Második rész - Első fejezet

Sziasztok! Hoztam is az első fejezetet, remélem hogy mindenkinek ugyanúgy tetszeni fog, mint a történet első része.:) Mivel most úgy döntöttem, nem kuszálom össze a történetet a két időszállal, hogy egy kicsit jobban át lehessen érezni a hangulatot, képeket és zenét is fogok tenni a fejezetekhez. Remélem tetszeni fognak!
Jó olvasást! :)
xxx

P.

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=42zCNq2V2Ng

 "What hurts the most

 was being so close

and having so much to say

and watching you walk away..."

 

-  Jasmine!

Vajon képzelődök? A nevemet kiáltó hang ijesztően ismerősnek tűnik. Álmomban is felismerném.

-  Jasmiiiiiine!

Próbálom kizárni a fejemből az utánam kiáltozó hangot. Biztosan csak én hallom… Biztosan csak annyira akarom, hogy halljam, hogy már odaképzelem a forgalmas utca zajai közé. Megszaporázom a lépteimet, mikor látom hogy a gyalogosátkelő zöld lámpája villogni kezd. Éppen átérek a négysávos úttesten, mikor pirosra vált.

-  Jasmine, kérlek!

Ledermedek. Túlságosan igazinak tűnik a hang. A szemem elkerekedik és hirtelen úgy érzem, mintha a végtagjaim jéggé fagytak volna, mégis meleg borzongás fut végig rajtam. A szívem a torkomban dübörög.

Nem bírok erőt venni magamon, hogy hátraforduljak, de valamiért hirtelen mégis megteszem. Az ösztöneim azt súgják, magam mögé kell néznem. Érzem, hogy nem mehetek tovább. Hogy nem tehetek tovább úgy, mintha nem hallanám a hangot. A szívem tudja, hogy igazi. Tudja, hogy nem fog elengedni engem az az ember, akit a világon a legjobban szeretek és aki ugyanezt érzi irántam.

A széles út túlsó oldalán ott áll Ő. A ronda szürke sapkájával a fején, fekete nadrágban és ugyanilyen színű pólóban, fehér Converse cipőben. Mindkét kezében egy-egy telefont szorongat, és idegesen csattogtatja a rágóját. Nagy zöld szemeivel fürkésző, de szinte könyörgő tekintettel bámul engem. Közöttünk autók sokasága halad el, mégis úgy érzem, mintha egy méter sem lenne közöttünk. Még ilyen messziről is érzékelem a közöttünk lévő fizikai vonzódást… Harry.

A lámpa ismét zöldre vált, és az idő közben felhalmozódott kisebb tömeg megindul az úttesten keresztül. Harry szinte futólépésben rohan felém, nem törődve a körülötte szitkozódó emberekkel.

És akkor hirtelen megtörik bennem a jég. A meleg bizsergés elolvasztja a testemet fogva tartó hidegséget, könnyek szöknek a szemembe. Úgy érzem, mintha a lelkem szétszakadna… Hirtelen elmúlik minden kétségem, minden félelmem, minden haragom iránta. Badarságnak tűnik minden, ami korábban történt, minden amit tettünk… Nem értem, hogy lehettem annyira erős, hogy ott hagyjam őt, hogy voltam képes elmenni. Ebben a másodpercben megbánok minden egyes gondolatot, minden egyes szót amivel valaha is ellene voltam. Bánom, hogy nem hittem neki, miközben tudtam, hogy igazat mond. Mi összetartozunk. Óráknak tűnik az a néhány másodperc, amíg felém siet. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy mindennél jobban szeretem. Semmi másra nem vágyom, csak hogy újra a karjaiban lehessek.

Egyre közeledik…

És ekkor hirtelen magam körül érzem a biztonságot árasztó karjait, megérzem az ismerős illatát, újra érzem a közelségét. A világ megszűnik körülöttünk. Nem érdekel semmi és senki, csak az, hogy Ő velem van. Hogy végre visszataláltam az otthonomba, oda, ahol a helyem van, az ő karjaiba. A könnyeim lassan végigfolynak az arcomon, egyik a másik után, miközben egyre erősebben szorítom magamhoz Őt…