Második rész - Tizedik fejezet

Sziasztok! :)
Tudom, nincs mentség arra, hogy miért nem írtam szinte egész nyáron, de egyszerűen nem jött ihletem hozzá. Néha meg kell várnom, amíg az ihlet utolér, amíg megérik a fejemben a történet, amit le akarok írni. De mostanra sikerült elrendezni a szálakat, összekötni a jegyzeteket, és újra belemélyedni egy kicsit az írásba, amíg még van időm rá.
Már régebben készen volt egy rész, amit imádtam írni és amit várok hogy elolvassatok. Nagy dolog fog történni benne! Azt hiszem az egyik legjobban sikerült fejezet, amit megírtam. Bár még nincs itt az ideje, hamarosan arra is sor fog kerülni végre, néhány rész kérdése csak. :)
Addig is, remélem hogy tetszeni fog az új fejezet! Hosszabbra írtam, mint a többit és a következő pedig extrahosszú lesz, hogy kicsit bepótoljam a lemaradást :) Írjatok kommentet ha tetszett! xx

A kezemben lévő könyvet magam mellé rakva elterülök a földön, és egy nagy sóhajtás után a fölém magasodó nagy fákat kezdem bámulni. Csend van. Nyugalom. Már régóta erre vágytam, de még nem volt lehetőségem arra, hogy kereshessek egy ilyen helyet. Most is csak Harry nélkül tudtam megtenni, ami egy kicsit zavart is, de úgysem lett volna semmi dolgom miközben ő a srácokkal próbál. Nem is kellett sokat sétálnom a New Orleans-i arénától, és már rá is bukkantam egy eldugott parkra. Nem túl nagy, de viszonylag csendes hely. Néhány kutyasétáltatótól és pár idős nénitől eltekintve szinte senki nem jár erre, főleg nem fotósok vagy rajongók. Még az időjárás is egész kellemes – az eddigi forróság enyhült, de a nap még mindig szikrázóan süt, a fák árnyékában kissé hűvös szellő fúj. Tökéletes egy gondolkodós-pihenős-olvasós délutánhoz.

A gondolataim tengeréből hirtelen egy, az arcomat nyaldosó kutya ránt ki. Ijedtemben felugrok, és ekkor egy hangot hallok meg:

-  Hé, Tappancs! Gyere vissza!  - kiáltja egy férfi. Magas, izmos alkatú, a haja fekete és felzselézett. Futva jön oda hozzám, és megfogja a kutyáját, majd tetőtől talpig végigmér engem a szemével, amivel egy kissé zavarba hoz. Mintha azon gondolkozna, hogy érdemes-e szóba állnia velem. Végül úgy tűnik, eldöntötte, hogy igen, mert elmosolyodik és így szól:

-  Bocsánat a kutya miatt. Christopher Wood vagyok.

-  Harry, merre vagy? – kiáltok már vagy ötödszörre az aréna hátsó részében lévő öltözők és mindenféle más termek labirintusában bolyongva. Már majdnem az egész épületet végigjártam, hogy megtaláljam Harryt, mindenkit végigkérdeztem, akivel találkoztam, hogy nem látták-e őt. Aggódni kezdek. Körülbelül négy-öt órája lehetett, hogy eljöttem a hotelból, azzal az indokkal, hogy magányra van szükségem. Hát, végül nem teljesen úgy sikerült ez a délután, ahogyan terveztem, de még mindig úgy gondolom, hogy jót tett ez a kis kiruccanás a parkban. Jó volt néhány óráig elfelejteni a pörgést, a rohanást, és egy idegen ember társaságában tölteni az időt, megismerni valaki mást. Christopher Wood színész, az egyik világhírű sorozatban játszik. Őszintén szólva az első benyomásom az volt, hogy beképzelt és bunkó sztár, de ennek ellenére nagyon figyelmes és kedves volt, pontosan tudta, mikor mit mondjon, hogyan terelheti el a gondolataimat. Az egyetlen dolog ami nem tetszett benne, az a túlzott magabiztossága és a rámenőssége volt. Hiába mondtam el neki többször is, hogy van barátom, nem vette figyelembe, és folyamatosan flörtölni próbált velem, pedig én úgy tettem, mintha nem venném ezt észre. Bár Chris is van legalább annyira híres, mint a One Direction, egyetlen sikítozó lány sem szakított minket félbe, nem láttam lesifotósokat sem a környéken, a park teljesen nyugodt és csendes volt. Úgy éreztem, pont ez az, amire éppen szükségem van. De mindeközben valami furcsa hiányérzet kavargott bennem, mint mindig, amikor nincs mellettem Harry. Azt kívántam, bárcsak Ő lenne ott velem Chris helyett... Mintha a lényem egy része soha nem hagyná őt el.

