Harmadik rész - Elsö fejezet

Egy repülőgép közeledett a londoni Heathrow repülőtér felé. Az utasok nagy örömére a pilóta úgy döntött, végigrepülnek a város legszebb nevezetességei fölött. Így a gyerekek és a felnőttek ugyanolyan izgalommal csodálhatták meg a Tower hidat, a London Eye-t és a többi híres építményt. A hosszú repülőút után végre elérték az úti célt. Aki eddig aludt, az most felébredt, és aki az óceán fölött félt a magasban, most vidáman pillanthatott le a szárazföldre. Egy kisgyerek a több órás játék után képes volt letenni a telefonját, és az anyja ölében ülve kiabálta izgatottan a látványosságok nevét. Ennek a mellette ülő, vörös hajú nő nem igazán örült. Levette az alvómaszkot az arcáról, és gyilkos pillantást küldött a kisfiúra. Neki esze ágában sem volt a kilátásnak örülni. Ő nem ezért jött el ide, egészen Los Angelesből. Neki más dolga volt. Valami fontosabb, ami talán sok időt vesz majd igénybe, de mindenképpen meg kell tennie. Mert más nem tudja megtenni.

Néhány perccel később a gép leereszkedett a repülőtéren, és megállt. Az utasok megtapsolták a pilótát, majd nyújtózkodva és ásítozva keltek fel az ülésekből. Megfogták a kisebb táskáikat, aztán kiléptek a friss levegőre. Szinte mindenki úgy érezte, mintha egy teljesen másik bolygón szállna le, nem csak egy másik földrészen. Hiszen annyira más volt itt minden! Még a levegő illata sem volt ugyanolyan, mint Amerikában. Mindenki sóhajtva nézett ki az ajtón, kivéve egyetlen embert. A vörös hajú nőt.

Ő türelmetlenül és a szemét forgatva várta, hogy az emberek hosszú sora végre kimenjen a repülőből, majd amikor már csak néhányan maradtak, megfogta a drága, fekete bőrből készült táskáját és a repülő kijárata felé indult. A lépcső tetején aztán néhány pillanatra megállt. Mandulavágású, hosszú pillákkal keretezett sötétbarna szemeit végigfuttatta a repülőtéren, és úgy nézett le az új földrészre, mintha csak az ő birodalma lenne. Mintha csak egy gondolattal elpusztíthatná az egészet, ha azt akarná. Sugárzott a tekintetéből, hogy felsőbb rendűnek érzi magát, mint a többi ember. Bordó színnel rúzsozott, telt ajkai önelégült mosolyra húzódtak.

Végre itt van. Hetekig várt erre percre. Hosszú hetekig, csupa tervezgetéssel és a bosszúra való sötét vágyakozással. Most végre tettekre válthatja be a terveit. Mindent meg fog tenni azért, hogy sikerüljön, akkor is, ha erre talán még hónapokig kell várnia. Igen, lassan kell haladnia, hogy senki ne fogjon gyanút. Be kell épülnie az ellenségei életébe, a közelükbe kell férkőznie ahhoz, hogy a végén a földbe tiporhassa őket. Egytől egyig. Csak ne várná már olyan türelmetlenül azt a pillanatot, amikor láthatja őket szenvedni!

Amikor elindult lefelé a lépcsőn, a napfényben sötétvörösen csillogott derékig érő haja. A földre érve tizenöt centis, tűsarkú cipője olyan hangosan kezdett kopogni, hogy úgy érezte, hivatalosan is birtokba vette a területét. Innentől kezdve az ő kezében van az irányítás. Itt bármit megtehet, amit csak akar. Ez nem Amerika. Itt az emberek kedvesebbek, és nem olyan gyanakvóak, mint odaát, a tengerentúlon. Úgy érezte, végtelenül könnyű dolga lesz. Semmilyen nehézségre nem számított. De ekkor még nem tudta, hogy kinek is akar ártani.

A „baleset”, vagy ahogy én hívnám, incidens után szépen lassan lenyugodtak a kedélyek. Bár engem még hetekkel később is rémálmok kínoztak, és alig mertem kitenni a lábam az utcára, kezdett minden visszatérni a normális kerékvágásba. Christophert börtönbe zárták, ezért miatta már nem kellett aggódnunk többé. A csapat visszatért Londonba, és közösen úgy döntöttünk, hogy minden rosszat, ami velünk történt ott hagyunk Amerikában.

Harryvel a közös lakásunkban folytattuk tovább a mindennapjainkat. Próbáltuk úgy élni az életünket, hogy ne gondoljunk a szörnyűségekre, amiket átéltünk, de mégis emlékezzünk a tanulságra. Tudtuk, hogy nem élhetünk félelemben örökké, de óvatosnak kell lennünk. Szerencsére az esküvő tervezgetése elvonta a figyelmünket a múltról. Tavasz végére időzítettük, hogy legyen időnk addig minden részletet kitalálni és az idő is szép legyen.

Éppen a meghívó terveit nézegetem a konyhaasztalnál ülve, és várom hogy Harry hazaérjen a stúdióból. Késő este van, és a banda rengeteg elfoglaltsága miatt csak ilyenkor van idejük az új album felvételeire. De ha tízig voltak ma bent, akkor Harrynek már itthon kellene lennie. A gyomrom összeszorul, amikor az órára nézek. Tizenegy múlt. Vajon hol lehet? Mi van, ha történt vele valami? A szemem előtt akaratlanul is megjelenik a kép, ahogyan Christopher ráfogja a fegyverét…

Megrázom a fejem, és visszarántom magam a valóságba. Az asztalon legalább tízféle különböző esküvői meghívó hever szétszórva, mindegyik gyönyörű. Mégsem tudok kiválasztani egyet, ami tetszene, mert a gondolataim újra és újra elkalandoznak. Túlságosan aggódom, ezért nem tudok odafigyelni semmi másra. Előveszem a telefonom és Harry számát tárcsázom.

Nem veszi fel. Még jobban bepánikolok. Nagyon félek… Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett. El sem tudom képzelni, mit tennék, ha…

Ekkor meghallom, ahogyan nyílik a bejárati ajtó, majd becsukódik. Ijedten felpattanok a székről. Lehet, hogy Harry az. De mi van, ha nem? A képzeletemben Christopher jelenik meg, ahogyan csendesen bejön a lakásba, majd megtalál engem…

Összeszedem minden bátorságomat, és kimegyek a konyhából. Óvatosan kipillantok az előszobába, és ekkor egy hatalmas kő esik le a szívemről.

-  Jasmine? – hallom a mély, megnyugtató hangot. Észrevett engem. Kimegyek az ajtó mögül, és odarohanok hozzá. Megkönnyebbülten szorítom magamhoz Harryt.

-  Szia – mondom bele a szürke pólójába. Megérzem az illatát, és rögtön meg is nyugszom.

-  Szia – simogatja meg Harry a hajam. – Sajnálom, hogy késtem, ne haragudj! – mondja, majd kissé elhúzódik tőlem, hogy a szemembe nézhessen, de nem enged el egy pillanatig sem.

-  Semmi baj… - sóhajtok. - Csak annyira aggódtam! Nem vetted fel a telefonod – nézek a szemébe kérdőn.

-  Ki kellett kapcsolnom a stúdióban. Tovább ott kellett maradnunk, mert új menedzser érkezett a csapatba – mondja.

-  Kicsoda?

-  Egy nő Amerikából. Őszintén, nekem nem szimpatikus… De állítólag ő volt az egyik legjobb menedzser az Egyesült Államokban. És ez jelent valamit azért – mosolyodik el. – Majd meglátjuk, mi történik ezután. Én magam is kíváncsi vagyok, bár ő még csak egy tagja a csapatnak, talán nem lesznek akkora változások – magyarázza, mire én bólintva nyugtázom, hogy semmi olyan nem történt, ami miatt aggódnom kellett volna. – Te mit csináltál este? – kérdezi Harry.

-  A meghívó terveit nézegettem. Csodálatos mindegyik, képtelenség lesz választani közülük – válaszolom mosolyogva. – Akarod látni őket? – kérdezem, mire Harry boldog mosollyal az arcán bólint. Megfogom a kezét, és a konyhába megyünk.

-  Semmi különbség nincs közöttük – közli Harry néhány perccel később, miután szemügyre vette az esküvői meghívókat.

-  Harry, ez mind különböző – nevetek. – Nézd csak meg – veszek a kezembe egy nagy, ezüst csillámokkal teleszórt darabot. – Ez itt egy feltűnő, túlságosan giccses meghívó – mutatom neki, mire Harry fintorogni kezd. – Ez pedig egy szép, kedves, visszafogott darab – mutatok egy másik, halványszürke meghívóra, ami gyönyörű fehér mintákkal van díszítve.

-  Igazad van – mondja Harry, majd komoly arccal szemügyre veszi a kisebb meghívót. – Ez tetszik! – közli, és látom rajta, hogy ezzel tudtomra is adta az összes véleményét a témával kapcsolatban.

-  Rendben, akkor legyen ez – bólintok. – Eleanor itt járt néhány órája, és ő is erre szavazott.

-  Eleanorról jut eszembe, Louis áthívott bennünket vacsorára holnap este. Ugye nem terveztél mást? – kérdezi Harry.

Elmosolyodok. Nagyon furcsa ezt hallani tőle, hiszen már megszoktam, hogy nem beszélünk Louisról. Olyan sokáig haragudtak egymásra! Éppen itt volt az ideje, hogy kibéküljenek, és a barátságuk újra a régi legyen. Így már tényleg minden a helyére került. Egy dolgot kivéve…

Louis elveszítette a bal karját.

Bár az első hírek még biztatóak voltak a kórházban, később kiderült, hogy olyan mértékben roncsolta szét a lövés a karját, hogy az orvosoknak nem volt más választásuk. Mindenkit sokkolt a hír. Már a rajongók is megtudták, hogy mi történt, bár pontos részleteket nem árult el senki. Louis hihetetlenül szomorú lett, amikor kikerült a kórházból, és rájött, hogy mostantól az élete más lesz. Nehéz időszakon megy keresztül. Idő kell neki, hogy hozzászokjon a nehézségekhez. Azt hiszem, az lesz a legnagyobb kihívás számára, hogy beismerje, segítségre lesz szüksége még a leghétköznapibb tevékenységekhez is. De mi, a barátai mellette állunk, és ez rengeteg erőt ad neki. Eleanor el sem mozdul mellőle, és mi Harryvel is annyit segítünk, amennyit csak tudunk.

Akármilyen borzasztó volt is mindaz, ami velünk történt néhány héttel ezelőtt, azt el kell ismernünk, hogy megerősítette a barátságunkat. Amikor rájöttünk, hogy elveszíthetjük egymást, megtanultuk értékelni a másikat. Mert minden barát egy kincs. Nem számít, hogyha nem tökéletes, vagy ha hibázik, csak az a lényeg, hogy melletted áll. Meg kell tudni bocsátani másoknak, és második esélyt adni. Csak akkor lehetsz boldog, ha nem tartasz haragot, hanem elfogadod a másikat olyannak, amilyen. Minden emberben van valami különleges, akkor is, ha ezt nehéz elsőre meglátni. Boldog vagyok, hogy ilyen barátaink lehetnek, mint Louis és Eleanor, és biztos vagyok benne, hogy mostantól bármi történjék is, mi itt leszünk egymásnak.