Elsö rész - Tizenharmadik fejezet

-   Hé, mit szólnál, ha elmennénk a kis titkos helyünkre? – kérdeztem óvatosan Harrytől. Fel akartam vidítani egy kicsit.

-   A fűzfához? – kérdezte. Bólintottam. – Most? – csodálkozott, mivel már egy kicsit későre járt az idő.

-   Igen. Nem érdekel hány óra van, azt akarom, hogy jobban érezd magad. – magyaráztam. – Tudom, hogy fáradt vagy, de…

-   Rendben – vágott a szavamba, majd megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett. – Örülnék neki. Köszönöm, Jasmine. – mondta. Hálás volt a tekintete. Jó ötlet volt a fűzfa, gondoltam. Lassan megcsókolt, majd kimentünk az arénából, és elindultunk a park felé.

Mikor odaértünk a fához, már alig volt valaki a közelben, így kettesben lehettünk. Csendes hely volt, néha egy-egy autó hangját lehetett csak hallani a közeli út felől. Ahhoz képest, hogy késő este volt, egyáltalán nem volt hideg, viszont a szél fújt egy kicsit, de nem bántam. Az ég szép tiszta volt, gyönyörűen lehetett látni a rengeteg csillagot. Először a nagy fűzfa felé vettük az irányt, és felültünk a széles ágra. Sötét volt a fa alatt, a sok levél eltakarta az eget.

-   Akarsz beszélni róla? – kérdeztem halkan.

-   Nem. – felelte Harry. Hát, legalább őszinte volt. – Talán majd később – tette hozzá. – De előbb gondolkodnom kell.

Leugrott a fáról, és elsétált. Aggódva néztem utána. Mikor kiért a lomb árnyékából, ledobta magát a fűre, és az eget kezdte kémlelni. Oldalra néztem, a tekintetem a fa törzsén lévő belevésett feliratba ütközött: „H+J”. Elgondolkodva lassan végighúztam az ujjaimat a betűkön, majd Harryre pillantottam. Csak a szokásos gondolatok cikáztak a fejemben: hogy mennyire szeretem őt, és hogy soha nem akarom elveszíteni. Soha. Bármit megtennék érte…

Pár perc múlva én is leugrottam, vagyis inkább leestem az ágról, és lefeküdtem Harry mellé a fűre. Eszembe jutott, hogy titokban mindig is arra vágytam, hogy egyszer egy csillaghullást nézhessek egész éjszaka a sráccal, akit szeretek. De most a sima csillagnézés is teljesen megfelelt, még ha valószínűleg nem is leszünk itt egész éjszaka. Ekkor jöttem rá, hogy amikor valakit teljes szívemből szeretek, akkor teljesen mindegy, hogy mit csinálunk. Nem számítanak a körülmények. Csak vele akarok lenni, de azt örökké. Az oldalamra fordultam, és Harry arcát kezdtem figyelni, hátha kiolvashatok belőle valamit.

-   Tudod, Jasmine… - mondta halkan. – Én mindig is olyan ember akartam lenni, akit nem igazán érdekel, hogy mit gondolnak róla mások. De… Nem gondolom, hogy olyan ember lennék – mosolygott szomorúan, és megdörzsölte a szemeit.

-   Senki sem tökéletes, Harry. – mondtam. Fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék még, vagy hogyan vigasztalhatnám meg, és ez borzasztó érzés volt számomra.

        - Az a legrosszabb az egészben, hogy már másodszorra követtem el ugyanazt a hibát, érted? – fakadt ki. – És hogy mennyit gyakoroltam, azóta különösen… a fenébe is, rengeteget dolgoztam, az emberek pedig egy-egy ilyen rosszul sikerült szóló alapján ítélnek meg, anélkül hogy ismernének. Én el tudom fogadni a kritikát, de… Ha összesen annyit mondanak, hogy „utállak”, akkor csak arra tudok gondolni, hogy miért utál? Mit tettem? – egy kissé felemelte a hangját, csak úgy áradt az idegesség belőle, én pedig egyre tehetetlenebbnek éreztem magam. Jobb ötlet híján, megszorítottam a kezét, és megértően hallgattam.

-   Köszönöm – szólalt meg egy kis idő múlva, még mindig az eget bámulva.

-   Öhm, mit is? – kérdeztem.

-   Hogy eljöttél ide velem. Sokat jelent nekem ez a hely, miattad. És hogy olyan megértő vagy és mellettem állsz… és… - felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. – És hogy itt vagy nekem.

Elmosolyodtam. Látszott az arcán, hogy komolyan gondolta, amit mondott.

-   Mindig melletted leszek, oké? Ezt ne felejtsd el – simítottam meg az arcát, mire egy halvány mosoly húzódott a szájára, majd lassan visszafordult a hátára és tovább kémlelte a csillagokat.

-   Egyébként pedig, ha tudni akarod… - kezdtem lassan. – Nekem az a véleményem, hogy nem számít, miért utál téged pár ember, ameddig sokkal többen vannak, akik szeretnek és elismernek.

-   Tudom, igazad van. De egyszerűen most… Valahogy nem hiszem el. – rázta a fejét.

-   Ugyan… biztosra veszem, hogy most is rengetegen írják neked a twitteren, hogy imádnak és hogy tökéletes vagy. És mellesleg én is itt vagyok – tettem hozzá halkan, mire lassan újra felém fordult.

-   Szeretlek, Jasmine. – mondta.

-   Én is szeretlek. – feleltem, és egy kicsit közelebb húzódtam hozzá, majd felnéztem az égre. Hirtelen egy nagy hullócsillag futott végig az égen, majdnem pontosan felettünk.

-   Láttad ezt? – kérdeztem, mire Harry mosolyogva bólintott.

- Azt hiszem, aznap este közelebb éreztem magam hozzád, mint valaha. Azt gondoltam, hogy az a borzasztóan erős kapocs, ami közöttünk van, soha nem szakadhat el. Az nem lehet. Egyszerűen lehetetlen… És igazam volt. Most is ezt gondolom. Elszakadni soha nem fog, de nélkülözni tudjuk…

- Tessék? Miket beszélsz, Jasmine? Azt hittem, csak pár órát voltam kómában. – rémült a tekintete. Azt hiszem, megijesztettem őt. Bele sem merek gondolni, mi lesz, amikor a történet végéhez érünk... Pedig már vészesen közeledünk hozzá.