Miután sikerült rávennem Christ, hogy elengedjen, újult erővel indultam el az aréna felé, ahol a srácok fellépnek ma este. Liam elmondta, hogy Harry egyedül akart lenni, ezért valószínűleg elbújt valami félreeső helyre. Gondoltam, megkeresem, mert ha Harry egyedül akar lenni, annak mindig valami oka van. Remélem, hogy nincs semmi baj. Miközben a hosszú folyosón sétálok, előszedem a telefonomat. Bár le volt halkítva, csak egyetlen üzenetem érkezett, az is anyukámtól. Azt írja, az öcsém, Ryan kikészíti őt, amiért nem bír egy helyben ülni, törött lábbal is ugyanúgy pörög, mintha semmi baja nem lenne. Elmosolyodok. Ryan és én ebben az egy dologban hasonlítunk: egyikünk sem bírja elviselni, ha valami megakadályozza abban, amit tenni akar. Ha neki éppen sétálni van kedve, nem fogja engedni, hogy egy törött láb az útjába álljon.

A folyosó végére érve befordulok jobbra, és ekkor látom, hogy az aréna végéhez érkeztem. Itt már csak a nagy garázs-szerű, magas mennyezetű helység van, ahol a teherautók a berendezéseket hozzák a koncertekhez. Visszafordulok, ám ekkor nagyon halkan egy gitár hangját hallom meg. Megállok, és figyelmesen fülelni kezdek. Pár másodperc múlva egy még halkabb ének is társul a gitár akkordjaihoz. Egy nagyot dobban a szívem. Az Ő hangja. Álmomban is felismerném. Mély és férfias, mégis kristálytisztán csengő hang. Ismerős és megnyugtató. Rögtön biztonságban érzem magam tőle, és egy nagyot sóhajtok. Harry imád magában énekelgetni, de általában csak akkor szokott, ha van olyan dal, aminek a dalszövegét igazán át tudja érezni. Közelebb megyek a fal széléhez, és óvatosan kipillantok mögüle.

Harry az egyik nagy, sötétkék doboz tetején ülve egy gitárt tart az ölében, és a fejét lehajtva figyeli a hangszert. Nagyon koncentrál, ahogyan az ujjaival egymás után fogja le a húrokat. Lassan pengeti a gitárt, látszik, hogy nem igazán ért hozzá. Gyakran egy-két oda nem illő hangot is lejátszik, de ilyenkor nem áll meg, csak tovább folytatja. Nem tökéletes a zene, sőt, kifejezetten lehetne még mit csiszolni rajta, de Harryt nem érdekli. És engem sem.

Szinte megbabonázva figyelem. Fel sem bírom fogni, miért lehet rám ilyen nagy hatással, egyszerűen csak érzem, hogy majd’ kicsattanok a boldogságtól, amiért hallhatom Őt énekelni. Hallhatom a hangját, anélkül, hogy megsüketülnék a több ezer ember sikítozásától, távol a fényektől és a hangosítástól, csak Harry létezik ebben a pillanatban. Így énekel:

„They don’t know about the things we do,

they don’t know about the I Love You-s,

but I bet you if they only knew,

they would just be jealous of us..”

Felismerem a zenét. Ez a srácok egyik száma az új albumukról, ami hónapok múlva fog megjelenni. Még csak néhányszor hallottam, de azonnal megtetszett.

