Második rész - Harmadik fejezet

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=486xlLxE6rQ

"You have my heart
And we'll never be worlds apart
May be in magazines
But you'll still be my star.
Baby cause in the dark
You can't see shiny cars
And that's when you need me there
With you I'll always share..."

 

-  Nagyon szép a házatok. – mondja Harry, miközben leülünk az udvaron lévő nagy hintaágyra. A hátsó kertben vagyunk, ami telis-tele van nagy fákkal és mindenféle növénnyel, amiket nem ismerek. A középen elterülő aprócska tóban kis aranyhalak úszkálnak, mellette pedig egy meghitt, zöld növényekkel körbevett helyen ácsorog magányosan a nagy hintaágy. A szüleim imádták a kertet, amikor kicsi voltam, rengeteg időt töltöttünk itt kint.

-  Szerettem ezt a helyet. – mosolyodok el.

-  Miért költöztél el Kanadából? – kérdezi hirtelen Harry. Meglepődök. Még soha nem kérdezte meg tőlem, én pedig nem erőltettem a témát. Csak annyit tudott, hogy itt nőttem fel. Válaszra nyitom a számat, de ekkor nyílik a ház hátsó ajtaja, és anyukám lép ki rajta két pohár limonádéval a kezében. A térdéig érő, kék virágmintás ruhát visel, amin a konyhai köténye azóta rajtamaradt, mióta megérkeztünk Harryvel. Hosszú szőke haját kontyba kötötte, az arcán vidám mosoly terül el, miközben felén lépked a füvön.

-  Tessék – adja a kezünkbe az innivalókat, majd leül mellém a hintaágyra.

-  Tudod, Jasmine, nagyon megleptél – megleptetek – a látogatással. Nem mondtad, hogy hazajössz még idén. – mondja barátságosan mosolyogva, és fürkésző tekintetével az enyémet vizslatja. Tudja, hogy nem ok nélkül jöttem haza.

-  Én sem gondoltam. De így alakult. – válaszolom, a vállamat megvonva. Anyám bólint.

-  Na és, meddig maradtok? – kérdezi.

-  Pár napig – feleli Harry, mire én tágra nyílt szemekkel bámulok rá.

-  Micsoda? Nem maradhatunk napokig! Holnap koncerted van Los Angelesben! – emlékeztetem, mire Harry csak elmosolyodik.

-  Nem érdekel.

-  Muszáj visszamenned, nem hagyhatod cserben a bandát! – győzködöm.

-  Én téged nem akarlak cserbenhagyni. Sokkal fontosabb vagy, és addig itt szeretnék maradni veled, amíg nem hozzuk rendbe a dolgokat. – közli határozottan. – Mármint, ha anyukád nem bánja – néz egy kicsit elbizonytalanodva a mellettem megszeppenve ücsörgő anyámra.

-  Maradj nyugodtan, ameddig csak szükséges – válaszol, majd megköszörüli a torkát, és lassan feláll. – Én viszont most inkább bemegyek, beszéljétek meg ezt kettesben – mondja, majd bátorítóan megszorítja a kezemet és elindul befelé. Pár másodpercig bámulom ahogyan távolodik, majd Harryre nézek.

-  Vissza kell menned. Mi lesz a koncertekkel? És a több ezer rajongóval? – kérdezem hitetlenkedve.

-  Két oka van annak, hogy nem akarok visszamenni. Az egyik te vagy. Tudom, hogy most nincs minden rendben közöttünk, és bármit megtennék azért, hogy ezt helyrehozzam.

-  Oké, de… - kezdem, de közbeszól.

-  Te nem akarod helyrehozni? – kérdezi egy kicsit elcsendesedve.

-  Semmi mást nem akarok, csak azt, hogy minden ugyanolyan legyen köztünk mint azelőtt. – válaszolom.

-  Mit szólnál, ha itt maradnánk pár napig, elbújva minden elől? Kettesben lehetnénk, és megbeszélhetnénk mindent. Rendbe hozhatnánk. Újrakezdhetnénk, és úgy mennénk vissza, hogy már ismét rendben van minden. – magyarázza.

-  Ez egy… - először azt akarom mondani, hogy hülyeség, hiszen egy sztár nem tud csak úgy „elbújni” a világ elől. Őt soha nem hagyják békén, amikor sztár lett, ő ezt magára vállalta. De abban egyetértettem vele, hogy szükségünk lenne néhány nap szünetre. Nem csak lelkileg, de fizikailag is borzasztóan kimerítő volt az utóbbi néhány nap, ráadásul Harrynek a balesete után pihennie kellett volna még legalább egy hétig, és nem Kanadába repülni engem hajkurászva. Tudtam, hogy ő is nagyon fáradt. -… jó ötlet. – bököm ki egy sóhaj kíséretében, mire Harry elvigyorodik, és átkarolja a vállamat.

-  Tudod, Jasmine… Mióta elkezdődött ez az egész felhajtás körülöttem és a banda körül, mindig is arra vágytam, hogy elbújhassak egy olyan helyre, ahol senki nem ismer engem. De eddig nem volt értelme megtenni. Nem volt kiért – mondja. Elmosolyodok.

-  És mi a másik ok? – nézek rá hirtelen. Harry elgondolkodik.

-  Azt hiszem, Louis. Nem akarok találkozni vele, nem akarom látni többet…

-  Pedig muszáj lesz. – szólok közbe.

-  Tudom – húzza el a száját. – De már elegem van ebből az egész sztárság-dologból, idegesít hogy bármilyen hibát követek el, azt felnagyítva látom vissza. Hogy nem tudok sehova elmenni úgy, hogy ne lepjenek el a sikítozó tini lányok…

Ekkor jövök rá, hogy valójában miért is van szüksége Harrynek egy kis kényszerpihenőre. Ahogyan a szavait hallgatom, arra gondolok, hogy mennyire megváltozott. Régebben nem zavarták őt a rajongók, nem törődött a pletykalapokkal, és csak élvezte hogy a színpadon állhat és boldoggá teheti az embereket. De most… Mintha nem lenne önmaga. És tudom, hogy egyedül én segíthetek neki abban, hogy helyrerakja magában a dolgokat. Másra nem bízná rá magát. Felszínre kell hoznom a régi énjét, ugyanakkor egyensúlyba hozni a kettőnk kapcsolatát Harry életével, elfelejteni azokat a dolgokat, amik visszatartanak és újra előtérbe helyezni azokat, amik megerősítenek. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de ahogyan Harryre nézek, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy boldoggá akarom őt tenni. Nem hagyom cserben.