Második rész - Huszonhetedik fejezet

Sziasztok! Ez a fejezet az utolsó a második részben. Hogy őszinte legyek, néhány nappal ezelőtt még lezártnak tekintettem a történetet, de szerencsére olyan jó ötleteim támadtak a folytatáshoz, hogy úgy döntöttem, nem fejezem még be. Az új részek mások lesznek mint az eddigiek, sokkal több leírás és tartalom is lesz bennük, szóval hosszabbak lesznek és izgalmasabbak is :)

Annyit szeretnék kérni, hogy ha tetszett az eddigi történet, és akarjátok olvasni a folytatást, akkor írjatok kommentben :) Csak akkor kezdem el feltenni az új részeket, ha tudom, hogy van akit érdekel.

Jó olvasást! 

P .xx

-  Minden az én hibám, Jasmine. Ha nem hagylak ott egyedül… - kezd Harry magyarázkodni, de közbeszólok. Nem engedhetem, hogy saját magát hibáztassa. Nem tehet semmiről.

-  …akkor Christopher talált volna egy másik módot, hogy elraboljon engem – fejezem be helyette a mondatot, de megborzongok. Nagyon furcsa kimondani. Még mindig nem hiszem el, hogy ez az egész tényleg megtörtént. Azt hittem, hogy ilyesmik csupán a filmekben történnek… Drogok, erőszakos emberek, pisztolyok… valóban léteznek.

Harry egy zaklatott sóhajtás után átölel, ami egy kissé megnyugtat.

-  Ha Louis nem jön rendbe… - mondja Harry, de megakad. Nem tudja, mit tenne, ha megtörténne a lehető legrosszabb. Én sem tudom, mit tennék.

-  Csshh! – ölelem magamhoz még szorosabban. – Rendbe fog jönni! Minden rendben lesz! – Próbálom megnyugtatni, bár tudom, hogy hiába. Harry a hajamat simogatja, amikor hirtelen lépéseket hallunk a kórház egyébként csendes folyosóján.

-  Eleanor! – kiáltok fel, amikor meglátom, és azonnal odarohanok hozzá, hogy átöleljem. Zokogás rázza a testét. Még soha nem láttam őt sírni. Volt már szomorú, de mindig visszatartotta a könnyeit. Most képtelen volt erős maradni.

-  Mondjátok el, mi történt! – mondja gyenge hangon, majd kibontakozik az ölelésemből. – Tudnom kell!

Harryre nézek, aki bólint, Eleanor pedig leül mellé a műanyag kórházi székre.

-  Christopher tette. – kezdek bele, majd Harryvel felváltva elmondjuk a sztorit. Mi magunk is csak most halljuk egymástól először a történteket, de sikerül valahogyan összerakni a kirakós darabkáit. Kiderül számomra, hogy Louis tényleg végig benne volt Christopher tervében, és hogy végül ő ment el Harryhez hogy bevallja neki. Ezután együtt indultak el, hogy megkeressenek engem, de közben már hívták a rendőrséget, mert Louis tanúja volt annak, hogy Christopher egy egész polcnyi illegális drogot tart a lakásában.

-  Ha nem lettek volna képben a drogok, akkor nem hívhattuk volna fel a rendőrséget. – mondja Harry. – Mit mondhattunk volna? Hogy telefonon közölted, minden rendben, de amúgy én tudom, hogy elrabolt téged az egyik barátod? Nem hittek volna nekünk – magyarázza, mire bólintok. – Szóval szerencsénk volt, hogy hivatkozhattunk egy másik dologra, és így épp időben odaértek a rendőrök.

-  Nem, Harry. – szólal meg Eleanor halkan. – Elkéstek. – Harry csalódottan bólint.

-  Miután láttuk egymást az ablakból, Harry és Louis felrohantak. – veszem át a szót. – Harry leütötte Christophert, aztán felsegített az ágyról, és átölelt engem. Háttal állt Christophernek, de én éppen megláttam, ahogyan ő ránk fogja a fegyvert… - megdermedek, ahogyan újra átélem a nem is olyan régi emlékeket. Magam elé bámulok, és tágra nyílt szemeimből könnyek buggyannak ki… Harry átkarolja a vállam, és folytatja a sztorit, mert látja, hogy nekem már nem fog menni.

