamhoz. Csókolózni kezdünk, miközben lassan befelé araszolunk a szobába, majd Harry óvatosan az ágyra fektet…

-  Boldog szülinapot. – suttogja a fülembe, miközben közelebb bújik hozzám a takaró alatt és hátulról átölel.
-  Te vagy a legcsodálatosabb ajándék, amit valaha kaptam – válaszolom halkan, de már alig bírom nyitva tartani a szemeimet az álmosságtól. Harry gyengéden egy puszit nyom az arcomra, én pedig néhány nagy pislogás után lassan álomba merülök…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése