Második rész - Harmadik fejezet

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=486xlLxE6rQ

"You have my heart
And we'll never be worlds apart
May be in magazines
But you'll still be my star.
Baby cause in the dark
You can't see shiny cars
And that's when you need me there
With you I'll always share..."

 

-  Nagyon szép a házatok. – mondja Harry, miközben leülünk az udvaron lévő nagy hintaágyra. A hátsó kertben vagyunk, ami telis-tele van nagy fákkal és mindenféle növénnyel, amiket nem ismerek. A középen elterülő aprócska tóban kis aranyhalak úszkálnak, mellette pedig egy meghitt, zöld növényekkel körbevett helyen ácsorog magányosan a nagy hintaágy. A szüleim imádták a kertet, amikor kicsi voltam, rengeteg időt töltöttünk itt kint.

-  Szerettem ezt a helyet. – mosolyodok el.

-  Miért költöztél el Kanadából? – kérdezi hirtelen Harry. Meglepődök. Még soha nem kérdezte meg tőlem, én pedig nem erőltettem a témát. Csak annyit tudott, hogy itt nőttem fel. Válaszra nyitom a számat, de ekkor nyílik a ház hátsó ajtaja, és anyukám lép ki rajta két pohár limonádéval a kezében. A térdéig érő, kék virágmintás ruhát visel, amin a konyhai köténye azóta rajtamaradt, mióta megérkeztünk Harryvel. Hosszú szőke haját kontyba kötötte, az arcán vidám mosoly terül el, miközben felén lépked a füvön.

-  Tessék – adja a kezünkbe az innivalókat, majd leül mellém a hintaágyra.

-  Tudod, Jasmine, nagyon megleptél – megleptetek – a látogatással. Nem mondtad, hogy hazajössz még idén. – mondja barátságosan mosolyogva, és fürkésző tekintetével az enyémet vizslatja. Tudja, hogy nem ok nélkül jöttem haza.

-  Én sem gondoltam. De így alakult. – válaszolom, a vállamat megvonva. Anyám bólint.

-  Na és, meddig maradtok? – kérdezi.

-  Pár napig – feleli Harry, mire én tágra nyílt szemekkel bámulok rá.

-  Micsoda? Nem maradhatunk napokig! Holnap koncerted van Los Angelesben! – emlékeztetem, mire Harry csak elmosolyodik.

-  Nem érdekel.

-  Muszáj visszamenned, nem hagyhatod cserben a bandát! – győzködöm.

-  Én téged nem akarlak cserbenhagyni. Sokkal fontosabb vagy, és addig itt szeretnék maradni veled, amíg nem hozzuk rendbe a dolgokat. – közli határozottan. – Mármint, ha anyukád nem bánja – néz egy kicsit elbizonytalanodva a mellettem megszeppenve ücsörgő anyámra.

-  Maradj nyugodtan, ameddig csak szükséges – válaszol, majd megköszörüli a torkát, és lassan feláll. – Én viszont most inkább bemegyek, beszéljétek meg ezt kettesben – mondja, majd bátorítóan megszorítja a kezemet és elindul befelé. Pár másodpercig bámulom ahogyan távolodik, majd Harryre nézek.

-  Vissza kell menned. Mi lesz a koncertekkel? És a több ezer rajongóval? – kérdezem hitetlenkedve.

-  Két oka van annak, hogy nem akarok visszamenni. Az egyik te vagy. Tudom, hogy most nincs minden rendben közöttünk, és bármit megtennék azért, hogy ezt helyrehozzam.

-  Oké, de… - kezdem, de közbeszól.

-  Te nem akarod helyrehozni? – kérdezi egy kicsit elcsendesedve.

-  Semmi mást nem akarok, csak azt, hogy minden ugyanolyan legyen köztünk mint azelőtt. – válaszolom.

-  Mit szólnál, ha itt maradnánk pár napig, elbújva minden elől? Kettesben lehetnénk, és megbeszélhetnénk mindent. Rendbe hozhatnánk. Újrakezdhetnénk, és úgy mennénk vissza, hogy már ismét rendben van minden. – magyarázza.

