Elsö rész - Tizenkettedik fejezet

http://www.youtube.com/watch?v=qWSH6vHVfgs&feature=relmfu

A strandon töltött nap után, este volt a srácok legelső koncertje Los Angelesben. És én nem láthattam. Délután felhívott a főnököm, hogy sürgősen meg kell csinálnom valamit. Hát, nem mondom, hogy jó volt az időzítés, de örülnöm kellett, hogy egyáltalán eljöhettem Londonból, hiszen még nagyon nem volt nyár, és nekem kötelezettségeim voltak a munkámmal. Így a hotelban kellett maradnom és a laptopomon dolgozni, de a koncert végére szerencsére még odaértem. Oké, igazából rohantam, de nem ok nélkül. Most sem csaltak az ösztöneim, tudtam, hogy ott kell lennem.

        - A koncert után láttam rajtad, hogy valami nincs rendben. Észrevettem, hogy a szemed máshogyan csillog, mint ahogyan szokott. Szinte áradt a szomorúság az arckifejezésedből, amitől összeszorult a mellkasom. Amikor vidám voltál, együtt nevettünk, ha viszont te szomorú voltál, akkor én is az lettem. Ugyanazt éreztem, amit te. Ami nem is volt meglepő, hiszen összetartoztunk. Társak voltunk, minden tekintetben. Így természetes volt, hogy úgy éreztem, melletted kell állnom. Még ha nem is tudtam, hogy pontosan mi a baj. Mikor elköszöntem tőled a hotelban, még egész jó hangulatban voltál, bár egy picit izgultál, amit meg is értek, hiszen több százezer ember előtt kellett énekelnetek aznap este. – Megrándul az arca. Azóta sem tudta feldolgozni azt az estét…

Miután levonultak a színpadról, habozás nélkül követtem Harryt az öltözőbe, majd ahogy hátrafordultam, hogy becsukjam az ajtót, észrevettem, hogy mind a négy fiú megállt a folyosón. Nagyon csendesek voltak. Láttam rajtuk, hogy segíteni akarnak Harrynek, de nehezen tudják kezelni ezt a helyzetet. Kiléptem a folyosóra, és halkan megkérdeztem:

-   Mi történt?

A srácok majdnem teljesen egyszerre kezdtek beszélni. Kapkodtam a fejem, hogy mindent meghalljak.

-   Nem kapott elég levegőt.

-   Elrontotta.

-   Nem az ő hibája volt.

-   Nagyon izgult.

-   Én sem tudtam volna megcsinálni.

-   Ugyanez történt fél éve körülbelül – nézett az öltöző becsukott ajtajára Zayn. – A szólója közben elfogyott a levegője és nem tudta kiénekelni rendesen. Borzasztó rossz érzés, nekem is volt már ilyen… Csak nem ekkora közönség előtt.

-   A múltkori után is nagyon kiakadt – mondta Louis halkan. – Próbáltam segíteni neki, de egyszerűen nem engedte. Nem akart senkivel sem beszélni. Csak fogta a telefonját, és az anyukájával sms-ezett… Aztán megnézte mit írtak róla a twitteren. Na, azt nem kellett volna.

-     Várjatok – nézett fel Niall. – Mit csinál most Harry?

A fiúk hirtelen összenéztek, a szemükben a felismerés tükröződött. Egy emberként rontottak be az öltözőbe, és vetették magukat az egyik széken ücsörgő Harryre.

 - Harry, azonnal dobd el a telefont! – üvöltötte Liam, miközben odarohantak hozzá.

 - Vegyétek ki a kezéből! – kiáltotta Louis, miután sikerült lefognia Harry két kezét.

 - Megvan! – emelte fel Niall a telefont, és kissé távolabb lépett a többiektől.

Őszintén szólva, szerintem a srácok egy kicsit túlreagálták ezt a telefon-elkobzást. Bár már kezdtem megszokni, hogy ők mindig mindent túljátszanak, imádtak dramatizálni. Ebből adódóan persze legendás poénok születtek, de talán nem minden helyzetben volt megfelelő ez a viselkedés részükről. Azt hiszem, Harry is így gondolta, mivel csendben megvárta, amíg a barátai elengedik, és kifejezéstelen arccal nézett ki a fejéből.

-     Srácok… - nézett Louis a többiekre. – Szerintem most mennünk kéne.

A fiúk egyet értően bólintottak, majd lassan kimentek az öltözőből. Én ott maradtam. Úgy éreztem, Harrynek szüksége van rám, vagy csak valakire, aki most mellette áll, nem csak barátként. Társként. Azt akartam, hogy tudja, rám bármikor számíthat, és megbízhat bennem. Odaléptem hozzá, majd leültem a mellette levő székre.

