Második rész - Tizedik fejezet

Sziasztok! :)
Tudom, nincs mentség arra, hogy miért nem írtam szinte egész nyáron, de egyszerűen nem jött ihletem hozzá. Néha meg kell várnom, amíg az ihlet utolér, amíg megérik a fejemben a történet, amit le akarok írni. De mostanra sikerült elrendezni a szálakat, összekötni a jegyzeteket, és újra belemélyedni egy kicsit az írásba, amíg még van időm rá.
Már régebben készen volt egy rész, amit imádtam írni és amit várok hogy elolvassatok. Nagy dolog fog történni benne! Azt hiszem az egyik legjobban sikerült fejezet, amit megírtam. Bár még nincs itt az ideje, hamarosan arra is sor fog kerülni végre, néhány rész kérdése csak. :)
Addig is, remélem hogy tetszeni fog az új fejezet! Hosszabbra írtam, mint a többit és a következő pedig extrahosszú lesz, hogy kicsit bepótoljam a lemaradást :) Írjatok kommentet ha tetszett! xx

A kezemben lévő könyvet magam mellé rakva elterülök a földön, és egy nagy sóhajtás után a fölém magasodó nagy fákat kezdem bámulni. Csend van. Nyugalom. Már régóta erre vágytam, de még nem volt lehetőségem arra, hogy kereshessek egy ilyen helyet. Most is csak Harry nélkül tudtam megtenni, ami egy kicsit zavart is, de úgysem lett volna semmi dolgom miközben ő a srácokkal próbál. Nem is kellett sokat sétálnom a New Orleans-i arénától, és már rá is bukkantam egy eldugott parkra. Nem túl nagy, de viszonylag csendes hely. Néhány kutyasétáltatótól és pár idős nénitől eltekintve szinte senki nem jár erre, főleg nem fotósok vagy rajongók. Még az időjárás is egész kellemes – az eddigi forróság enyhült, de a nap még mindig szikrázóan süt, a fák árnyékában kissé hűvös szellő fúj. Tökéletes egy gondolkodós-pihenős-olvasós délutánhoz.

A gondolataim tengeréből hirtelen egy, az arcomat nyaldosó kutya ránt ki. Ijedtemben felugrok, és ekkor egy hangot hallok meg:

-  Hé, Tappancs! Gyere vissza!  - kiáltja egy férfi. Magas, izmos alkatú, a haja fekete és felzselézett. Futva jön oda hozzám, és megfogja a kutyáját, majd tetőtől talpig végigmér engem a szemével, amivel egy kissé zavarba hoz. Mintha azon gondolkozna, hogy érdemes-e szóba állnia velem. Végül úgy tűnik, eldöntötte, hogy igen, mert elmosolyodik és így szól:

-  Bocsánat a kutya miatt. Christopher Wood vagyok.

-  Harry, merre vagy? – kiáltok már vagy ötödszörre az aréna hátsó részében lévő öltözők és mindenféle más termek labirintusában bolyongva. Már majdnem az egész épületet végigjártam, hogy megtaláljam Harryt, mindenkit végigkérdeztem, akivel találkoztam, hogy nem látták-e őt. Aggódni kezdek. Körülbelül négy-öt órája lehetett, hogy eljöttem a hotelból, azzal az indokkal, hogy magányra van szükségem. Hát, végül nem teljesen úgy sikerült ez a délután, ahogyan terveztem, de még mindig úgy gondolom, hogy jót tett ez a kis kiruccanás a parkban. Jó volt néhány óráig elfelejteni a pörgést, a rohanást, és egy idegen ember társaságában tölteni az időt, megismerni valaki mást. Christopher Wood színész, az egyik világhírű sorozatban játszik. Őszintén szólva az első benyomásom az volt, hogy beképzelt és bunkó sztár, de ennek ellenére nagyon figyelmes és kedves volt, pontosan tudta, mikor mit mondjon, hogyan terelheti el a gondolataimat. Az egyetlen dolog ami nem tetszett benne, az a túlzott magabiztossága és a rámenőssége volt. Hiába mondtam el neki többször is, hogy van barátom, nem vette figyelembe, és folyamatosan flörtölni próbált velem, pedig én úgy tettem, mintha nem venném ezt észre. Bár Chris is van legalább annyira híres, mint a One Direction, egyetlen sikítozó lány sem szakított minket félbe, nem láttam lesifotósokat sem a környéken, a park teljesen nyugodt és csendes volt. Úgy éreztem, pont ez az, amire éppen szükségem van. De mindeközben valami furcsa hiányérzet kavargott bennem, mint mindig, amikor nincs mellettem Harry. Azt kívántam, bárcsak Ő lenne ott velem Chris helyett... Mintha a lényem egy része soha nem hagyná őt el.

