Második rész - Huszonharmadik fejezet

Amikor ébredezni kezdek, a kezeim ösztönösem az ágy másik oldala felé vándorolnak, hogy Harryt keressék, ahogyan minden reggel. De helyette csak az üres lepedőt érzem magam mellett. Hol lehet Harry?

Amikor kinyitom a szemem, rájövök hogy nem a londoni lakásunkban vagyok. Bár a szoba hasonló, mint a mi hálószobánk, mégsem olyan otthonos és nyitott, hanem hideg és idegen… Olyan, mintha senki sem lakna itt, mintha egy hotelszoba lenne. A modern bútorok használatlannak tűnnek, a polcok üresen állnak, a falak üresek. Semmilyen személyes tárgy nincsen a szobában, egyetlen hatalmas bőröndöt kivéve, ami az ágy mellett álló íróasztal tetején van kinyitva, és körülötte a széken és a földön ruhák hevernek szanaszét dobálva. Bár a plafonról lelógó szép nagy lámpa erős fénye bevilágítja a szobát, az aprócska ablakon összehúzott sötétítőfüggönyök közötti résen kinézve látom, hogy odakint már sötét van, talán az éjszaka közepe lehet.

Éles fájdalom hasít a fejembe, amikor megpróbálok felkelni az ágyból, ezért inkább visszafekszem a párnára. A végtagjaim sajognak, iszonyatos fáradtság árad szét a testemben amikor mozogni próbálok.

Hol vagyok? És vajon hogy a fenébe kerültem ide?

Nem is kell sokáig gondolkodnom, eszembe jutnak az utolsó emlékeim az estéről. Akkor még semmi bajom nem volt, amikor Harry elindult innivalóért… Csakhogy akkor jött Christopher. Ittam az üdítőből amit hozott, és azután álmosodtam el. Ez csak egy dolgot jelenthet…

Ekkor azonban nyílik az ajtó, és Christopher lép be rajta, egy pohár vízzel a kezében.

-  Halihó, gyönyörűm! Jól aludtál? – kérdezi vigyorogva. A fájdalmakat háttérbe szorítva hirtelen felpattanok az ágyból, azzal a szándékkal, hogy azonnal elrohanjak innen, de ekkor veszem észre, hogy csak bugyi és melltartó van rajtam. Visszaülök az ágyra és magamhoz ölelem a takarót, hogy eltakarjam a testem Christopher elől.

-  Hogy képzelted ezt, Christopher? – kiáltok rá. – Bedrogozni és ájultan elcipelni a vőlegényemtől? Te nem vagy normális! Most azonnal elmegyek. Kérem a ruhám! – üvöltök, de Christopher csak gúnyosan mosolyogva néz.

-  Nyugodj meg – szól halkan. – Igyál szépen egy kis vizet és akkor…

-  Azt hiszed ezek után megiszok bármit is, amit te adsz nekem? – kérdezem meglepődve.

-  Ó, igaz… Hát, te tudod. Pedig a víztől enyhülne a fejfájásod. – vonja meg a vállát. – Akkor csak nyugodj meg szépen. El kell intéznünk egy fontos telefonhívást. És majd utána megbeszélünk mindent.

-  Nem! Elmegyek! – közlöm, majd a hiányos öltözetemmel mit sem törődve felállok és az ajtó felé indulok. Chris először meglepődik, de amikor az ajtóhoz érek már utolér, és elkapja a karom. Visszaráncigál az ágyig és leültet, de továbbra sem enged el.

-  Hagyj elmenni! – kérem.

-  Nem! Itt maradsz, amíg én akarom! – mondja határozottan, de én erre csak egyre kétségbeesettebben próbálom lefejteni magamról az ujjait. Ekkor hirtelen a másik kezével megüti az arcomat, és én a lendülettől eldőlök az ágyon… A fájdalomtól könnybe lábad a szemem, a félelemtől a légzésem felgyorsult és a szívem ijedten dübörög a mellkasomban.

Amikor a kezemmel takarva az arcomat felnézek, látom hogy Chris komoly tekintettel bámul.

-  Nagyon sajnálom, Jasmine, de muszáj volt megtennem. Különben nem vennél engem eléggé komolyan. – mondja halkan, majd feláll az ágytól és a kezébe veszi az éjjeliszekrényen lévő telefont. A rózsaszín tokról felismerem, hogy az enyém, de most már nem merek megszólalni.

-  F, G, H… Ez az, Harry Styles. Megvan. – motyogja, majd visszaül mellém az ágyra. – Most felhívjuk a barátodat, és szépen, nyugodtan megmondod neki hogy minden rendben van veled, és biztonságban vagy. Egy szót sem szólsz rólam, vagy arról hogy hol vagyunk, világos? – amikor nem válaszolok, közelebb hajol hozzám és ezt suttogja: - Ha azt szeretnéd, hogy a barátodnak ne essen baja, akkor most elhiteted vele, hogy önszántadból mentél el a buliról, mert már nagyon fáradt voltál. Az ő érdekében teszed! Megértetted? – kérdezi, mire egy aprót bólintok. Csak Harryt ne! Bármit megtennék, hogy megvédjem őt. Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy én itt ragadok ezzel az őrülttel Isten tudja, hogy meddig…

Christopher elmosolyodik, majd megnyomja a hívás gombot a telefonon és kihangosítja, így mind a ketten halljuk az első sípolást. Tovább nem is kell várnunk, Harry azonnal felveszi a telefont. Biztos vagyok benne, hogy mostanra már halálra aggódta magát miattam.

-  Jasmine? – szól bele gyorsan. Hallom a hangján, hogy mennyire zaklatott. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el azóta, hogy ott hagyott engem az asztalnál a buliban.

-  Szia, Harry – szólalok meg, de a hangom vékonyka és erőtlen. Christopher dühös tekintettel mered rám, és az ujját a piros gomb fölé tartja, jelezve ezzel, hogy még egy rossz hang, és azonnal megszakítja a hívást.

-  Jól vagy? Hová tűntél?! – kérdezi türelmetlenül Harry.

-  Jól vagyok, öö… - kezdem, de Christopher egyre közelebb viszi az ujját a piros gombhoz, ezért megköszörülöm a torkom és magabiztosabb hangot erőltetek magamra. – Csak nagyon elfáradtam, ezért leléptem a buliról. Bocs, hogy nem szóltam.

-  Miért mentél el nélkülem? – kérdezi Harry kissé sértődötten. – Visszavittelek volna a hotelba.

-  Egyedül akartam lenni.

-  Hol vagy most? Elmegyek érted.

-  Nem kell. Ne aggódj, biztonságban vagyok – mondom, mire Chris vigyorgással jelzi, hogy megfelelő a hangom.

-  Jasmine, nem tudsz átverni engem. Tudom, hogy valami nincs rendben. Mi történt a buliban? – kérdezi aggódva.

-  Semmi, csak túl sokan voltak. Egyedül akartam lenni, ennyi az egész – magyarázkodom, de úgy tűnik nem elég meggyőzően, mert Christopher-en látom hogy véget akar vetni a hívásnak.

-  Jasmine, a menyasszonyom vagy! El kell mondanod, hogy mi a baj! – kérlel, a hangja egyre kétségbeesettebb. Amikor kimondja a „menyasszony” szót, a szívem összeszorul, és rájövök, hogy ez a telefonhívás a legelső hazugságom neki…

-  Sajnálom, most le kell tennem. Ne keress többet, majd én felhívlak.

-  Nem állsz még készen a házasságra, ez a baj? Hogy megijedtél? Tudtam, hogy túl korai lenne… - hallom a reménytelenséget és a megbántottságot a hangján… Azt kívánom, bárcsak átölelhetném, bárcsak megnyugtathatnám hogy jól vagyok, és tudathatnám vele, hogy mennyire szeretem. Egy könnycsepp buggyan ki a szememből és száguld végig az arcomon…

-  Sajnálom, Harry! Szeretlek! – mondom ki, de mielőtt Harry válaszolhatna, Chris leteszi a telefont, és ledobja a földre.

-  Hát, ez nem volt valami meggyőző. – néz rám kissé csalódottan. – Te mit gondolsz?

-  Nem gyanakszik. – mondom halkan, a könnyeimmel küszködve. – És nem fog keresni. Bízik bennem.