 - Harry… - szólítottam meg halkan. Az egyik kezemmel óvatosan megsimítottam a vállát. – Jól vagy?

Még mindig nem mozdult. Csak a falat bámulta összeszűkült szemmel.

 - Nem, Jasmine. – szólalt meg pár másodperc múlva. – Nem vagyok jól. – dörzsölte meg az a szemeit. Szinte áradt az idegesség a hangjából. – Most hagyj egyedül, oké? – felállt, közben sóhajtott, majd lassan az öltöző másik ajtaja felé indult.

 - Harry! – szóltam utána, miután én is felálltam.

Visszafordult, és kérdőn nézett rám.

 - Nem hagylak magadra. – mentem oda hozzá, majd szorosan megöleltem. – Soha.

Viszonozta az ölelésem, a fejét a vállamra hajtotta. Azt hiszem hálás volt, amiért mellette álltam. Nem tudtam segíteni a gondján, nem tudtam visszaforgatni az időt… De ott voltam neki. És úgy éreztem, ez elég is.

Elsö rész - Tizenegyedik fejezet

-   Annyira szép! – suttogtam. Harry elmosolyodott, majd átölelt.

-   Tényleg az – mondta. – De a homok már nem annyira szép a cipőmben.

Felnevettem. Hozzábújtam, és közben újra a tengert kezdtem bámulni. Egyszerűen imádtam nézni, ahogyan felkel a nap, főleg a tengerparton. Azok a gyönyörű színek, a tenger hullámzása, a sós levegő… Maga a hangulat egyszerűen magával ragadott. De azt hiszem, az volt a legjobb az egészben, hogy nem voltam egyedül. Azzal a sráccal voltam ott, akit szeretek. Szívesen megállítottam volna az időt, hogy örökre boldog lehessek. Tudtam, hogy nem tarthat a végtelenségig a felhőtlen boldogság, előbb-utóbb a sors közbeszól… Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben össze-vissza, és ez egy kicsit beárnyékolta a kedvemet. Mintha megéreztem volna... De próbáltam elterelni a figyelmemet, és boldog lenni ott, abban a percben. Harry fürkésző pillantása szakított ki a gondolataimból.

-   Minden oké? – kérdezte, és a szemembe nézett. Aggódást láttam a tekintetében. – Min agyalsz ennyire?

-   Semmin. Tényleg. Nem fontos. – feleltem halkan, majd a nyaka köré fontam a karjaimat és megcsókoltam.

Pár másodperc múlva halk nevetés hangzott fel a hátunk mögött nem messze. Mosolyra húzódott a szám az ismerős hangok hallatára.

-   Helóóó – ért oda hozzánk Louis és Eleanor, egy-egy Starbucks kávéval a kezükben. Pár lépéssel utánuk Niall is megérkezett, a telefonját nyomkodva.

-   A többiek? – kérdezte Harry.

- Jönnek ők is nemsokára. Niallt sikerült csak elráncigálnom. Pedig már mindenkit felkeltettem, de borzasztóan lusták! – panaszkodott Louis.

-   Mintha te nem lennél az. – szólt közbe Niall kómás fejjel, fel sem nézve a telefonjából.

-   Egyébként látnotok kellett volna, Lou sorban minden hotelszobába berontott és nekiállt énekelni meg ugrálni az ágyon. – nevetett Eleanor.

-   Annyira jól éreztük magunkat aznap! Legalábbis az elején. Talán ez volt az egyik utolsó alkalom, hogy így együtt töltöttük az időt, mielőtt… Hát, tudod. Te, Louis, Eleanor, Niall… Akkor még el sem tudtam volna képzelni, hogy milyen helyzet alakulhat ki pár napon belül. – Harry feltűnően csöndben van, csak néz ki a fejéből, de tudom, hogy figyel rám. Biztosan arra gondol, hogy már tényleg nem halogathatjuk tovább, előbb utóbb meg kell beszélnünk mindent. Egyszer el kell érnünk a történet végéhez, ami miatt egyáltalán itt vagyunk.

        - Naaa, Harry, gyere már! – kérleltem, már szinte fél lábbal a vízben állva. Egyik kezemmel egy szörfdeszkát tartottam az oldalamon, ami elég nehéz volt, úgyhogy bármelyik pillanatban leejthettem volna. Harry viszont csak vigyorogva állt a parton, és a fejét rázta. Göndör hajfürtjei csak úgy csapkodták az arcát.