Miután sikerült rávennem Christ, hogy elengedjen, újult erővel indultam el az aréna felé, ahol a srácok fellépnek ma este. Liam elmondta, hogy Harry egyedül akart lenni, ezért valószínűleg elbújt valami félreeső helyre. Gondoltam, megkeresem, mert ha Harry egyedül akar lenni, annak mindig valami oka van. Remélem, hogy nincs semmi baj. Miközben a hosszú folyosón sétálok, előszedem a telefonomat. Bár le volt halkítva, csak egyetlen üzenetem érkezett, az is anyukámtól. Azt írja, az öcsém, Ryan kikészíti őt, amiért nem bír egy helyben ülni, törött lábbal is ugyanúgy pörög, mintha semmi baja nem lenne. Elmosolyodok. Ryan és én ebben az egy dologban hasonlítunk: egyikünk sem bírja elviselni, ha valami megakadályozza abban, amit tenni akar. Ha neki éppen sétálni van kedve, nem fogja engedni, hogy egy törött láb az útjába álljon.

A folyosó végére érve befordulok jobbra, és ekkor látom, hogy az aréna végéhez érkeztem. Itt már csak a nagy garázs-szerű, magas mennyezetű helység van, ahol a teherautók a berendezéseket hozzák a koncertekhez. Visszafordulok, ám ekkor nagyon halkan egy gitár hangját hallom meg. Megállok, és figyelmesen fülelni kezdek. Pár másodperc múlva egy még halkabb ének is társul a gitár akkordjaihoz. Egy nagyot dobban a szívem. Az Ő hangja. Álmomban is felismerném. Mély és férfias, mégis kristálytisztán csengő hang. Ismerős és megnyugtató. Rögtön biztonságban érzem magam tőle, és egy nagyot sóhajtok. Harry imád magában énekelgetni, de általában csak akkor szokott, ha van olyan dal, aminek a dalszövegét igazán át tudja érezni. Közelebb megyek a fal széléhez, és óvatosan kipillantok mögüle.

Harry az egyik nagy, sötétkék doboz tetején ülve egy gitárt tart az ölében, és a fejét lehajtva figyeli a hangszert. Nagyon koncentrál, ahogyan az ujjaival egymás után fogja le a húrokat. Lassan pengeti a gitárt, látszik, hogy nem igazán ért hozzá. Gyakran egy-két oda nem illő hangot is lejátszik, de ilyenkor nem áll meg, csak tovább folytatja. Nem tökéletes a zene, sőt, kifejezetten lehetne még mit csiszolni rajta, de Harryt nem érdekli. És engem sem.

Szinte megbabonázva figyelem. Fel sem bírom fogni, miért lehet rám ilyen nagy hatással, egyszerűen csak érzem, hogy majd’ kicsattanok a boldogságtól, amiért hallhatom Őt énekelni. Hallhatom a hangját, anélkül, hogy megsüketülnék a több ezer ember sikítozásától, távol a fényektől és a hangosítástól, csak Harry létezik ebben a pillanatban. Így énekel:

„They don’t know about the things we do,

they don’t know about the I Love You-s,

but I bet you if they only knew,

they would just be jealous of us..”

Felismerem a zenét. Ez a srácok egyik száma az új albumukról, ami hónapok múlva fog megjelenni. Még csak néhányszor hallottam, de azonnal megtetszett.

„They don’t know about the Up All Night-s,

they don’t know I’ve waited all my life,

just to find a love that feels this right…

Baby they don’t know about, they don’t know about us..”

Harry tovább énekel, miközben én nem bírom visszafogni magam tovább, és a lábaim lassan maguktól elindulnak felé. Harry nem vesz észre, a gitárját nézi. Bár a zene valójában zongorára íródott, ő tökéletesen átformálta úgy, hogy a gitáron is hasonlóan hangozzon.

Leülök Harry mellé a sötétkék doboz tetejére. A szeme sarkából rám pillant, de nem hagyja abba a zenélést, amit nem bánok. Az örökkévalóságig tudnám hallgatni. Amikor a dalszöveg következő részéhez ér, felém fordul, és a szemembe néz. Nekem énekel.

„They don’t know how special you are,

they don’t know what you’ve done to my heart.

They can say anything they want,

cause they don’t know about us.”