-  Ez egy… - először azt akarom mondani, hogy hülyeség, hiszen egy sztár nem tud csak úgy „elbújni” a világ elől. Őt soha nem hagyják békén, amikor sztár lett, ő ezt magára vállalta. De abban egyetértettem vele, hogy szükségünk lenne néhány nap szünetre. Nem csak lelkileg, de fizikailag is borzasztóan kimerítő volt az utóbbi néhány nap, ráadásul Harrynek a balesete után pihennie kellett volna még legalább egy hétig, és nem Kanadába repülni engem hajkurászva. Tudtam, hogy ő is nagyon fáradt. -… jó ötlet. – bököm ki egy sóhaj kíséretében, mire Harry elvigyorodik, és átkarolja a vállamat.

-  Tudod, Jasmine… Mióta elkezdődött ez az egész felhajtás körülöttem és a banda körül, mindig is arra vágytam, hogy elbújhassak egy olyan helyre, ahol senki nem ismer engem. De eddig nem volt értelme megtenni. Nem volt kiért – mondja. Elmosolyodok.

-  És mi a másik ok? – nézek rá hirtelen. Harry elgondolkodik.

-  Azt hiszem, Louis. Nem akarok találkozni vele, nem akarom látni többet…

-  Pedig muszáj lesz. – szólok közbe.

-  Tudom – húzza el a száját. – De már elegem van ebből az egész sztárság-dologból, idegesít hogy bármilyen hibát követek el, azt felnagyítva látom vissza. Hogy nem tudok sehova elmenni úgy, hogy ne lepjenek el a sikítozó tini lányok…

Ekkor jövök rá, hogy valójában miért is van szüksége Harrynek egy kis kényszerpihenőre. Ahogyan a szavait hallgatom, arra gondolok, hogy mennyire megváltozott. Régebben nem zavarták őt a rajongók, nem törődött a pletykalapokkal, és csak élvezte hogy a színpadon állhat és boldoggá teheti az embereket. De most… Mintha nem lenne önmaga. És tudom, hogy egyedül én segíthetek neki abban, hogy helyrerakja magában a dolgokat. Másra nem bízná rá magát. Felszínre kell hoznom a régi énjét, ugyanakkor egyensúlyba hozni a kettőnk kapcsolatát Harry életével, elfelejteni azokat a dolgokat, amik visszatartanak és újra előtérbe helyezni azokat, amik megerősítenek. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de ahogyan Harryre nézek, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy boldoggá akarom őt tenni. Nem hagyom cserben.

Második rész - Második fejezet

Zene:  https://www.youtube.com/watch?v=486xlLxE6rQ 

"When the sun shines, we'll shine together
Told you I'll be here forever
Said I'll always be a friend
Took an oath I'ma stick it out till the end.
Now that it's raining more than ever
Know that we'll still have each other
You can stand under my umbrella,
You can stand under my umbrella..."

 

-  Kiskoromban rengetegszer tettem meg ezt az utat. – Bámulok kifelé az ősrégi vonat koszos, esőcseppekkel tarkított ablakán. Harry velem szemben ül a valaha piros-mintás ülésen, amit az idő fakó téglaszínűre koptatott, és néhány szakadás alatt láthatóvá vált a halványsárga szivacs.

Harry nem válaszol. Csak csendben bámulja a mellettünk sebesen elsuhanó tájat, ahol a házak már egyre ritkulni kezdenek, amint kifelé haladunk a városból. A kis kertes házak udvarát beborító élénkzöld fákat lassan felváltják az erdő hatalmas, a sötétzöldből egy kissé a kék felé hajló árnyalatú fenyőfái.

A fülkénkben a vonat gyorsan zúgó zakatolásán kívül csend uralkodik. Egyre inkább elterül kettőnk között, és minél hosszabbra nyúlik, annál kevésbé van kedvem megszólalni. Tudom, hogy meg kellene beszélnünk a dolgokat, hiszen semmi sem úgy alakult, mint ahogyan elterveztük. Egyikünk sem várta, hogy az életünk ilyen fordulatot vesz. Csak sodródtunk az árral, egyik bajból következett a másik, és a végén már nem tudtunk kimászni belőle. Szinte elveszítettük a fejünket és hirtelen csapott fejbe minket a tény, hogy mindeközben tönkretettük egymást. Csak akkor vettük észre, amikor már késő volt.

