A strandon töltött nap után, este volt a
srácok legelső koncertje Los Angelesben. És én nem láthattam. Délután felhívott
a főnököm, hogy sürgősen meg kell csinálnom valamit. Hát, nem mondom, hogy jó
volt az időzítés, de örülnöm kellett, hogy egyáltalán eljöhettem Londonból,
hiszen még nagyon nem volt nyár, és nekem kötelezettségeim voltak a munkámmal.
Így a hotelban kellett maradnom és a laptopomon dolgozni, de a koncert végére
szerencsére még odaértem. Oké, igazából rohantam, de nem ok nélkül. Most sem
csaltak az ösztöneim, tudtam, hogy ott kell lennem.
- A koncert után láttam rajtad, hogy
valami nincs rendben. Észrevettem, hogy a szemed máshogyan csillog, mint
ahogyan szokott. Szinte áradt a szomorúság az arckifejezésedből, amitől
összeszorult a mellkasom. Amikor vidám voltál, együtt nevettünk, ha viszont te szomorú
voltál, akkor én is az lettem. Ugyanazt éreztem, amit te. Ami nem is volt
meglepő, hiszen összetartoztunk. Társak voltunk, minden tekintetben. Így
természetes volt, hogy úgy éreztem, melletted kell állnom. Még ha nem is
tudtam, hogy pontosan mi a baj. Mikor elköszöntem tőled a hotelban, még egész
jó hangulatban voltál, bár egy picit izgultál, amit meg is értek, hiszen több
százezer ember előtt kellett énekelnetek aznap este. – Megrándul az arca. Azóta
sem tudta feldolgozni azt az estét…
Miután levonultak a színpadról, habozás
nélkül követtem Harryt az öltözőbe, majd ahogy hátrafordultam, hogy becsukjam
az ajtót, észrevettem, hogy mind a négy fiú megállt a folyosón. Nagyon
csendesek voltak. Láttam rajtuk, hogy segíteni akarnak Harrynek, de nehezen
tudják kezelni ezt a helyzetet. Kiléptem a folyosóra, és halkan megkérdeztem:
- Mi történt?
A srácok majdnem teljesen egyszerre
kezdtek beszélni. Kapkodtam a fejem, hogy mindent meghalljak.
- Nem kapott elég levegőt.
- Elrontotta.
- Nem az ő hibája volt.
- Nagyon izgult.
- Én sem tudtam volna megcsinálni.
- Ugyanez történt fél éve körülbelül –
nézett az öltöző becsukott ajtajára Zayn. – A szólója közben elfogyott a
levegője és nem tudta kiénekelni rendesen. Borzasztó rossz érzés, nekem is volt
már ilyen… Csak nem ekkora közönség előtt.
- A múltkori után is nagyon kiakadt – mondta
Louis halkan. – Próbáltam segíteni neki, de egyszerűen nem engedte. Nem akart
senkivel sem beszélni. Csak fogta a telefonját, és az anyukájával sms-ezett…
Aztán megnézte mit írtak róla a twitteren. Na, azt nem kellett volna.
- Várjatok – nézett fel Niall. – Mit csinál
most Harry?
A fiúk hirtelen összenéztek, a szemükben a
felismerés tükröződött. Egy emberként rontottak be az öltözőbe, és vetették
magukat az egyik széken ücsörgő Harryre.
-
Harry, azonnal dobd el a telefont! – üvöltötte Liam, miközben odarohantak
hozzá.
-
Vegyétek ki a kezéből! – kiáltotta Louis, miután sikerült lefognia Harry két
kezét.
-
Megvan! – emelte fel Niall a telefont, és kissé távolabb lépett a többiektől.
Őszintén szólva, szerintem a srácok egy
kicsit túlreagálták ezt a telefon-elkobzást. Bár már kezdtem megszokni, hogy ők
mindig mindent túljátszanak, imádtak dramatizálni. Ebből adódóan persze
legendás poénok születtek, de talán nem minden helyzetben volt megfelelő ez a
viselkedés részükről. Azt hiszem, Harry is így gondolta, mivel csendben
megvárta, amíg a barátai elengedik, és kifejezéstelen arccal nézett ki a
fejéből.
- Srácok… - nézett Louis a többiekre. –
Szerintem most mennünk kéne.
A fiúk egyet értően bólintottak, majd
lassan kimentek az öltözőből. Én ott maradtam. Úgy éreztem, Harrynek szüksége
van rám, vagy csak valakire, aki most mellette áll, nem csak barátként.
Társként. Azt akartam, hogy tudja, rám bármikor számíthat, és megbízhat bennem.
Odaléptem hozzá, majd leültem a mellette levő székre.
-
Harry… - szólítottam meg halkan. Az egyik kezemmel óvatosan megsimítottam a
vállát. – Jól vagy?
Még mindig nem mozdult. Csak a falat
bámulta összeszűkült szemmel.
-
Nem, Jasmine. – szólalt meg pár másodperc múlva. – Nem vagyok jól. – dörzsölte
meg az a szemeit. Szinte áradt az idegesség a hangjából. – Most hagyj egyedül,
oké? – felállt, közben sóhajtott, majd lassan az öltöző másik ajtaja felé
indult.
-
Harry! – szóltam utána, miután én is felálltam.
Visszafordult, és kérdőn nézett rám.
-
Nem hagylak magadra. – mentem oda hozzá, majd szorosan megöleltem. – Soha.
Viszonozta az ölelésem, a fejét a vállamra
hajtotta. Azt hiszem hálás volt, amiért mellette álltam. Nem tudtam segíteni a
gondján, nem tudtam visszaforgatni az időt… De ott voltam neki. És úgy éreztem,
ez elég is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése