Második rész - Második fejezet

Zene:  https://www.youtube.com/watch?v=486xlLxE6rQ 

"When the sun shines, we'll shine together
Told you I'll be here forever
Said I'll always be a friend
Took an oath I'ma stick it out till the end.
Now that it's raining more than ever
Know that we'll still have each other
You can stand under my umbrella,
You can stand under my umbrella..."

 

-  Kiskoromban rengetegszer tettem meg ezt az utat. – Bámulok kifelé az ősrégi vonat koszos, esőcseppekkel tarkított ablakán. Harry velem szemben ül a valaha piros-mintás ülésen, amit az idő fakó téglaszínűre koptatott, és néhány szakadás alatt láthatóvá vált a halványsárga szivacs.

Harry nem válaszol. Csak csendben bámulja a mellettünk sebesen elsuhanó tájat, ahol a házak már egyre ritkulni kezdenek, amint kifelé haladunk a városból. A kis kertes házak udvarát beborító élénkzöld fákat lassan felváltják az erdő hatalmas, a sötétzöldből egy kissé a kék felé hajló árnyalatú fenyőfái.

A fülkénkben a vonat gyorsan zúgó zakatolásán kívül csend uralkodik. Egyre inkább elterül kettőnk között, és minél hosszabbra nyúlik, annál kevésbé van kedvem megszólalni. Tudom, hogy meg kellene beszélnünk a dolgokat, hiszen semmi sem úgy alakult, mint ahogyan elterveztük. Egyikünk sem várta, hogy az életünk ilyen fordulatot vesz. Csak sodródtunk az árral, egyik bajból következett a másik, és a végén már nem tudtunk kimászni belőle. Szinte elveszítettük a fejünket és hirtelen csapott fejbe minket a tény, hogy mindeközben tönkretettük egymást. Csak akkor vettük észre, amikor már késő volt.

És most itt ülünk, mégsem vagyunk képesek megszólalni, sem egymásra nézni. Nem vagyok képes gondolkodni semmin, csak nézem ahogyan az esőcseppek végigfolynak a vékony ablakon, a fejemet szinte üresnek érzem. De nem is akarok gondolni semmire, nem. Most még nem. Most csupán egyetlen egy dolog jár a fejemben: nem hagyott elmenni. Itt van velem. Nem adta fel.

Szeret engem.

Harryre nézek.

Látom a szemeiben, hogy nagyon gondolkodik valamin, de nem néz felém. Arca kifejezéstelen. Ép kezével a fejéhez nyúl, majd lassan leveszi magáról az elázott sapkát, megrázza göndör haját, és rám pillant.

Elmosolyodok. Még azután is, hogy mennyi mindenen keresztülmentünk, ugyanolyan hatással van rám Ő, mint amikor legelőször láttam. Mikor a szemébe nézek, a szívem majdnem kiugrik a helyéről, és olyan melegség önti el a mellkasomat, amit rajta kívül senki más nem tud okozni. A vágyakozás, hogy a karjaiban tartson engem, és soha többé ne engedjen el, eluralkodik rajtam, és semmi másra nem bírok gondolni. Annyira vágyom rá, hogy már szinte fáj.

Harry pár pillanatig még a szemembe néz, mit sem sejtve arról hogy milyen érzéseket keltett bennem egyetlen pillantással, majd megszólal. Mély hangja hirtelen áttöri az eddig közöttünk lévő csönd szakadékát.

-  Mi lesz most? – kérdezi bizonytalan tekintettel.

-  Fogalmam sincs – válaszolom pár pillanat múlva, még mindig halványan mosolyogva.

Harry arca hirtelen megváltozik, és ekkor tudom, hogy az álarca lehullott. Mintha már nem tudná az irányítása alatt tartani az érzéseit. Szemét összeszorítja, szemöldökét összeráncolja, szája pedig egyetlen vonallá szűkül. Fájdalom tükröződik az arckifejezésén. Nem sokszor engedte meg magának eddig, hogy így kimutassa az érzéseit előttem, elrejtette, ha bántotta valami, soha nem engedte, hogy mások meglássák a gyenge oldalát. Csak nekem mutatta meg. Ez az egyik oka annak, hogy tudom, bízhatok benne.

Mégis megijedek Harry eltorzult arca láttán. A mosolyom lehervad, és tágra nyílt szemekkel bámulok rá, miközben lassan rám néz, majd hirtelen feláll a mozgásban lévő vonaton.

-  Gyere ide – suttogja halkan, és kitárja a karjait, miközben szomorú szemekkel bámul rám.

Szinte reflexből pattanok fel az ülésről, és ölelem át azonnal. Szorosabban fonom át a karjaimmal őt, mint valaha, egyre közelebb és közelebb akarom érezni őt magamhoz. Ujjaimmal görcsösen kapaszkodok a pólója anyagába. Arcomat a vállába fúrom, és mélyen beszívom az illatát, ami valamelyest megnyugtat.

-  Köszönöm – suttogom a pólójába pár másodperc múlva.

-  Micsodát? – kérdezi Harry, majd gyengéden elhúzódik tőlem egy kissé, hogy a szemembe nézhessen. Komoly arccal fürkészi a pillantásom.

-  Hogy nem engedtél el – válaszolom halkan, és akaratomon kívül is egy kövér könnycsepp gördül ki a szemem sarkából és fut végig az arcomon.

Harry szavak helyett csak megcsókol. Ajkai sürgetően tapadnak az enyéimre, szinte szükségszerűen, de nem bánom. Egyre erősebben csókol, magabiztosabban, hiszen mindketten újra érezzük, hogy összetartozunk. Hogy senki és semmi nem tud elválasztani minket egymástól. Hosszú idő után, végre újra biztonságban érzem magam.