Második rész - Ötödik fejezet

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=YOvZVIGb5P4

Körülbelül egy órával később Harryvel jókedvűen, nevetve lépünk be a házba. Azt terveztük, hogy korán lefekszünk aludni, mivel a gépünk holnap már hajnalban indul. A csomagokat ma délelőtt összepakoltuk (legalábbis az enyémeket, mivel Harrynek a telefonja volt az egyetlen holmija), úgyhogy nincs más dolgunk, csak kialudni magunkat, hogy holnap újult erővel térhessünk vissza a valóságba.

Bár ilyen egyszerű lenne! – gondolom magamban. De fogalmam sincs, honnan származhatott ez a gondolat, olyan hirtelen jött, mint derült égből a villámcsapás. Rossz előérzetem támadt. Miután Harryvel levettük a cipőnket az ajtóban, sietve a konyha felé indulok, hogy megkeressem anyát. A jókedvemnek már nyoma sincs.

-  Hé, minden oké? – ragadja meg Harry a kezemet, és fordít vissza magához.

-  Nem tudom, fogalmam sincs – válaszolom ijedt tekintettel. Harry a szemöldökét ráncolja, látszólag még próbálja megérteni az iménti kedélyváltozásomat, de elengedi a kezemet, én pedig rögtön a konyhába sietek.

-  Anya! – kiáltom, miközben belépek az ajtón, és körülnézek. Anyukám az ebédlőasztal mellett ül, látszólag minden rendben van vele, ezért egy pillanatig kezdek megnyugodni. Aztán meglátom, hogy az egyik kezével éppen egy telefont tart a füléhez, és figyelmesen hallgatja, amit valaki mond neki. Majd hirtelen az arca eltorzul, a szeme kikerekedik és a szája tátva marad.

-  Micsoda? – kérdezi felemelt hanggal a telefontól. Én még mindig az ajtóban állva, rosszat sejtő tekintettel figyelem őt, majd mikor leteszi a telefont, odalépek hozzá.

-  Anya, mi a baj? – kérdezem halkan. Ő kétségbeesett pillantással rám néz, majd felpattan a székről.

-  Az öcséd. Kórházban van – kiáltja, miközben kirohan a konyhából, és a bejárati ajtó felé veszi az irányt. Az előszobában a megszeppent Harry ácsorog még mindig, én pedig gondolkodás nélkül megragadom a kezét és magam után húzva anyukám után futunk.

Mire a kórházba érünk, elmondja, hogy az öcsémnek motorbalesete volt. Még nem tudják pontosan, hogy mi történt, de Ryan túlélte, és azonnal kórházba szállították. Mikor a kórház megfelelő emeletére érünk, éppen meglátjuk, amint az öcsémet egy hordágyon szállítva beviszik egy szobába. Anya azonnal odarohan hozzá, de az orvosok nem engedik be. Egy nő lép oda hozzánk, aki elmondja, hogy Ryan súlyosan megsérült, de szerencsés volt, amiért egyáltalán túlélte. Állítólag egy kereszteződésben ütközött neki egy autónak a motorjával, de nem ment annyira gyorsan. Anyám sírni kezd.

-  Mondtam neki, hogy veszélyes az a jármű, mondtam neki, Jasmine! – zokogta. – De nem hallgatott rám! – nem válaszolok, csak bíztatóan átölelem, ő pedig eláztatja a könnyeivel a pulcsimat.

-  Cssssh – csitítom, majd megsimítom a haját, miközben Harryre nézek, akinek az aggodalom ül ki az arcára.

