- Louis, ne fárassz már, könyörgöm, még
korán van ehhez! – nevettem két ásítás között.
- De hát már dél van, Jasmine! – vigyorgott.
– Nem tehetek róla, ha egész éjjel fent voltál Harryvel.
- Attól még nem kellett volna felkeltened. –
néztem rá kifejezéstelen arccal.
-
Senki
nem akart eljönni velem! Te voltál az egyetlen remény – mondta nagy
bociszemekkel. Ekkor a pult mögött álló nő elénk rakott két fehér poharat,
amiknek az oldalára fekete filccel a nevünk volt felírva.
- Tessék, itt a kávéd. – adta a kezembe
Louis az egyiket. – Miután megittad már máshogy fogod látni a helyzetet.
- Hát persze. – vettem el a kávét, majd
kiléptünk a Starbucks-ból és elindultunk vissza a hotelba. Louis pedig mondta
tovább a hülyeségeit. Nem igazán figyeltem rá, de valahogy éreztem, hogy most
más a hangulata… Mintha… Mintha nem véletlenül akarta volna, hogy eljöjjek vele
a kávéért. Oké, Eleanornak el kellett mennie egy fotózásra, Harry pedig egy
interjún van Zaynnel, de attól még találhatott volna valaki mást is, akit
fáraszthat korán reggel (vagy délben?).
- Tudok egy rövidebb utat. Gyere! – mutatott
egy két ház közötti 1-2 méternél nem szélesebb átjáróra. Bólintottam, majd el
is indultunk a szűk folyosón, de Louis a felénél megállt, és szembefordult
velem. Pár lépéssel még tovább mentem, de aztán megfordultam, és kérdőn néztem
rá.
- Most mivan?
- Semmi, csak… - kereste a szavakat. A
szemében bizonytalanság csillogott, a kis huncut fénynek már nyoma sem volt a
tekintetében. – El akarok mondani valamit. – jött közelebb hozzám. Túl közel.
Egy lépést hátráltam. Láttam az arcán az elhatározást, és azt hiszem, mohóságot
is, ami megijesztett.
- Nem is. Inkább megmutatom – mondta. A következő
pár másodpercre nem emlékszem pontosan, összemosódott az egész, részben mert
nem aludtam valami sokat az éjjel, részben a sokktól. Louis ugyanis hirtelen
egy lépéssel letudta a köztünk levő távolságot, majd totálisan váratlanul… Hát,
megcsókolt.
Az első másodpercben mozdulni sem tudtam,
annyira meglepődtem. De a következő pillanatban már szerencsére észbe kaptam,
és olyan erővel löktem el Louist magamtól, hogy két-három lépéssel hátrébb
került tőlem. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, próbáltam kiolvasni az
arckifejezéséből, hogy ez vajon mégis mi a fene volt, de ő csak ijedten bámult
rám. Aztán amint enyhült a sokk, amit okozott, hihetetlen düh kerített
hatalmába. Borzasztóan mérges voltam rá. Mind a kettőnknek párkapcsolata volt,
mégis hogy gondolhatta ezt? Nem voltam képes felfogni. Kirohantam a kis
átjáróból, és jó nagy lendülettel kanyarodtam ki az utcára, amikor hirtelen
valaminek nekiütköztem, és egy kissé hátratántorodtam. Mikor felnéztem, Niall
rémült fejével találtam szemben magam.
- Jasmine, minden oké? Éppen a Starbucksba
indultam. – közölte. Na, ez volt az a pont, amikor végképp betelt nálam a
pohár.
- Mehettél volna azzal a bolonddal! –
üvöltöttem rá szegény Niall-re, és az átjáró felé mutattam, ahol Louis a falnak
dőlve ácsorgott még mindig, majd rohantam is tovább. Abban a percben semmi más
nem érdekelt, csak hogy minél messzebbre jussak Louis-tól. A könnyeim már
patakokban folytak, de én futottam tovább…
- Tudtam, hogy onnantól kezdve már nem lesz
felhőtlen a kapcsolatunk. Azt gondoltam, akár megtudod, akár nem, már semmi nem
lesz az igazi. Ha most nem tudnál erről az egészről, akkor sem lett volna jobb
vége. Titkolóznom kellett volna, és végül az rontotta volna el a dolgokat. –
Harry bólint. Az arca elkomorodik. Elérkeztünk a történetnek ahhoz a részéhez,
ami már nem túl vidám. – Iszonyatosan mérges voltam Louis-ra, érted? Minden az
ő hibája! – fakadtam ki.
- Igen, Jasmine, de… - szól közbe
Harry.
- Nem. Majd a végén megbeszélünk
mindent. – mondom halkan. Harry bólint, én pedig folytatom a kis történetünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése