Elsö rész - tizenötödik fejezet

Szúró fájdalommal az oldalamban estem be a hotelszobánkba. Már nem sírtam, inkább csak hihetetlenül ideges voltam. Mit fogok most csinálni? – gondoltam. Elmondjam Harrynek vagy ne? Előbb-utóbb úgyis kiderül az igazság, de talán jobb lenne, ha tőlem tudná meg. Igen, el kell mondanom neki. Vajon mérges lesz? Szakítani fog velem, vagy meg tudjuk beszélni? Közénk állhat egy ilyen dolog, ami nekem igazából semmit nem jelentett? Nem engedhetem. Meg fogjuk oldani.

Szinte beestem az ágyba, és rögtön a fejemre húztam a takarót, mintha így elbújhatnék a világ elől. De az agyam továbbra is pörgött, sorba véve a lehetőségeket… A tegnapi nap így is eléggé felkavarta Harryt, alig akart reggel felkelni. Bár többé-kevésbé sikerült megnyugtatnom, de azért még eléggé zaklatott, és még én is tegyek rá egy lapáttal? Nem, nem mondom el neki. Akkor hazudjak? Most már én vagyok az az ember számára, aki a legközelebb áll hozzá, nem akarom elveszíteni a bizalmát…

Éppen kidörzsöltem a szememből a kitörni készülő könnycseppeket, amikor halk kopogást hallottam az ajtó felől. Azt hittem, hogy Louis, ezért nem nyitottam ki. Csak ott maradtam csendben, a takaróba burkolózva, de az a valaki lassan kinyitotta az ajtót, és óvatosan belépett.

-   Ó, bocsi, Jasmine, azt hittem nincs itt senki. Harrynél van az egyik pólóm és… - kezdte magyarázni Liam, de megakadt, amikor meglátta az arcom. Én csak bámultam rá, a könnyeimmel küszködve. – Hé, mi a baj? – nézett rám aggódóan. Odajött hozzám, és leült az ágy szélére. Egy darabig nem tudtam kinyögni egy szót se, csak próbáltam visszatartani a sírást, de aztán vettem egy mély levegőt, és szépen lassan mindent elmondtam Liamnek. Őszintén szólva eddig nem voltunk ennyire jóban, de barátok voltunk, és most jól esett, hogy valakinek kiönthettem a lelkem.

-   Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj, én tudom. – próbált megnyugtatni. És sikerült is neki, valamennyire. Fogalmam sincs miért, de jó hatással volt rám. Úgy éreztem, mintha a bátyám lenne. – Harry biztos, hogy először haragudni fog, mindkettőtökre.

-   Kösz – mosolyodtam el kínosan.

-   De utána rájön, hogy te nem tehetsz róla, és akkor megbékél, hidd el.

-   Remélem – sóhajtottam.

-   Szerintem mindenképpen mondd el neki te. Jobb, minthogyha mástól tudja meg.

-   Igen, igazad van. Köszönöm! – öleltem meg gyorsan, majd Liam el is sietett, hogy odaérjen a reptérre Danielle elé, aki csak most tudott utánunk jönni Londonból.

Pár perccel később éppen azon gondolkodtam, hogy mit mondjak Harrynek, amikor ismét kopogtak az ajtón. Viszont most választ sem várva rontott be az a személy, akit most még csak látni sem akartam.

-   Jasmine, beszélnünk kell! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Louis.

-   Elmondom Harrynek, amint visszaérnek az interjúról Zaynnel. – közöltem hűvös hangon.

-   Attól tartok, arra nem lesz szükség. De azért jó, hogy őszinte akarsz lenni.

-   Tessék? – néztem rá tágra nyílt szemekkel.

-   Zayn már fél órája visszaért.

-   És? Lehet, hogy Harry… - próbáltam magyarázatot keresni, de Louis a szavamba vágott.

-   Zayn vele volt, mikor… mikor meglátta.

-   Mi? Mit látott meg? – ekkor már tényleg kezdtem megrémülni. Ha Harry mástól tudta meg, mielőtt még alkalmam lett volna beszélni vele…

-   Itt van a laptopod? – nézett körbe Louis. Rámutattam a bőröndben lévő ruhakupac tetejére, mire megfogta a gépet, elém rakta az ágyra, és leült mellém. Miután a laptop bekapcsolt, Louis belépett a twitterre, és az egyik rajongói oldal profiljára feltöltött képre mutatott. Percekig bámulhattam pislogás nélkül, mire felfogtam: kikerült a netre egy lesifotó, amin Louis épp megcsókol engem. A kezem Louis mellkasán volt, ami a képen nem úgy tűnhetett, mintha ellenkeztem volna, de én tudtam, hogy a fotó pont az előtt készült, hogy ellöktem volna őt magamtól.

-   Hol lehet Harry? – kérdeztem halkan, mikor már meg tudtam szólalni.

-   Fogalmam sincs. De Jasmine, megmagyarázom…

-   Nem, Louis, nem érdekel. Tönkretettél mindent! – vágtam a fejéhez.

-   Sajnálom, oké? Megbántam! Totál hülyének érzem magam, hiszen én tényleg szeretem Eleanort és nem tudom, mi ütött belém, azt hittem, érzek valamit irántad… - fakadt ki, és annyira őszintének tűnt, hogy majdnem meg is bocsátottam neki. De csak majdnem. Ugyanis az utolsó mondata felénél elakadt a lélegzetem.

-   Beszéltél Eleanorral? – vágtam közbe.

-   Igen. Már… Már pakol.

-   Tessék?! Az előbb azt mondtad, hogy szereted! – hitetlenkedtem.

-   Mindennél jobban szeretem. De azt nem mondtam, hogy ezek után ő is szeret még engem… - mosolygott szomorúan.

-   Beszélnem kell Eleanorral – mondtam, majd fel akartam állni, de Louis megfogta a karom.

-   Várj! Még nem mondtam el mindent. – egy kicsit messzebb húzódtam tőle az ágyon, törökülésbe ültem, és kérdőn néztem rá, mire folytatta: - Nem az én hibám, hogy ez kiderült! Titokban tarthattuk volna.

-   Nem, Louis, ebben tévedsz. Nem hazudhattunk volna örökké! – ráztam a fejem.

-   Oké, most nem ez a lényeg. Hanem hogy ki csinálta a képet.

-   Ki volt az? – vontam fel a szemöldököm.

-   Gondolkozz! Alig volt valaki azon az utcán, amikor ott voltunk. Csak egy emberrel találkoztunk.

-   Neem, az nem lehet! Niall?!