Fél órával később még mindig nem sikerül megvigasztalnom anyát. Az öcsémet, Ryant elvitték műteni, és azt mondták, hogy csak pár óra múlva láthatjuk. Harryvel úgy döntöttünk, nem hagyjuk itt anyukámat egyedül, ezért leültünk a kórház egyik folyosóján. Közben egyre jobban beesteledett, és lassan már az éjszakába nyúlt bele az idő. Ahogyan anyát nézem, egyre kevésbé akarok másnap elutazni. Mellette akarok maradni, lelket önteni belé, ráadásul az öcsém miatt is rettenetesen aggódom. Mindkettőjüknek elkellene a segítség itthon. Tudom, hogy ilyen helyzetben nem lenne helyes elutazni, nem akarom, hogy úgy érezzék, nem fontos nekem a családom. Újra törődni akarok velük, segíteni átvészelni ezt a nehéz időszakot, amivel szembe kell nézniük.

-  Harry, beszélhetnénk? – kérdezem tőle, amikor úgy tűnik, hogy anya egy percre elbóbiskolt a kényelmetlen műanyag székek egyikében ülve.

-  Persze – válaszolja, majd egy kissé arrébb sétálunk a fehér, nyomasztó hangulatot árasztó folyosón.

-  Azt hiszem, itt kellene maradnom anyával és Ryan-nel még egy darabig. – mondom ki rögtön, mire Harry bólint.

-  Gondoltam rá, hogy ezt fogod tenni.

-  Nem bánnád, ha nélkülem kéne visszamenned? – kérdezem halkan, előre félve a választól.

-  Őszintén? Borzalmas lenne nélküled odamenni. – közli, majd mielőtt még megijednék, hozzáteszi: - De megértem. Szükségük van rád. Ha Gemmával történne valami, én is ugyanezt tenném. – összeszorított szájjal bólintok, mire Harry átölel. A válla fölött átnézve látom, hogy anya már ébren van, és szomorú tekintettel bámul ránk.

-  Lehet, hogy tényleg le kellett volna törnöm egy faágat a hegyen – mondja Harry, keserű mosollyal az arcán, miközben a reptér előcsarnokában állunk.

-  Ne félj, minden rendben lesz, jó? – próbálom biztatni, de látom, hogy Harry nem figyel rám.

-  Hé, nézz a szemembe! – teszem a kezem a vállára, és magam felé fordítom. – Minden rendben lesz! – hangsúlyozom ki a szavakat. – Csak emlékezz azokra a dolgokra, amiket megbeszéltünk, és ne engedd, hogy bárki is az utadba álljon! Oké? Tudom, hogy erős vagy.

-  Nélküled semmi nem vagyok. – mondja halkan Harry. Normális esetben valószínűleg elolvadtam volna ettől a néhány szótól, de tudom, hogy most nem érzékenyülhetek el.

-  Néhány nap, és találkozunk. Ki fogjuk bírni – győzködtem nem csak Harryt, de saját magamat is. El sem tudtam képzelni, hogy mennyire üres lesz majd ezentúl a régi szobám nélküle.

-  Felhívhatlak majd? Vagy ne zavarjalak? – kérdezi félve.

-  Hívhatsz bármikor, bármi történik! Csak tudd, hogy melletted vagyok, még akkor is, ha fizikailag nem.

-  Rendben – bólint Harry, és látom rajta, hogy egy picit már nyugodtabb. Tudom, hogy nem lesz könnyű neki visszatérni az életébe, de biztos vagyok benne, hogy nélkülem is meg tudja csinálni. Jót tett neki ez a néhány nap, összegyűjtötte az erejét, hogy képes legyen újra kiállni magáért. Bátorítóan rámosolygok, majd közelebb hajolok hozzá. Harry még egyszer, utoljára megcsókol, lassan, próbálva minél hosszabbra nyújtani a pillanatot. Próbálom minél jobban az emlékezetembe vésni ezt az érzést, hogy erőt adjon a következő napokban. De pár perc múlva Harry kelletlenül elhúzódik tőlem, és zsebre téve a kezét a mozgólépcsők felé indul. Egy kis ideig még földbe gyökerezett lábbal bámulok utána, majd mikor Harry az emeletre érve eltűnik a szemem elől, egy nagyot sóhajtva visszaindulok a kórházba…

Második rész - Negyedik fejezet

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=5zkYrYLYM0g

"I need your love
I need your time
When everything's wrong
You make it right.."