-  Jasmine lerántott engem a földre, amikor Chris elsütötte a fegyvert. Utána láttuk, hogy Louis ott állt mögöttünk, az ajtóban – Harry összeszorítja a száját, és látom rajta, hogy ő is küzd a könnyei ellen.

-  Ó, Istenem! – Eleanor a szája elé kapja a kezét.

-  A karján találta el a golyó. – mondta ki Harry. – Ha pár perccel később jönnek a rendőrök, lehet, hogy nem csak Louis-nak esett volna baja. Bele sem merek gondolni, mi történhetett volna… Annak az őrültnek fegyvere volt! – hitetlenkedve megrázza a fejét. Neki is képtelenség elhinni a történteket.

-  Jasmine, te jól vagy? – fordul hozzám Eleanor.

-  Én? – kérdezek vissza. Nem is gondoltam még arra, hogy velem mi van. Annyira lefoglalt az aggódásom Harry, és aztán főként Louis miatt, hogy eszembe sem jutott, mennyire megterhelő volt nekem lelkileg ez a sok szörnyűség, amit Chris velem tett. – Nem, nem vagyok jól. Borzasztóan félek még mindig, Eleanor. Azt hiszem, nem kevés időbe fog telni, mire újra képes leszek megbízni bárkiben is rajtatok kívül – pillantok Harryre, aki megértően bólint.

-  Mi itt leszünk melletted Jasmine, és segítünk, hogy el tudd felejteni a történteket. Mindent megteszünk érted – mondja Harry, Eleanor pedig bólogat. Halványan elmosolyodok, de ekkor újabb zaj zavarja meg az éjszakai kórház kihalt csöndjét. Néhány orvos és ápolónő fordul be a folyosóra, akik egy nagy hordágyat tolnak maguk között. Felállunk, hogy lássuk, Louis-t hozták-e vissza a műtőből. Igen, ő az. A hordágyon Louis fekszik, tehetetlenül, ájultan, a karján átvérzett kötéssel. A kis csoport elhalad mellettünk, de az egyik orvos lemarad, és odajön hozzánk.

-  Rendbe fog jönni? – kérdezi Harry gyorsan, aggódó pillantással.

-  Valószínűleg igen. Szerencséje volt, hogy hamar behozták. A seb nem fertőződött el, úgyhogy jó esélyei vannak a felépülésre. – magyarázta az orvos. – De a golyó eltalált egy nagyobb vénát, ezért rengeteg vért vesztett. Később meglátjuk, hogy a szövetek milyen állapotban vannak. Ha túlságosan károsodtak, akkor a legrosszabb esetben amputálni kell a karját. De reménykedünk, hogy erre nem kerül sor. – Elborzadva meredünk az orvosra. Amputálni a karját? Képtelenség…

-  Mikor beszélhetünk vele? – kérdezte végül Eleanor.

-  Még néhány óráig altatjuk, hogy ne legyenek túl nagy fájdalmai. – válaszolta az orvos. – Mikor felébred, pár percig benézhetnek hozzá, de lehet, hogy túl gyönge lesz még ahhoz, hogy beszélgessen. – Bólintunk, majd az orvos elsiet, és a folyosó újra csöndbe borul.

Az egyik ablakon kinézve látom, hogy már világosodik a város, és a nap lassan felkel. Leülünk a műanyag székekre, és Harry vállára hajtom a fejem. Aludni nem tud egyikünk sem, de borzasztóan kimerültek vagyunk. Még mindig reszketek a félelemtől, Harry jelenléte sem nyugtat meg különösebben. Hiszen akkor is ott volt velem, amikor ez a szörnyűség történt! Ki tudja, hogy mennyi Christopher-féle gonosz ember van a világon, és hogy mikor történik újra valami ehhez hasonló. Bármikor megtörténhet újra. Bármikor elveszíthetek valakit. Eleanort, Harryt… Bele sem merek gondolni. Nem tudom, mikor fogok újra félelem nélkül élni. Életem leghosszabb néhány órájának tűnik az az idő, amit a kórház folyosóján töltünk.

-  Jasmine! – suttogja Christopher. A szobájában vagyunk, én a kanapén fekszem és ő egyre közelebb hajol hozzám. Kinézek az ablakon, de az utca üres. Nincs ott sem Harry, sem Louis, hogy a segítségemre siessen.

-  Jasmine! – mondja a nevem Chris most már hangosan, miközben gúnyosan vigyorog és egyre közelít. A szívem őrült tempóban dübörög a félelemtől, és amikor Christopher arca elér hozzám, felsikítok. A karjaimmal kalimpálva próbálom őt ellökni magamtól…

-  Jasmine! - hallom újra a nevem, de már más hangján. Kinyitom a szemem, és egy fehér folyosót látok magam előtt. Még mindig nehezen kapok levegőt, erőlködnöm kell, hogy a tüdőmig jusson az oxigén. Oldalra nézek, és Harryt látom magam előtt, aki holtra vált pillantással mered rám. El sem tudom képzelni, mit művelhettem, amivel ennyire megijesztettem őt. Még mindig a sírás szélén állok, de mielőtt kitörhetnének a könnyeim, gyorsan Harryhez bújok, aki szorosan átölel.

-  Csshh – próbál megnyugtatni. – Csak egy rossz álom volt. Itt vagyok. Nincs semmi baj. – suttogja. Kétségbeesetten kapaszkodom belé, amíg valamennyire meg nem nyugszom. Ekkor Harry újra megszólal. – Louis felébredt. Eleanor már bement hozzá. Akarsz beszélni vele? – kérdezi, mire én bólintok, és lassan felállunk, majd bemegyünk a kórterembe. Louis az ágyon fekszik, egyik karján hatalmas kötés, és mindenféle csövek állnak ki belőle. Nagyon gyengének látszik, a tekintete üres és fáradt. Eleanor mellette ül egy széken, és az ép kezét fogja.

-  Harry! Jasmine! – szólal meg halkan Louis, amikor meglát bennünket. – Bocsássatok meg! Nagyon sajnálom! Az egész az én hibám! – suttogja reményvesztett hangon.

-  Dehogy is, Louis – nézek a szemébe. – Nem hibáztatunk. Mindent megtettél, hogy segíts.

-  De már túl késő volt. És annyit ártottam nektek… Megérdemeltem azt a golyót! – sóhajt fel, és a szeme sarkából egy könnycsepp gördül ki. Harryre nézek, aki meg sem bír szólalni. Csak bámul Louis-ra tehetetlenül.

-  Jaj istenem, Louis, ne mondd ezt! – kérlelem. – Megbocsátottunk neked, még mielőtt kérted volna! Harry is, igaz? – nézek rá. Kis habozás után bólint.

-  Sajnálom – szólal meg pár másodperc után. – Hogy olyan sokáig nem bocsátottam meg neked. De valójában nem is haragudtam már. Csak túl önző voltam ahhoz, hogy ezt bevalljam. Hiányoztál – mondja ki, és látom rajta, hogy komolyan gondolja. Louis elmosolyodik.

-  Te is hiányoztál, haver. A francba, soha többet nem vetek szemet más barátnőjére. Mert a végén engem lőnek meg – sóhajt, mire elmosolyodunk. Igaza van, hogy minden abból az egy csókból indult ki. Ha nem történik meg, akkor Harry nem haragudott volna rá, és Louis nem segített volna Christophernek. Akkor most nem lennénk itt. Minden azzal a csókkal kezdődött.

De most már tudjuk, hogy többé nem engedjük majd, hogy szétválassza bárki is a barátságunkat. Harry és Louis között megint minden rendben lesz, és a banda továbbra is a világ legjobbjai között marad. Megállíthatatlanok lesznek.

Ekkor egy orvos lép be a terembe, komor arccal. Kezében Louis korábbi vizsgálatainak eredményét tartja. Pár pillanatig végignéz a kis csoportunkon, majd komolyan megszólal.

-  Nincsenek jó híreim.