Elsö rész - Tizenkilencedik fejezet

Miután a hotelban villámgyorsan lemostam a sminkem, megfürödtem, kifésültem a hajam és felkaptam egy normális ruhát, már akartam is visszaindulni.

-   Liam, mehetünk? – kiabáltam be a hotelszobája ajtaján, de nem jött válasz. Mikor óvatosan beléptem a szobába, láttam, hogy Liam és Danielle az ágyon összebújva alszanak, mind a ketten még abban a ruhában, amiben bulizni jöttek. Nem volt szívem felkelteni őket, így egyedül mentem vissza a kórházba. Hajnali fél ötkor. Bár már kezdett világosodni, mégis féltem egy kicsit. Eszembe jutott, mikor Harryvel sétáltunk pár napja ugyanígy, hajnalban. Mennyire jó volt! De Harry most nem volt velem. Nem fogta a kezemet, nem éreztem magam biztonságban. Egyedül voltam.

Mikor odaértem a kórházba, Zayn, Niall és Louis csendben ücsörögtek a folyosón. Niall azt hiszem, bealudt, mert a sapkája az arcába volt húzva. Zayn a telefonját nyomkodta, Louis pedig csak nézett ki a fejéből. Sóhajtottam egyet majd lehuppantam Zayn mellé a padra, és rápillantottam a telefonjára. Nem kellett volna. Mikor észrevette, hogy a képernyőt nézem, gyorsan eltette a telefont a zsebébe.

-   Tele van vele a net, igaz? – mosolyogtam remény vesztve.

-   Igen – bólintott fáradtan. – Mind a kettővel.

Elhúztam a számat. Szóval egy nap alatt kerültek napvilágra képek arról, ahogyan Louis megcsókol, és ahogy Harry egy szőkeséggel kézen fogva távozik egy szórakozóhelyről. Csodálatos, gondoltam. Most biztos az egész világ azt hiszi, hogy mindenki szakított mindenkivel és mindenki megcsalt mindenkit. Engem pedig azt hiszem, rengeteg országban egy kurvának tartanak. Az lesz a legjobb, ha be sem kapcsolom a telefonomat jó néhány napig. Kanadában majd lesz időm bőven gondolkodni. Igen, már akkor eldöntöttem, hogy hazamegyek. Úgy gondoltam, majd otthon, nyugodtabb körülmények között kitalálom, hogyan tovább.

Annyira belemerültem a gondolataimba, és egyszerűen annyira fáradt voltam, hogy valószínűleg elaludhattam, mert fogalmam sincs, mennyi idővel később (néhány óra talán) arra ébredtem fel, hogy Zayn suttogva beszél hozzám.

-   Jasmine! Hahó, Jasmine! Ébredj. Most hozták ki Harryt – mondta. Mikor nagy nehezen kinyitottam a szemem, láttam, ahogyan Harryt az egyik ágyra fektetik a szobában, ahol a műtét előtt is volt. Rögtön oda akartam menni hozzá, de az orvos azt mondta, hogy körülbelül fél óra múlva ébred csak fel. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ott ültem az ágy mellé húzott széken, és nem csináltam mást, csak őt bámultam. Még gondolkozni sem volt energiám. Már pont csukódtak le a szemeim, és elaludtam volna, amikor Harry mocorogni kezdett.

-   Harry.. – szólítottam meg halkan, mire nagyokat pislogott, majd lassan rám emelte a tekintetét.

-   Jasmine.. – suttogta. – Elmegyünk a fűzfához? – kérdezte, és már megpróbált felülni.

-   Persze – válaszoltam. – Amint lehet, elmegyünk. De most pihenned kell – fogtam meg a kezét, mire kelletlenül bólintott, és visszahajtotta a fejét a párnára. Csak ennyit tudtam beszélni vele, mert már jöttek az orvosok, hogy megnézzék, minden rendben van-e.

-   Jasmine! – szólt Zayn, amikor kimentem a folyosóra. – Menj vissza a hotelba és aludj, oké? Majd szólunk, hogy mikor mehet ki Harry.

Először ellenkezni akartam, de végül inkább mégis csak bólintottam. Életemben nem éreztem még ennyire fáradtnak és meggyötörtnek magam. Nagyon-nagyon hosszú néhány napon voltam túl. Még egyszer visszanéztem Harry szobájába, majd lassan elindultam a hotel felé.

-   Nem mehetsz el!

-   Sajnálom. – törlök le egy könnycseppet az arcomról.

-   És mi lesz azzal, hogy soha nem hagysz el, ha? – emeli fel a hangját. Még soha nem láttam ennyire zaklatottnak Őt. – Hogy mindig velem maradsz?

-   Nem örökre megyek el, oké? – nézek rá könyörgő tekintettel. – Csak kell egy kis szünet. Távol a kameráktól és a fotósoktól… Hogy önmagam lehessek, és átgondoljam a dolgokat. Már azt sem tudom, hogy én ki vagyok, nem hogy te… A tegnapelőtti éjjel rád sem ismertem.

-   Mondtam már, hogy sajnálom! – fakad ki. Tehetetlenségében a gipszét kezdi ütögetni a pad támlájához.

-   De ezt nem lehet csak úgy elfelejteni! – vágok vissza. Utálok vele veszekedni. Remélem, hogy ez az első és egyben utolsó vitánk. Bármilyen tekintetben is utolsó… csak ne kelljen többet szenvedést okoznunk egymásnak.

-   Figyelj, Jasmine – kezdi felcsillanó szemekkel, és látom rajta, hogy most egy szerinte tényleg hatásos elméletet fog elmagyarázni. – Én arra gondoltam, hogy… ha tényleg szeretjük egymást nem kellene engednünk hogy bármi is szétszakítson minket. Érted, miről beszélek? – néz rám tágra nyílt szemekkel. Persze, hogy értem, nem vagyok bolond, gondolom magamban, miközben a szemébe nézek. De úgy döntök, ezt inkább nem mondom ki hangosan.

-   Ez nem ilyen egyszerű. – bököm ki végül.

-   De igen! Ha szeretjük egymást, akkor meg fogsz bocsátani és együtt maradunk. Ennyi az egész. – vonja meg a vállát, majd kérdőn néz a szemembe. Elveszve a gyönyörű zöld szempárban egy pillanatig semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy szeretem.  Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy képes vagyok mindent megbocsátani neki és itt, most azonnal megcsókolni. De valami nem hagy nyugodni, hiába szeretném…

-   Te megbocsátasz nekem? – kérdezem halkan.

-   Nincs miért. Louis mindent elmondott, tudom, hogy nem a te hibád.

-   De én már tudtam előre, hogy valami van Louisval. Nem kellett volna elme… - kezdem magyarázni, de közbeszól.

-   Nem érdekel, oké? Ne hibáztasd magad, Louis tette ezt. Az már más dolog, hogy elég durván összevesztem vele… - húzza el a száját, majd sóhajt egyet. – A kérdés az, hogy te megbocsátasz-e. Tudom, hogy nagyon hülye voltam, de tényleg sajnálom és…

-   Nem tudom – vágok közbe. – Idő kell nekem ehhez, jó? – nézek rá könyörgő tekintettel. Nem is azzal van gond, hogy megbocsássak neki, te jó ég, azt már rég megtettem, mielőtt még bocsánatot kért volna! Nem, hanem az a baj, hogy fogalmam sincs, hogy tudnék mindezek után is ugyanúgy vele lenni. Amikor csak ránézek, újra átélek minden fájdalmat, amit miatta éreztem, és olyan, mintha belül darabokra hullanék… Azt hiszem, nem kevés idő lesz, mire ez elmúlik.

-   Nem bízol bennem? – kérdezi szomorúan.

-   Nehéz újra megbízni valakiben, aki egyszer már megcsalt – vágom rá hirtelen, de azonnal meg is bánom. Tudom, hogy Harry nem szereti, ha így hirtelen… szembesítik a tetteivel. – Mindig is azt gondoltam, hogy ha egy srác valaha is megcsal, soha nem fogok megbocsátani neki. De te túlságosan is fontos vagy nekem – könnyek szöknek a szemembe…

-   Szeretsz engem? – kérdezi hirtelen, pár másodperc csend után. Elmosolyodok.

-   Mindennél jobban. – válaszolom, mire Harry fürkészően néz a szemembe. De tudom, hogy elhiszi, hiszen igazat mondtam. Soha nem hazudtam még neki… Soha.

-   Akkor ne hagyj itt! Ne menj Kanadába. – kéri, szinte könyörög a tekintete. Válaszra nyitom a számat, de nem hagyja, hogy kimondjam, amit akarok. Azt hiszem, úgyis tudja, hogy mit mondtam volna. Jobban ismer, mint bárki más... – Nem engedem, hogy elmenj! Ha kell, utánad megyek. – jelenti ki.

-   Nem jöhetsz. Itt a turné, az interjúk, meg a srácok… Kötelezettségeid vannak, nem hagyhatod cserben őket – hitetlenkedek.

-   Nem számít! Semmi más nem érdekel, csak te – elszántnak tűnik. Azt hiszem, hogy értékelnem kéne, hogy ezt mondja… De ez csak megnehezíti a dolgomat, nem is kicsit. Hirtelen az órámra nézek.

-   Mennem kell. – mondom óvatosan.

-   Nem mehetsz. – közli. – Amikor kimondtad, hogy szeretsz, magadhoz láncoltál. Már nem hagyhatsz itt. Nem lehetsz annyira kegyetlen, hogy elmenj. – mosolyodott el hitetlenül.

-   Harry, értsd meg, úgy érzem, hogy ezt kell tennem. Kell egy kis szünet, minél messzebb ettől az egésztől. Tőled – mondom ki, bár nem így érzem, nagyon nem így. Biztos vagyok benne, hogy borzasztóan hiányozni fog, de itt maradni sem vagyok képes. Valami azt súgja, hogy nem lenne helyes, ha itt maradnék… Harry csalódottan bólint. De látom a tekintetében, hogy nem fogja feladni. Ő nem az az ember, aki csak úgy hagyja elmenni azt, akit szeret.

Mielőtt még felállok, utoljára mélyen a szemébe nézek. Próbálom minél hosszabbra nyújtani a másodpercet, majd mikor már nem megy, erőt veszek magamon, és kiszakítom a pillantásom az Ő könnyektől csillogó szemeiből…