És most itt ülünk, mégsem vagyunk képesek megszólalni, sem egymásra nézni. Nem vagyok képes gondolkodni semmin, csak nézem ahogyan az esőcseppek végigfolynak a vékony ablakon, a fejemet szinte üresnek érzem. De nem is akarok gondolni semmire, nem. Most még nem. Most csupán egyetlen egy dolog jár a fejemben: nem hagyott elmenni. Itt van velem. Nem adta fel.

Szeret engem.

Harryre nézek.

Látom a szemeiben, hogy nagyon gondolkodik valamin, de nem néz felém. Arca kifejezéstelen. Ép kezével a fejéhez nyúl, majd lassan leveszi magáról az elázott sapkát, megrázza göndör haját, és rám pillant.

Elmosolyodok. Még azután is, hogy mennyi mindenen keresztülmentünk, ugyanolyan hatással van rám Ő, mint amikor legelőször láttam. Mikor a szemébe nézek, a szívem majdnem kiugrik a helyéről, és olyan melegség önti el a mellkasomat, amit rajta kívül senki más nem tud okozni. A vágyakozás, hogy a karjaiban tartson engem, és soha többé ne engedjen el, eluralkodik rajtam, és semmi másra nem bírok gondolni. Annyira vágyom rá, hogy már szinte fáj.

Harry pár pillanatig még a szemembe néz, mit sem sejtve arról hogy milyen érzéseket keltett bennem egyetlen pillantással, majd megszólal. Mély hangja hirtelen áttöri az eddig közöttünk lévő csönd szakadékát.

-  Mi lesz most? – kérdezi bizonytalan tekintettel.

-  Fogalmam sincs – válaszolom pár pillanat múlva, még mindig halványan mosolyogva.

Harry arca hirtelen megváltozik, és ekkor tudom, hogy az álarca lehullott. Mintha már nem tudná az irányítása alatt tartani az érzéseit. Szemét összeszorítja, szemöldökét összeráncolja, szája pedig egyetlen vonallá szűkül. Fájdalom tükröződik az arckifejezésén. Nem sokszor engedte meg magának eddig, hogy így kimutassa az érzéseit előttem, elrejtette, ha bántotta valami, soha nem engedte, hogy mások meglássák a gyenge oldalát. Csak nekem mutatta meg. Ez az egyik oka annak, hogy tudom, bízhatok benne.

Mégis megijedek Harry eltorzult arca láttán. A mosolyom lehervad, és tágra nyílt szemekkel bámulok rá, miközben lassan rám néz, majd hirtelen feláll a mozgásban lévő vonaton.

-  Gyere ide – suttogja halkan, és kitárja a karjait, miközben szomorú szemekkel bámul rám.

Szinte reflexből pattanok fel az ülésről, és ölelem át azonnal. Szorosabban fonom át a karjaimmal őt, mint valaha, egyre közelebb és közelebb akarom érezni őt magamhoz. Ujjaimmal görcsösen kapaszkodok a pólója anyagába. Arcomat a vállába fúrom, és mélyen beszívom az illatát, ami valamelyest megnyugtat.

-  Köszönöm – suttogom a pólójába pár másodperc múlva.

-  Micsodát? – kérdezi Harry, majd gyengéden elhúzódik tőlem egy kissé, hogy a szemembe nézhessen. Komoly arccal fürkészi a pillantásom.

-  Hogy nem engedtél el – válaszolom halkan, és akaratomon kívül is egy kövér könnycsepp gördül ki a szemem sarkából és fut végig az arcomon.

Harry szavak helyett csak megcsókol. Ajkai sürgetően tapadnak az enyéimre, szinte szükségszerűen, de nem bánom. Egyre erősebben csókol, magabiztosabban, hiszen mindketten újra érezzük, hogy összetartozunk. Hogy senki és semmi nem tud elválasztani minket egymástól. Hosszú idő után, végre újra biztonságban érzem magam.

Második rész - Első fejezet

Sziasztok! Hoztam is az első fejezetet, remélem hogy mindenkinek ugyanúgy tetszeni fog, mint a történet első része.:) Mivel most úgy döntöttem, nem kuszálom össze a történetet a két időszállal, hogy egy kicsit jobban át lehessen érezni a hangulatot, képeket és zenét is fogok tenni a fejezetekhez. Remélem tetszeni fognak!
Jó olvasást! :)
xxx

P.

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=42zCNq2V2Ng

 "What hurts the most

 was being so close

and having so much to say

and watching you walk away..."

 

-  Jasmine!

Vajon képzelődök? A nevemet kiáltó hang ijesztően ismerősnek tűnik. Álmomban is felismerném.

-  Jasmiiiiiine!

Próbálom kizárni a fejemből az utánam kiáltozó hangot. Biztosan csak én hallom… Biztosan csak annyira akarom, hogy halljam, hogy már odaképzelem a forgalmas utca zajai közé. Megszaporázom a lépteimet, mikor látom hogy a gyalogosátkelő zöld lámpája villogni kezd. Éppen átérek a négysávos úttesten, mikor pirosra vált.

-  Jasmine, kérlek!

Ledermedek. Túlságosan igazinak tűnik a hang. A szemem elkerekedik és hirtelen úgy érzem, mintha a végtagjaim jéggé fagytak volna, mégis meleg borzongás fut végig rajtam. A szívem a torkomban dübörög.

Nem bírok erőt venni magamon, hogy hátraforduljak, de valamiért hirtelen mégis megteszem. Az ösztöneim azt súgják, magam mögé kell néznem. Érzem, hogy nem mehetek tovább. Hogy nem tehetek tovább úgy, mintha nem hallanám a hangot. A szívem tudja, hogy igazi. Tudja, hogy nem fog elengedni engem az az ember, akit a világon a legjobban szeretek és aki ugyanezt érzi irántam.

A széles út túlsó oldalán ott áll Ő. A ronda szürke sapkájával a fején, fekete nadrágban és ugyanilyen színű pólóban, fehér Converse cipőben. Mindkét kezében egy-egy telefont szorongat, és idegesen csattogtatja a rágóját. Nagy zöld szemeivel fürkésző, de szinte könyörgő tekintettel bámul engem. Közöttünk autók sokasága halad el, mégis úgy érzem, mintha egy méter sem lenne közöttünk. Még ilyen messziről is érzékelem a közöttünk lévő fizikai vonzódást… Harry.

A lámpa ismét zöldre vált, és az idő közben felhalmozódott kisebb tömeg megindul az úttesten keresztül. Harry szinte futólépésben rohan felém, nem törődve a körülötte szitkozódó emberekkel.

És akkor hirtelen megtörik bennem a jég. A meleg bizsergés elolvasztja a testemet fogva tartó hidegséget, könnyek szöknek a szemembe. Úgy érzem, mintha a lelkem szétszakadna… Hirtelen elmúlik minden kétségem, minden félelmem, minden haragom iránta. Badarságnak tűnik minden, ami korábban történt, minden amit tettünk… Nem értem, hogy lehettem annyira erős, hogy ott hagyjam őt, hogy voltam képes elmenni. Ebben a másodpercben megbánok minden egyes gondolatot, minden egyes szót amivel valaha is ellene voltam. Bánom, hogy nem hittem neki, miközben tudtam, hogy igazat mond. Mi összetartozunk. Óráknak tűnik az a néhány másodperc, amíg felém siet. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy mindennél jobban szeretem. Semmi másra nem vágyom, csak hogy újra a karjaiban lehessek.

Egyre közeledik…

És ekkor hirtelen magam körül érzem a biztonságot árasztó karjait, megérzem az ismerős illatát, újra érzem a közelségét. A világ megszűnik körülöttünk. Nem érdekel semmi és senki, csak az, hogy Ő velem van. Hogy végre visszataláltam az otthonomba, oda, ahol a helyem van, az ő karjaiba. A könnyeim lassan végigfolynak az arcomon, egyik a másik után, miközben egyre erősebben szorítom magamhoz Őt…