Elsö rész - Tizennyolcadik fejezet

-   Legalább reggelig várj! Nem rohanhatsz el ilyen állapotban! – próbált győzködni a mellettem tehetetlenül ácsorgó Liam, miközben én a ruháimat dobáltam a bőröndömbe.

-   Igaza van. Aludnod kell! – értett egyet vele Zayn, aki az ágy szélén ült.

-   Majd alszok a repülőn – feleltem. De azért egy zuhany nem ártana, jegyeztem meg magamban, ahogyan a tükörre pillantottam. A ruhám furán állt, a szemfestékem totálisan elkenődött, a cipőm pedig koszos volt. Mikor bepakoltam az összes ruhámat, lehuppantam az ágyra Zayn mellé, hanyatt feküdtem, és a plafont kezdtem bámulni, miközben még egyszer átgondoltam mindent, már amennyire tudtam. Valahogy úgy éreztem, mintha máris teljesen kijózanodtam volna, olyan éber lettem hirtelen. Csak az járt a fejemben, hogy minél hamarabb elszabadulhassak onnan. És az a fura érzés a kezemben…

-   Biztos, hogy nem ütöttem meg a karom? – néztem fel Zaynre.

-   Nem, rögtön elkaptalak, mielőtt elestél volna – rázta a fejét.

Fogalmam sincs miért, de nagyon rossz előérzetem támadt. Harryvel kapcsolatban. És ez az érzés egyre csak erősödött bennem, amióta begörcsölt a kezem. Bele sem mertem gondolni, hogy hol lehet abban a percben Harry, és hogy mit csinálhat azzal a ribanccal… Két erőteljes kopogás majd az ajtó kicsapódása szakított ki a gondolataimból.

-   Na, már csak te hiányoztál ma este! – közöltem nem túl kedves hangnemben, amikor megláttam, hogy ki jött be.

-   Harry miatt jöttem – felelte Louis, figyelmem kívül hagyva a megjegyzésem.

-   Nem fogok megbocsátani neki, hiába küldött ide téged… – kezdtem, de Louis leintett.

-   Oké, oké, de az előbb telefonáltak az egyik kórházból.

-   Tessék?! – kiáltottam, talán egy kicsit túl hangosan, de nem érdekelt.

-   Elütötték autóval. – mondta halkan Louis.

Iszonyatosan megrémültem. Csak remélni tudtam, hogy nem… Szóval hogy nem… Leírni sem bírom. Nem veszíthetem el még egyszer, gondoltam. Hiszen ő volt az egyetlen ember, akit még a saját életemnél is jobban szerettem. Próbáltam elhessegetni minden rossz gondolatot, és bemagyarázni magamnak, hogy nem eshetett nagy baja, legalább amíg meg nem tudom, mi a helyzet.

Az órámra néztem. Hajnali 4 órát mutatott. Tíz percen belül el kellett volna indulnom a reptérre, különben lekéstem volna az első gépet. Gyorsan kellett döntenem.

-   Indulás a kórházba – közöltem, gondolkodás nélkül. Hiába tette Harry aznap este azt, amit tett, hiába éreztem úgy, hogy cserbenhagyott engem és hogy sohasem szeretett, attól én még szerettem őt, ugyanúgy, ahogy eddig. Nem múlhattak el az érzéseim néhány óra alatt. Még mindig úgy éreztem, hogy mellette kell állnom. Nem hagyhattam ott! Főleg így, hogy azt sem tudtam, mi van vele. Nem rohanhattam el, még akkor sem, ha úgy hittem, hogy Harry már nem törődik velem. Egyszerűen képtelen voltam rá.

-   Nem mehet be hozzá.

-   De látni akarom! Most!

-   Sajnálom, de akkor sem lehet. Már megkapta az altatót, másodpercek kérdése és elalszik. – magyarázta az orvos, de engem nem érdekelt. Csak a közelében akartam lenni. Gyorsan átbújtam a férfi és az ajtó közötti kis helyen, majd Harryhez siettem, de az ágy végénél megtorpantam. Harry jobb oldala ugyanis tele volt mindenféle sebekkel és karcolásokkal, a karja pedig egy hatalmas kötésben volt. Ösztönösen megfogtam a nemrég még iszonyatosan görcsölő jobb kezemet, miközben tágra nyílt szemmel meredtem Harryre. Göndör haja össze-vissza állt, és csak bámult ki a fejéből. Nagyon gyengének tűnt, ahogyan ott feküdt az ágyon.

-   Harry! – szólítottam meg, miután észbe kaptam, és odamentem az ágy mellé. Óvatosan megsimítottam a kezét, mire lassan rám nézett. Láttam a felismerést a tekintetében.

-   Jasmine – suttogta halkan. – Saj… sajnálom. – A szemeit látszólag már alig bírta nyitva tartani, nagyokat pislogott.

-   Megvárom, amíg kijössz onnan, oké? Itt leszek. Melletted – mondtam a könnyeimmel küszködve, mire Harry halványan elmosolyodott, aztán lecsukódtak a szemei, lehervadt a mosolya és az arca kifejezéstelenné vált. Hirtelen több orvos lépett be a helységbe, én pedig szó nélkül kimentem a folyosóra, ahol a többiek várakoztak. Liam éppen Niall-nek magyarázta a történteket.

-   …csak annyi, hogy a jobb karja eltört, de most viszik műteni és holnap már el is mehet – hadarta, majd mikor meglátta, hogy jövök, felém fordult. – Jól vagy, Jasmine?

-   Nem – válaszoltam egy pillanatnyi habozás után. Liam megértően bólintott.

-   Azt mondták, hosszú lesz a műtét. Több óra… talán addig visszamehetnénk a hotelba – mondta, és a ruhámra nézett. Még mindig azt a ruhát viseltem, amiben pár órája bulizni mentünk, csak most izzadtan, elkenődött szemfestékkel, kócos hajjal és karikás szemekkel. Mielőtt eljöttünk a hotelból, csak felkaptam az első cipőt, ami a kezembe került, úgyhogy most egy fehér Converse volt a lábamon. Elég ijesztően nézhettem ki.

-   Oké, menjünk – egyeztem bele, abban reménykedve, hogy minél hamarabb jöhetek is vissza, hogy Harry mellett lehessek.

-     Szinte minden lépésnél éreztem az egyre növekvő távolságot közöttünk, ami furcsa volt. Ilyenre nem volt még példa. Ahogy arra sem, ami a kezemmel történt… Azt hiszem, a közöttünk lévő kötődés ekkor teljesedett ki igazán. Amikor baj volt. És ez megijesztett, mert tudtam, hogy előbb-utóbb elválnak majd az útjaink, és fogalmam sem volt, hogy fogom azt kibírni, hiszen a történtek után is ugyanúgy szerettelek. Még mindig ugyanúgy szeretlek – nézek a szemébe. Fürkésző pillantása egy kissé meglep. Talán kételkedik bennem?