-   Tudom, hogy igazából csak félsz, hogy vizes lesz a hajad! – nevettem, de Harrynek lehervadt a mosoly az arcáról. Hát igen, a hajára nagyon érzékeny, és ezt tudtam. De nem volt más választásom, ha azt akartam, hogy ő is bejöjjön velünk a vízbe.

Hirtelen elkezdett rohanni felém, én pedig felsikítottam. Még annyi időm sem volt, hogy reagálhassak, de már a karjaiban éreztem magam, a szörfdeszka kiesett a kezemből, és pár pillanat múlva már a nyakig érő vízben találtam magam, Harry ismét vigyorgó fejével szemben. Hitetlenkedve nevettem rá, és bosszúból elkezdtem lefröcskölni a haját, ő pedig hagyta, hogy göndör tincsei egyre vizesebben tapadjanak az arcára. Mikor abbahagytam, Harry közelebb jött hozzám. Nagyon közel. A szívem egyre hevesebben dobogott. Lassan megcsókolt, majd a homlokát az enyémnek támasztotta, nekem pedig egy nagy őszinte és boldog mosoly húzódott az arcomra.  Éreztem a nyelvemen a borzasztóan sós tengervizet, de nem érdekelt.  Életemben nem voltam még ennél boldogabb.

        - Próbáld megtartani az egyensúlyt! – kiáltotta Liam, aki néhány méterrel arrébb szintén a szörfdeszkáján próbált megállni. Egész jól ment neki. Legalábbis jobban, mint nekem. Közöttünk, egy kicsivel hátrébb Louis feküdt a deszkáján, láthatólag már vagy megunta a szörfözést, vagy csak elfáradt.

-   Próbálom! – kiabáltam vissza, majd két másodperccel később már a víz alatt találtam magam. Sokat kell még gyakorolnom, gondoltam. Már lassan kezdtem érezni az izomlázat a lábamban, ezért inkább csak ráültem a deszkámra, a partnak háttal, és hagytam, hogy vigyenek a hullámok össze-vissza.

-   Máris elfáradtál? – termett ott mellettem Louis. Meglepődtem, mert a víz a derekáig ért, úgy tűnik, a hullámok egyre jobban a part felé sodortak. Hátranéztem, és már tényleg nem voltunk messze a parttól. Harry Eleanor és Zayn társaságában ücsörgött a parton, és beszélgettek. Louis felült velem szemben a szörfdeszkámra, így már kettőnket ringatott a víz.

-   Aha – válaszoltam. Louis rám mosolygott. De volt valami furcsa a tekintetében. A szokásos kis pimasz csillogás helyett a pillantásában valami egészen mást láttam… Ezen gondolkoztam, amikor hirtelen valami felborította a deszkát és mindketten a víz alá kerültünk. Ijedten néztem körbe, azt hittem, hogy minimum egy cápa támadott meg minket. De aztán szerencsére megláttam mellettünk a víz alól kikandikáló barna, göndör hajtincseket…

-   A frászt hoztad ránk – nevetek. – De tudom, hogy nem azért jöttél be a vízbe, mert pancsolni volt kedved. Sokkal jobban ismered Louis-t nálam, elvégre a legjobb barátod volt, viszont én jól tudok olvasni az emberek tekintetéből. Ezért már akkor sejtettük, hogy valami… hogy valami nem egészen stimmel. Mindketten tudtuk. Igaz? – lesütött szemmel bólint, a száját összeszorítja. 

Elsö rész - Tizedik fejezet

Másnap Harryvel nagyon korán felébredtünk, mert az időeltolódás és a fáradtság miatt hamar elaludtunk este. Mivel a hotelban csak hét órától volt reggeli, úgy döntöttük, hogy addig egy kicsit körbenézünk a városban, amíg a rajongók alszanak, és nyugodtabban tudunk sétálgatni. Így egymás kezét fogva indulhattunk el, és nem kellett megállni sehol, aláírást osztogatni és a sikítozásokat hallgatni.

Mindig is szerettem a hajnalt. A nap kezdete, valamiféle új esélyt adott. Új nap, új lehetőségek. A gyönyörű napfelkelte, és az a halvány fény egyszerűen magával ragadott, inspirált. Az utcák kihaltak voltak, szinte hátborzongató volt a csend, bár már egy-két embert lehetett látni. Féltem is volna, ha egyedül lettem volna. De szerencsére Harry ott volt velem, így ki tudtam élvezni a szép látványt.

A tengerpart eléggé messze volt a hoteltől, ezért odáig nem jutottunk el, viszont Harry megígérte, hogy a másnapra tervezett Santa Monica-i csoportos strandolás előtt hamarabb kimegyünk, és megnézzük a napfelkeltét a homokban ülve. Ennek nagyon örültem.