-  Érezd megtisztelve magad, kedves Harry Styles, mert te vagy az első ember akit valaha elhoztam erre a szigorúan titkos helyre.

-  Rendben – neveti el magát, majd az ősrégi, ócska fapadra felállva körbenéz.

Egy kisebb hegy tetején állunk, nem messze a városkától, ahol régen laktam, Kanadában. És ahonnan Harryvel már napok óta ki sem tettük a lábunkat, felváltva beszélgettünk éjszakába nyúlóan, vagy éppen órákig csak feküdtünk egymást bámulva, a gondolatainkba merülve. Bár nagy nehezen sikerült elintézni, hogy a fellépéseket néhány nappal eltolják, tudtam, hogy nem mehet így örökké. Nem bujkálhatunk az örökkévalóságig, ezért ma első lépésként elhoztam Harryt erre a helyre, ami nagyon sokat jelentett nekem régen, csak hogy kimozduljunk egy kicsit. És nem mellesleg így még egy kicsit jobban beleavathatom őt a régi életembe. Azt hiszem, még senki előtt nem nyíltam meg ennyire, mint előtte, senki mással nem tudtam ennyire őszintén beszélgetni. Az anyukám és az öcsém is rögtön megkedvelték őt, szerencsére hamar megtalálták a közös hangot. Hosszú idő után végre nekem is volt alkalmam a családommal lenni, aminek örültem, mert be kell vallanom, hogy bár nem mutattam, hiányoztak. Anyukámmal rengeteget beszélgettünk Harryről kettesben, és végül még azt is elmondtam neki, hogy miért jöttünk ide, és hogy Harrynél miért nincs semmi holmi a telefonján kívül. Ő pedig örült, amiért a napokig tartó szenvedés után boldognak látott, és amiért tudta, hogy most már van, és lesz is, aki vigyáz rám. Azt hiszem, így könnyebben fog elengedni engem újra.

Leülök a régi pad támlájára, majd Harry is ugyanezt teszi. Előttünk a kis városka terül el, majd utána nagy erdők sokasága terpeszkedik, a távolban pedig még néhány falut látunk elszórtan a rengeteg fa között. Ahogy a lemenő nap lassan eltűnik a távolban a fák mögött, a város lámpái egyszerre felkapcsolódnak.

-  Bárcsak itt maradhatnánk örökké! – sóhajtok, mire Harry rám néz.

-  Hát maradjunk. – mondja komoly arccal.

-  Tudod, hogy nem lehet – rázom a fejemet, de közben elmosolyodok.

-  Igen, most már tudom, hogy nem bujkálhatok örökké. Erősnek kell lennem. – mondja, látszólag még egy kicsit küszködve saját magával. De már alakul.

-  És én itt leszek melletted, és segíteni fogok, hogy erős is maradj. Hogy ne felejtsd el ezt a néhány napot, amikor holnap visszautazunk. – Harry mosolyogva megszorítja a kezemet, majd miután pár percig csendben bámuljuk a tájat, megszólal:

-  Ha nem is maradhatunk itt örökké, abban biztos vagyok, hogy legalább egy része mindig velem lesz ennek a helynek, és ez miatt vagyok boldog. – Ezen elgondolkodom. Vajon mire gondolhat?

-  Letörsz egy faágat és mindenhová magaddal viszed? – kérdezem, csak hogy egy picit lazítsak a pillanat komolyságán. Eleget gondolkodtunk már az utóbbi napokban, úgy érzem, itt az ideje, hogy könnyebben vegyünk a dolgokat. Harry elneveti magát.

-  Nem. – válaszolja, majd a szemembe néz. – Én rád gondoltam. – mondja, majd néhány másodperc után hozzáteszi: - Mindig velem leszel, ugye?

-  Örökre. – felelem, mire Harry gyengéden megcsókol.