Második rész - Hatodik fejezet

Nagyon nehéz napokon van túl a kis családom. Az öcsém motorbalesete után kellett egy kis idő, mire újra helyreállt a rend és mindenki megnyugodott, legfőképpen anyukám. Ő volt az, aki mindig mindent a szívére vett, folyamatosan aggodalmaskodott és remegett a félelemtől, amíg az öcsémnek, Ryannek nem volt stabil az állapota. Sem aludni, sem enni nem tudott, állandóan a kórházban volt, vagy ha nem, akkor is azon járt az esze, hogy vajon mi történik Ryannel és hogy mikor mehet már vissza hozzá. Kellett, aki gondoskodik róla, egyedül nem bírta volna átvészelni ezt az időszakot. Szüksége volt rám, ezért is nem bántam meg azt, hogy tovább maradtam Kanadában, mint terveztem.

Viszont Harryt nagyon sajnáltam, akinek a kis „szünetünk” után egyedül kellett visszatérnie az Egyesült Államokba, hogy a bandával folytathassák a turnéjukat. Mi kettesben napokig képesek voltunk elbújni a valóság elől, azonban az emberek nem felejtenek egykönnyen. Amint Harry megérkezett, rögtön azzal támadták az újságírók és riporterek, hogy mondja el, mi is történt pontosan San Francisco-ban. A két hete történt események után Harryt és Louist, sőt miután Niallről elerjedt a pletyka (ami kivételesen igaz volt) hogy ő készítette azt a bizonyos fényképet, még őt is szinte szétszedték a kíváncsiskodók. Harry rengeteg gyűlölködő levelet kapott pár nap alatt, mind a „megcsalások”, úgy az eltűnése és a koncertek elhalasztása miatt is. Szerencsére azért voltak akik megértették hogy szüksége volt a pihenésre (főleg a balesete miatt, legalábbis a legtöbben csak ennyit tudtak) es még mindig sok rajongó támogatta őt. És persze velem is állandóan telefonos kapcsolatban volt, az elmúlt héten nem telt el nap anélkül, hogy ne beszéltünk volna legalább egy órát. Mindent megtettem hogy ne érezze magát egyedül, hanem tudja hogy mellette vagyok, még ha egy másik országban kellett is lennem hogy a családomnak segíthessek.

De most már, hogy Ryan állapota javulni kezdett és néhány hét múlva ki is engedik a kórházból, nyugodt szívvel szálltam fel a repülőre Houston felé. Most éppen valahol a levegőben vagyunk tízezer méter magasan, ahogy eszembe jut a három héttel ezelőtti repülőutunk Harryvel. Mintha csak tegnap lett volna! Mikor még minden rendben volt és azt hittük, jó szórakozás lesz ha velük tartok az amerikai turnéra. Izgatottak voltunk és vakok a szerelemtől, sejtelmünk sem volt róla hogy mi fog történni hamarosan. De bár a felhők eltakarták a színtiszta eget, felettük a nap tovább sütött. Igazából mindig is ott volt, hogy attól még hogy nem láttuk, nem ment sehova, egy másodpercre sem. A szerelmünk is pont ilyen erős Harryvel, azt hiszem… Hiába próbálják eltakarni a felhők, lehet alattuk eső vagy vihar, a nap ugyanolyan szikrázóan fog sütni. Befolyásolhatatlanul. Legyőzhetetlenül.

Pár perccel később a felhők ritkulni kezdenek, ahogyan a gépünk lejjebb ereszkedik és az ablakon kinézve megpillantom a város nagy épületeit és az utcák mentén szigorú rendben katonaként sorakozó házakat, majd a repülőteret is. Harry valahol odalent vár rám.

Elképzelem, ahogyan az egyik műanyag székben ül a repülőtér előtt, laza farmerban és kockás ingben, szürke sapkával a fején, egyik keze gipszben, másik kezével pedig a telefonját nyomkodva. Ennek a képnek a hatására amennyire csak lehet, sietve szállok le a repülőről, és szinte rohanva indulok a bőröndöm keresésére. Egy örökkévalóságnak érzem, mire végre megtalálom és kijutok a reptérről, de amint meglátom a bejárat előtt ácsorgó Harryt, minden más kimegy a fejemből. Egyedül van, amin kissé csodálkozok, hiszen már kezdtem hozzászokni, hogy ha nyilvános helyen tartózkodik, ahhoz a jelenséghez mindig társul legalább 20-30 rajongó és jó pár lesifotós is. De most, a gyönyörű szemeit eltakaró napszemüveggel és a sapkájával a fején, úgy tűnik nem igazán ismerték fel.

Amikor megpillant engem, széles mosoly terül el az arcán és sietve elindul felém. Én a bőröndömet magam után ráncigálva futni kezdek, majd az utolsó pillanatban kiesik a kezemből, és én hagyom, hogy eldőljön mellettünk a betonon. Nem érdekel semmi más, csak Harry. Nem törődve a körülöttünk mászkáló emberek tömegével a karjaiba ugrok. El sem tudom hinni, hogy ismét vele lehetek. Még mindig olyan ő számomra, mint egy csoda. Szorosan ölelem magamhoz hosszú másodperceken keresztül, egy pillanatra sem lazítok a szorításomon, mintha csak félnék hogy bármikor eltűnhet.

Harry óvatosan eltol magától (már amennyire a sérült kezével bír), hogy a szemembe nézhessen.

-  Szia – mosolyog rám boldogan.

-  Szia – köszönök, miközben a szívem őrült tempóban dobol a mellkasomban. Harry lassan, ráérősen megcsókol, majd megfogja a kezem és elindulunk a hotel felé.