„They don’t know about the Up All Night-s,

they don’t know I’ve waited all my life,

just to find a love that feels this right…

Baby they don’t know about, they don’t know about us..”

Harry tovább énekel, miközben én nem bírom visszafogni magam tovább, és a lábaim lassan maguktól elindulnak felé. Harry nem vesz észre, a gitárját nézi. Bár a zene valójában zongorára íródott, ő tökéletesen átformálta úgy, hogy a gitáron is hasonlóan hangozzon.

Leülök Harry mellé a sötétkék doboz tetejére. A szeme sarkából rám pillant, de nem hagyja abba a zenélést, amit nem bánok. Az örökkévalóságig tudnám hallgatni. Amikor a dalszöveg következő részéhez ér, felém fordul, és a szemembe néz. Nekem énekel.

„They don’t know how special you are,

they don’t know what you’ve done to my heart.

They can say anything they want,

cause they don’t know about us.”

Második rész - Kilencedik fejezet

Follow my blog with Bloglovin

 

-  Annyira szép! – suttogom halkan, miközben Harry átölel. Szorosan bújok hozzá, egy kissé kómásan a felkelő nap erős sugarait visszatükröző tengert bámulva. Pár másodperc múlva nevetés töri meg a Santa Monica-i tengerpart csendes reggeli hangulatát. Elmosolyodok az ismerős hangok hallatára, de a gyomrom valamiért összeszorul. Tudom, hogy valamiért szomorúnak kellene lennem most, de egyszerűen nem jut eszembe, hogy miért. Hátranézek. Louis és Eleanor közeledik felénk, egy-egy Starbucks kávéval a kezükben. Boldognak látszanak. Louis le sem tudja venni Eleanorról a szemét, látom a pillantásán, hogy mennyire szereti. Nem sokkal később Niall ér ide hozzánk, egyik kezével a telefonját nyomkodja, és még egy kicsit morcos, amiért akaratán kívül kirángatták az ágyból ilyen korai időpontban. A telefonjára nézek. Hirtelen erős késztetést érzek arra, hogy kiüssem a kezéből a kis készüléket, de nem teszem meg. Kezdek megijedni. Mik ezek a furcsa érzések, amik bennem kavarognak? És miért érzem úgy, minthogyha már jártunk volna itt?

Háttérbe szorítva a borús gondolataimat, végül csak arra koncentrálok, hogy kiélvezzem az időt, amit a barátaimmal tölthetek. Egész nap a tengerparton szórakozunk, napozunk, úszunk. Louis délután Eleanort tanítja meg szörfözni, úgy, hogy ketten állnak egy deszkán, próbálva egyensúlyozni. Bár alig sikerül néhány másodpercig megtartaniuk magukat a szörfdeszkán, nagyon sokat nevetnek és láthatólag jól érzik magukat. Közben én és Harry a parton fekszünk, egymás mellett. Közelebb húzódok hozzá, és a mellkasára helyezve a fejemet, hagyom, hogy átöleljen. A hajamat kezdi simogatni, mire én lehunyom a szemem…

Bár még mindig Harry ölelését érzem magam körül, a környezetem hirtelen megváltozik. Amikor kinyitom a szemem, a turnébusz kis alvóhelyeinek egyikében találom magam, és mikor felnézek, Harry nagy zöld szemeit látom magam előtt, fürkésző pillantással. Az első pillanatban boldognak érzem magam, olyan valóságosnak tűnt az álmom, de amint eszembe jut a valós helyzet, a szívem összefacsarodik.

-  Hé, minden rendben? – kérdezi Harry, miközben megsimítja a hajamat.

-  Igen. Csak egy álom – sóhajtok, majd visszahajtom a fejem a legtökéletesebb párnára az egész világon, Harry mellkasára. A közelségétől újra biztonságban érzem magam, de még mindig rossz érzésem van az álom miatt.

-  El akarod mesélni? – kérdezi.

-  Igazából már tudod. Mert megtörtént, kábé egy hónapja, a tengerparton. Az utolsó alkalom, hogy minden rendben volt Louis-val… - elakad a hangom. Harry megértően bólint.

-  Bárcsak ott lehetnénk megint, ugyanúgy.

-  Igen…

-  Jó reggelt álomszuszékok! – toppan be hirtelen Liam, látszólag teljesen frissen, velünk ellentétben. Sóhajtok egyet, Harry pedig egy unott grimasszal fejezi ki a nemtetszését. Hát igen, aki az egész éjszakát végigbeszélgeti, annak nehezebb reggel kikászálódni az ágyból.

-   Fél kilenc van, mindjárt New Orleans-be érünk! És süt a nap! – közli Liam, miközben elhúzza a picike ablak feletti függönyt a busz végében.

-  Ma napos időre számíthatunk az Egyesült Államok déli részén. Liam Payne időjárás jelentését hallhatták – jön egy nyűgös hang a felettünk lévő ágyról, majd Zayn lábai jelennek meg előttünk és utána maga Zayn is egy ugrással a földre érkezik. Elfojtok magamban egy nevetést. A szemben lévő ágyon Niall egy piros sapkában kómásan felpillant, majd a fal felé fordulva visszaesik a feje a párnára.

-  Valahogy így indult az a bizonyos nap… Már éppen kezdett volna újra a megszokott rendbe kerülni az életem, de miért is lehetett volna néhány nyugodt napom, vagy esetleg hetem? Naiv voltam, ha azt hittem, a sors nem szól közbe hamarosan egy újabb fordulattal…

Második rész - Nyolcadik fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, hogy elég régóta nem hoztam új részt, eléggé lefoglal a tanulás mostanában, és semmi időm nem maradt az írásra sajnos, de igyekszem továbbra is folytatni a történetet! Másrészt azt hiszem, idő kell nekem hozzá, hogy kitaláljam, mit is szeretnék írni és hogyan alakítsam a történetet. Remélem megértitek :) Azt viszont megígérhetem, hogy ha túl leszek a szóbeli érettségin, a nyár további részében gyakrabban hozom majd a részeket, és még több izgalmas részt is belecsempészek majd :)
Jó olvasást az új részhez, remélem tetszeni fog! :)
xx
P.

Egy rövid pihenő után a hotelban, már indulunk is a houston-i arénába, ahol a srácok ma esti koncertje lesz megtartva. Mikor odaérünk, már rengeteg rajongó áll a bejárat előtt, pedig még csak délután öt óra van. Amint kiszállunk a buszból, felteszem a nagy, fekete napszemüvegemet, bár tudom, hogy úgysem ér semmit, az emberek úgyis tudják, hogy ki vagyok. Egy kissé félve pillantok a tömeg felé, görcsbe rándul a gyomrom, már várom hogy kiabálni kezdjenek felém mindenféle goromba és tapintatlan dolgokat. De ekkor Harry hirtelen megfogja a kezemet, és bátorítóan rám mosolyog. Úgy tűnik, most ő lett az erősebb kettőnk közül.

Mikor elhaladunk a rajongócsapatok előtt, tényleg kiáltozni kezdenek nekünk, de korántsem annyian, mint amennyit vártam. Harry rájuk sem nézve az ép karjával átöleli a vállamat, és így vonulunk be az arénába. Gondolatban elképzelem, ahogyan Harry az ölelésével egy hangszigetelő védőpajzsot hoz létre körénk, amiről lepattan az összes negatív vélemény, és visszacsapódik arra az emberre, aki kimondta.

Amikor belépünk a nézőtérre, még a szám is tátva marad. Az egyik legnagyobb arénában vagyunk, amit valaha láttam. Bár, én a srácok koncertjein rendre elcsodálkoztam azon, hogy milyen hatalmas közönség előtt játszanak. Arra gondolok, mennyire felfoghatatlan az, ami Harryvel és a srácokkal történik. Szerintem ők maguk sincsenek tisztában azzal, hogy milyen nagy dolog ez, amit csinálnak. Világméretű. Ki tudja, hány országban mennyi millió lány vágyik arra, hogy eljusson egy ilyen koncertre. Büszke vagyok Harryre, és a többiekre is, amiért mindent megtesznek a rajongóikért, és hogy boldoggá tegyék őket, bár tudom, hogy mindegyikük titkon vágyik legalább egy kicsit a normális életre.

A gondolataim felszíne alá merülve időközben még arról is elfeledkezek, hogy Harry és Louis között továbbra sincs minden rendben. A hangpróba közben feszülten mászkálnak a színpadon, ügyelve arra, hogy véletlenül se kerüljenek egymás közelébe. Niall pedig még mindig kissé feszélyezve érzi magát miattuk. Zavarja őket a helyzet, ez látszik rajtuk, és hallatszik is a hangjukon. Eszembe jut, hogy régen mennyivel vidámabbak voltak a próbák – amikor végig hülyéskedtek, és egymáson nevettek. Rossz érzés látni, hogy ma már egymásra sem néznek. Ez miatt az összhang, ami eddig összetartotta a bandát, egyszerűen úgy tűnik, hogy megszűnt…

A rövid próba után a srácok az öltözőbe mennek készülődni, a rajongókat pedig lassan elkezdik beengedni a nézőtérre.

-  Izgulsz? – kérdezem Harrytől mosolyogva, miközben az öltöző ajtajának támaszkodva nézem, ahogyan a hajával bíbelődik.

-  Egy kicsit – válaszol, majd megfordul, és odalépve hozzám, megfogja a kezemet. – Itt leszel végig? – kérdezi egy kissé félő csillogással a tekintetében.

-  Persze.

-  Akkor jó – mosolyog rám azzal a bizonyos féloldalas mosolyával, amit imádok. – Az első sor elé beengednek majd titeket Danielle-el.

-  Azt hittem, csak a VIP részbe mehetünk, ami ott van középen – mondom egy kicsit meglepődve.

-  Én azt szeretném, ha ott lennél elöl. – mondja egyszerűen.

-  Rendben. Ott leszek – mosolygok rá, majd Harry lassan megcsókol. Ezután a fiúknak menniük is kell, én pedig elindulok megkeresni Danielle-t, majd a színpad elé megyünk. Tudom, hogy Harry azért akarja, hogy elöl legyek, hogy lásson, és a jelenlétem valamennyire megnyugtassa, miközben a színpadon az emberek előtt úgy kell tennie, mintha nem lenne semmi baja Louis-val. Direkt nem hoztam szóba Louis-t az öltözőben, mert nem akartam, hogy Harry még jobban ideges legyen. Úgy érzem, eleget beszéltünk már erről a témáról, és nem szabad erőltetnem többé. Csakis kettejükön múlik, hogy mikor lesz újra a régi a barátságuk, nekik kell ezt megoldaniuk egymás között. Én csak annyit tehetek, hogy Harry mellett állok, és támogatom a döntéseiben.

-  Minden rendben? – kérdezi Danielle aggódóan, mikor már a színpad előtt állunk, és várjuk, hogy elkezdődjön a koncert. A nézőtér időközben teljesen megtelt, és ahogy közeledett a fellépés kezdetének a perce, érezni lehetett, ahogy a feszültség és az izgalom nő a csarnokban, és a rengeteg rajongó tömege is egyre hangosabb lett.

-  Persze – válaszolom egy kissé hangosan, hogy Danielle hallja, amit mondok. – Csak félek egy kicsit, hogy látszódik-e majd a srácokon, hogy nincs minden rendben közöttük.

-  Louisra és Harryre gondolsz, ugye? – kérdezi, mire bólintok. – A múlt héten, az első koncerten, mióta Harry visszajött, nem volt a megszokott a hangulat… Látványosan kerülték egymást a színpadon, de pár nap alatt hozzászoktak a helyzethez. Los Angeles-ben már alig lehetett észrevenni a dolgot, legalábbis szerintem – vonja meg a vállát. – Azért remélem, hamarosan rendbe jön minden.

-  Én is - sóhajtottam. Több időnk nincs is beszélgetni, mert ekkor elindul a koncert előtti videó a hatalmas kivetítőkön…