Második rész - Huszonkettedik fejezet

Sziasztok! Először is, azt kell mondanom hogy lassan közeledünk a történet vége felé...Több, mint másfél éve írom ezt a blogot, kisebb-nagyobb szünetekkel, de mindig száz százalékos lelkesedéssel :) De azt hiszem, hogy minden történetnek kell hogy legyen vége, akár jó akár rossz. A szereplőktől, akiket olvasás közben a szívünkbe zártunk, el kell búcsúznunk és továbbmenni, új kalandot keresni...

És talán én már meg is találtam az új kihívást, ugyanis elkezdtem angolról magyarra fordítani egy zseniális, szintén Harry Styles-ról szóló fanfictiont. Az a célom vele, hogy lehetővé tehessem a történet olvasását azok számára is, akik nem beszélik annyira az angolt és természetesen hogy örömet szerezzek a fanfiction-kedvelőknek :) Ez egy 1950-es években játszódó titokzatos sztori, tele izgalommal,  románccal, egy kis félelemmel fűszerezve. Ha van kedvetek, olvassatok bele, itt megtalálhatjátok: http://psychoticfanfictionhu.blogspot.com/

Nem is fűzöm tovább a szót, itt a huszonkettedik fejezet, remélem hogy tetszeni fog! :)

xx

-  Ne félj, Jasmine, nem engedem, hogy bántson!

-  Nem magam miatt aggódom! Miattad, és Louis miatt! – fakadok ki. Hiába próbált Harry megvigasztalni, nem tudtam figyelmen kívül hagyni az érzésemet, hogy valami rossz fog történni. – Nem láttad Christopher arcát. Bármire képes lenne!

-  Nyugodj meg, oké? – látom rajta, hogy nem veszi eléggé komolyan azt, amit mondtam. Bár neki már az elejétől fogva nem szimpatikus Christopher, még mindig képes azt hinni, hogy csak egy féltékeny barát… Ráadásul éppen egy díjátadó kellős közepén vagyunk, és Harrynek pár perc múlva a színpadon kell állnia, szóval vannak bőven más dolog is, amik miatt aggódhat. – Most mennem kell. Holnap hazamegyünk Londonba, és akkor a lehető legmesszebb leszünk Christophertől, rendben? – összeszorított szájjal bólintok, mire Harry egy puszit nyom a homlokomra, majd a többiek után siet.

-  El kell jönnötök az afterpartira! Nyertünk! – kiáltja lelkesen Niall, arra célozva, hogy meg akarják ünnepelni a díjátadó sikereit. Három díjat nyertek meg a srácok egyetlen estén, nagyon büszke vagyok rájuk. Keményen dolgoztak érte. És most itt az idő a szórakozásra.

-  Oké, ott leszünk! – közöltem vidáman, teljesen elfeledkezve az egy órával ezelőtti aggodalmaimról és félelmeimről Christopher miatt. Amióta az öltözője előtt hallgatóztam, nem is láttam őt a díjátadón, sem az arénán kívül.

-  Biztos? – kérdezi Harry fürkésző tekintettel.

-  Igen, persze. Jó lenne kicsit bulizni végre, nem? – Harry elmosolyodik a válaszomon, majd az autó felé indulunk…

-  Hozok még inni, rendben? – kiáltja Harry a fülembe, hogy a hangos zene ellenére is értsem, majd miután bólintok, feláll a kis asztaltól és a bárpult felé indul a tömegen átverekedve magát. Amikor egyedül maradok, az embereket kezdem fürkészni a sötétben, és elmosolyodok, amikor meglátom Eleanort és Louist, ahogyan együtt táncolnak. Ekkor valaki odalép hozzám.

-  Christopher? – nézek fel rá ijedt tekintettel.

-  Szia, Jasmine! – köszön egy önelégült mosollyal az arcán. Két üveg üdítőt rak le az asztalra, az egyiket elém tolja. Gyanakvó tekintettel méregetem.

-  Ugyan már, ez csak egy kis üdítő! Nem foglak megmérgezni! – nevet, majd kinyitja a sajátját és belekortyol. – Látod? Még élek! – de a kissé nehézkes beszédéből ítélve ezelőtt nem csak üdítőt ihatott. Fel akarok állni az asztaltól, hogy ott hagyjam őt, de ekkor hirtelen elkapja a karom, és visszanyom a székre. Egy sóhajtással megfogom a Christől kapott üdítőt és mivel bontatlannak tűnik, kinyitom és beleiszok egy kicsit.

-  Hogy érzed magad, Jasmine? – kérdezi, de amikor nem válaszolok, tovább kezd beszélni. – Szerintem rohadt jó a buli! Kár hogy nincs mit ünnepelnem, mert a legjobb színésznek járó díjat az a nyomorult Channing Tatum vitte el már megint, de hát ez van. A legjobb alakításaimat nem a tévében lehet látni! – miközben beszél, a tömegben Harry után kutatok a szemeimmel, de nem látom sehol. Siessen már!

Christopher tovább beszél, mindenféle hülyeségekről, de nem figyelek rá. Hirtelen elálmosodok. Először arra gondolok, hogy biztosan csak a fáradtságtól van, de ahogyan egyre nehezebb nyitva tartani a szemem, rájövök, hogy valami nem stimmel. De nincs erőm elmenni, vagy egyáltalán felállni. Mintha hirtelen kiszívtak volna minden energiát belőlem, az utolsó cseppig. Úgy borít be hirtelen a sötétség, mintha egy takarót terítettek volna rám…

-  Az üdítőbe? De hát…

-  Tudom, bontatlannak tűnt. Pedig nem volt az – vigyorog gúnyosan Christopher. – És most, hogy a kis történetünk végére értünk, és már mindent értesz, végre kérdések nélkül is élvezhetjük, hogy kettesben vagyunk - mondja, és lassan felém hajol…

-  Még vannak kérdéseim! – kiáltom gyorsan, mire elneveti magát.

-  Utolsó. – közli kegyesen, majd hátradől és kérdőn néz rám.

-  Miért? – kérdezem.

-  Mit miért? – értetlenkedik.

-  Miért tetted ezt? Ezt az egészet… Én csak egy lány vagyok, nem éri meg…

-  Hát még mindig nem jöttél rá, Jasmine? – vág a szavamba. - Nem olyan nehéz kérdés ez! A válasz egyszerű. Téged akarlak.

-  De miért pont engem? Nem vagyok sem különleges, sem gazdag…