Lassan már kezdett ébredezni a város, ezért elindultunk vissza a hotelba. Csakhogy út közben megláttam egy parkot, amit úgy éreztem, hogy muszáj megnéznünk. Kicsit még sétáltunk, de már eléggé elfáradtunk, így egy szép nagy fűzfa lombja alatt ledobtam magam a fűbe. Harry elnevette magát, de nem feküdt le mellém, mert azt hiszem meglátott valamit a fa törzsénél, és odament megnézni.

-   Héj, Jas, ezt nézd! – szólt, mire nagy nehezen felálltam a fűből és odamentem. Harry már az egyik vastag ágon állt, a fának támaszkodva, és egy kis írás-szerűségre mutatott. Megfogta a kezem, és segített felmászni a nagy ágra. Közelebbről is szemügyre vettem a fába vésett írást: csak egy kisebb szívecske volt, benne két betűvel.

-   H+J – olvasta el Harry. – Pont, mint Harry és Jasmine. – mosolygott.

-   Ezt te írtad? – csodálkoztam.

-   Nem. Mikor írhattam volna?

-   Fogalmam sincs. – nevettem el magam.

-   Csak egy véletlen. De milyen jó ez a hely! – ült le a vastag faágra, én pedig letelepedtem mellé, és a vállára hajtottam a fejem, mire ő átkarolta a vállam. Egy kicsit körbenéztem, és észrevettem, hogy tényleg milyen különleges kis helyet találtunk. Az ágat, amelyiken ültünk, több kicsi, hosszú levelekkel díszített ág ölelte körbe. Olyan nyugodt hely volt, eldugott… és romantikus. Ráadásul az a két betű a szívecskében a fa törzsén…

-   Örülök, hogy még iderángattál. – nevetett Harry. – De most már tényleg mennünk kéne.

-   Rendben, de ide még vissza kell jönnünk! – ugrottam le a fáról.

-   Mindenképp – bólintott Harry, mikor ő is leérkezett mellém, majd megfogta a kezemet, és így indultunk vissza a hotelba.

-   Úgy éreztem, a sors akarta így, hogy rátaláljunk erre a helyre – nézek körbe, végigfuttatva a tekintetem a parkon, és a nagy fűzfán. Még itt, a padon ülve is látom a fa törzsébe vésett betűket. Harryre nézek. Ő is a fa ágait bámulja, azt hiszem, gondolkozik. Vagy csak húzza az időt. Már biztosan rájött, hogy lassan közeledünk a történetünk végéhez, ami miatt egyáltalán elkezdtem ezt az egészet.  De még nem most. Még egy kicsit nem.

- Jasmine, ezt nézd! – emelt fel egy újságot a hotel recepciója mellett lévő pultról Eleanor, amikor visszaértünk a vásárlásból. Mikor megláttam az újság címlapján szereplő képet, eldobtam mind a tizenöt szatyrot, ami a kezemben volt. Hát igen, valamivel el kellett foglalnunk magunkat, amíg a fiúk a hangpróbán voltak, legalább a fél város boltjait bejártuk Eleanorral.

- Te jó ég! – kiáltottam fel. – Ezek tegnapi képek, ugye?

- Igen, a reptéren csinálták.

- A fenébe, tényleg voltak fotósok… - vettem ki El kezéből az újságot, és elolvastam a nagy, sárga betűkkel szedett címet: „HARRY STYLES ÚJ BARÁTNŐJÉVEL ÉRKEZETT LOS ANGELESBE”. Az alatta levő képen én és Harry sétálunk kézen fogva, a Los Angeles-i repülőtéren. Harrynek egy szürke sapka takarta el a haját, rajtam pedig egy napszemüveg volt, de úgy tűnik, még így is megismertek. Sőt! A cikkben még a nevemet is leírták… Hihetetlen, gondoltam.

 - Tudod, nem az volt a legfurább az egészben, hogy egy újságban szerepeltem. Hirtelen megijesztett a tudat, hogy én, mint Harry Styles barátnője… Hogy az egész világ tudni fog a kapcsolatunkról. Nem volt rossz érzés, egész egyszerűen csak szokatlan. Nagyon új volt ez még nekem. Hiszen még a szüleim sem tudtak róla… Reméltem, hogy Kanadában nem jelent meg az az újság. De még aznap este telefonált anyukám, és meglepően jól fogadta az egészet, örült a boldogságomnak. Azt gondoltam, borzasztóan szerencsés vagyok. Minden olyan jól alakult!