- Szóval ennyi? –
kérdezem hitetlenkedve. – Csak azért tetted ezt velem, hogy ne unatkozz?
- Pontosan – vigyorog
Christopher. Erős késztetést érzek arra hogy pofon vágjam, de úgy döntök, nem
lenne szerencsés még jobban feldühíteni őt. Egy nagyot sóhajtok, próbálva
visszanyerni a türelmem és a méltóságom. Hirtelen az éjjeliszekrényen lévő
telefonom csörögni kezd. Amikor Christopher elfordítja a fejét, tudom, hogy
elérkezett a lehetőség, amire eddig vártam. Amióta itt vagyunk bent, ez az első
pillanat, amikor a figyelme nem száz százalékosan rám összpontosul. Ki kell
használnom a helyzetet. Egy pillanat alatt döntök, majd felpattanok az ágyról
és az ajtó felé futok, amilyen gyorsan csak tudok. Próbálom figyelmen kívül
hagyni a tényt, hogy csak egy bugyi és egy melltartó van rajtam. Most nem ez a
legfontosabb. Csak az számít, hogy minél hamarabb kijussak innen.
Amikor kiérek az
ajtón, egy másodpercre megtorpanok. Egy idegen házban vagyok, fogalmam sincs,
hol lehet a kijárat. Körbenézek. Egy nappali-féle szobában vagyok, középen egy
hatalmas kanapé terpeszkedik és vele szemben egy kandalló áll. A szemben lévő
falon van az egyetlen másik ajtó, ami ki van nyitva és látom, hogy azzal szemben
egy másik ajtó áll. A külső ajtó előtt cipők hevernek a földön ledobva…
*Harry szemszöge*
- Biztos vagy benne, hogy ez a címe? Elég
elhagyatott városrészben van. – kérdezem Louist, miután egy taxiba ültünk, és
Louis megmondta a címet a sofőrnek, hozzátéve, hogy olyan gyorsan érjünk oda,
amennyire csak lehetséges.
- Igen. Mondtam, hogy már jártam ott. –
feleli. – Egy külsőre lepukkant, de belül felújított házban lakik. A
konyhájában volt egy egész eldugott polc, ami különféle drogokkal volt telepakolva.
Azt akarta, hogy egy altatót adjak be Jasmine-nek, ami ki tudja, mennyi időre
ütötte volna ki teljesen…
- Meg fogom ölni ezt a csávót. Ha Jasmine-nek
bármi baja esik… - az idegességtől elakad a szavam.
- …az én hibám lesz – fejezi be a mondatot Louis.
– Hamarabb kellett volna figyelmeztetnem titeket. Sajnálom – mondja, majd a
szemembe néz, és látom rajta, hogy komolyan is gondolja. A jobb karomat nyújtom
felé, mire Louis vigyorogva megrázza a kezem. Egy pillanatig én is
elmosolyodom, majd eszembe jut Jasmine, és hogy valószínűleg most veszélyben
van, és elkomorodik az arcom. Ezt Louis is észreveszi rajtam.
- Mi lenne, ha megpróbálnád felhívni? Hátha
mégis tévedek – mondja halkan, és hallom a hangján, hogy még mindig reménykedik
benne, hogy nem volt igaza, és Christopher is leállt a tervével. De én tudom,
hogy a valóságban a gonosz soha nem adja fel.
- Összetörtem a telefonom, miután Jasmine-nel
beszéltem utoljára – vallom be, mire Louis megértően bólint, és előveszi a
saját telefonját a zsebéből. Tárcsázza Jasmine számát, és a füléhez emeli a
telefont.
- Kinyomta – közli pár másodperc várakozás
után, majd egy újabb számot ír be a telefonba.
- Most kit hívsz? – kérdezem.
- A rendőrséget.
*Jasmine szemszöge*
- Hé! Azonnal gyere
vissza! – hallom Chris dühös hangját, miközben átrohanok a nappalin. Amikor az
előszobába érek, megrántom az ajtót, de nem nyílik. Kétségbeesetten nézek körül
a szemeimmel a kulcs után kutatva, de sehol nem látom… Kifutok az időből…
Hirtelen Christopher
megragadja a karom, és olyan erővel rángat vissza a hálószobába, hogy a
fájdalomtól könnybe lábad a szemem. Elmegyünk az ágy mellett, majd Chris az
ablak előtt álló kis kanapéra lök. Belesüppedek az ülőhely hideg bőr anyagába,
és nagyokat pislogva nézek fel Chrisre, aki egyre elvetemültebb tekintettel
méri végig a majdnem teljesen meztelen testemet. Elkapom a fejem, ránézni sem
bírok, a kezeimet összefonom a mellkasom előtt…
Mi van, ha Christopher
örökké itt akar tartani engem? Ha többé nem láthatom Harryt? Most először
hazudtam neki, és biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában
van, hiszen ő az, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat. Éppen ezért
gondolja most azt, hogy ha egyedül akarok lenni, akkor semmit sem tehet ellene.
Ha nem akartam neki elmondani az igazat, akkor nem erőlteti, hanem hagyja, hogy
magamtól oldjam meg a problémát… De fogalma sincs róla, hogy ezt képtelen
leszek most megtenni. Nincs segítség, egyedül vagyok. Azt mondtam Harrynek,
hogy ne keressen, és ő bízik bennem ezért nem is fog keresni… Senki sem tudja,
hogy itt vagyok, vagy hogy mit fog művelni velem ez az őrült, aki most egyre
közelebb hajol hozzám, én pedig nem tudok elmenekülni, mert sarokba szorított…
És ekkor a kanapé
mögött lévő kis ablakon kinézve két ismerős alakot látok a ház mellett sétálni.
A ház első emeletén vagyunk, és sötét is van az utcán, ezért nem látom jól
őket, de ezt a két alakot és járásmódot bármikor felismerném. Hirtelen belém
hasít a remény érzése, hogy talán mégis van kiút innen. Az ablakhoz egészen
közel a két ember megáll, majd mind a ketten felpillantanak. Még több méter
távolságból is tisztán ki tudom venni Harry arcát… Látom a meglepődést rajta,
amikor észreveszi fölöttem Christophert, aki már csak néhány centi távolságra
van az arcomtól.
- Nézz rám, édesem,
látni akarom a szemeidet – suttogja Christopher, de én még mindig az ablakon
nézek kifelé. Nem is olyan messze egy rendőrautó fényeit látom villogni, amit
Harry és Louis is észrevesznek. Harry rám néz, majd komoly arckifejezéssel, a
szemöldökeit összeráncolva, alig észrevehetően bólint egyet.
Hirtelen
visszafordítom a fejem Christopher felé, aki idő közben olyan közel jött
hozzám, hogy így az ajka azonnal megtalálja az enyémet, és erőszakosan
megcsókol. Tudom, hogy el kell terelnem a figyelmét, nehogy észrevegye Harryt
és Louist az ablak alatt, vagy a mostanra már az utcába érő rendőrautó fényét…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése