Harmadik rész – Negyedik fejezet

Az unalmas irodai napok…

Hatalmas épület üvegfalán bámult ki London nyüzsgő belvárosára. Ha az emberek az utcán felnéztek, akár észre is vehették feltűnő, sötétvörös haját az ablaknál. De őt ez nem érdekelte, éppen várt valakit. Mindig neki kellett várni! Unta már. Csak hogy hasznosan töltse az időt, elintézett néhány telefonhívást és egy kis papírmunkát. Így legalább a munkatársai is láthatták, hogy nem csak parancsolgatni tud, hanem keményen dolgozni is, ha arra van szükség.

Be kellett látniuk, hogy ő tökéletes. Az igaz, hogy már az első naptól kezdve tartott tőle mindenki, de ez nem volt elég. Ez csak félelem. És félelemből senkit nem tennének meg főnöknek. Neki pedig pontosan ez volt a célja, már az elejétől fogva. És ehhez akár szerette volna, akár nem, az kellett, hogy néha dolgozzon. Sőt, az sem ártott, ha időnként barátságosan viselkedett másokkal. Utált bájcsevegni. Őszintén nem törődött senki mással, nem érdekelte a többi ember. Csak saját maga, és az, hogy elérje, amit akar. Ez pedig már akármikor bekövetkezhetett, hiszen lassan egy hónapja, hogy itt dolgozott.

Éppen hosszú, fekete műkörmeit nézegette (természetesen hibátlanok voltak), amikor kopogás hallatszott az ajtón, és pár pillanattal később belépett rajta két férfi.

- Ismét késett, Mr. Higgins – köszöntötte őket a nő, oda sem nézve.

- Elnézést kérek, az én hibám volt – szólt közbe a másik férfi. Amikor a nő ránézett, már tudta, hogy hibát követett el. A férfi ugyanis nem volt más, mint Mr. Griffith, a Modest! Management igazgatója.

- Ó, semmi gond – mondta gyorsan a nő, majd hellyel kínálta a két férfit, és beszélgetni kezdtek.

- Nos, szeretném azzal kezdeni, hogy mennyire örülünk annak, hogy végre a londoni csapatunk tagjaként láthatjuk Önt – mondta Mr. Griffith. – Éppolyan tehetségesek az itteni menedzseltjeink is, mint az amerikaiak, nemde?

- Ha nem tehetségesebbek – húzódott a nő vastagon rúzsozott szája egy rejtélyes mosolyra, mire a férfi nevetett.

- Rögtön a tárgyra térek: Ön jó hatással van a One Direction csapatára. Mesés ötlet volt a hirtelen Dél-Amerikai turné, órák alatt fogyott el az összes jegy a koncertekre! A stúdiózás is szépen halad, mióta Ön részt vesz a banda irányításában.

- Ugyan, csak a dolgomat végzem – legyintett tettetett szerénységgel a nő. – Boldog vagyok, hogy segíthettem, és hogy még több rajongónak szerezhetünk örömet egy olyan földrészen is, ahol eddig reménykedni sem mertek, hogy valaha is látni fogják őket.

- Szeretném előléptetni! – közölte hirtelen a férfi. A nő visszafogottan felvonta a szemöldökét. – A mai naptól kezdve Ön a One Direction vezető menedzsere. Azt akarom, hogy folytassa velük az elkezdett munkát és tegye őket még híresebbé. Legyenek még hasonlóan jó ötletei, és természetesen hozzon rengeteg pénzt a cégünknek! – tette hozzá a férfi, az utolsó részt persze csak viccből. A nő udvariasan elnevette magát, és Paulra nézett. Ő nem tűnt meglepettnek. Valószínűleg neki köszönheti ezt.

- Ó, hát persze, azt nem is mondtam, hogy Mr. Higgins ötlete volt az Ön előléptetése. Azért kértem meg, hogy velem jöjjön, mert így láthatja a reakcióját – magyarázta. A nő Paul-ra mosolygott.

- Köszönöm szépen, Mr. Higgins, és Önnek is, Mr. Griffith. Megtisztelő, hogy én végezhetem ezt a nagyszerű munkát – mondta. Alig bírta megállni, hogy ne vigyorodjon el önelégülten. Jobban halad a terve, mint gondolta. Sokkal jobban. Innentől kezdve már egyenes út vezet a célig.

- Nos, akkor a papírmunkát majd holnap elintézzük – mondta Mr. Griffith, majd Paullal együtt elköszöntek a nőtől, aki rögtön a telefonját kezdte keresni, amint kiléptek a teremből. De még meg sem találta, amikor Paul már megint ott állt az ajtóban.

- Elnézést, ráér még egy percre? Van itt valaki, és már nem az én feladatom, hogy ezt elintézzem – mondta, majd a háta mögé mutatott. Valaki ott állt a folyosón.

- Természetesen, küldje be! – mondta a nő színlelt izgatottsággal. Az első feladata vezető menedzserként. Paul kiment, még néhány szót váltott a kint ácsorgó emberrel, majd pár másodperccel később belépett az ajtón Harry Styles.

A nő úgy nézett végig rajta, mint egy tigris a prédára, ami egyenesen a karjaiba sétált. Kifejezéstelen arccal fürkészte hosszú szempillái mögül, de Harry nem jött zavarba.

- Öm, elnézést, de nem tudtam, hogy magával kell beszélnem – mondta mentegetőzve. Mintha kissé alulöltözöttnek érezte volna magát farmerban és pólóban, hiszen ismerte már a nőt, aki mindig és mindenhol tökéletesen elegánsan jelent meg. Egy hónap alatt sokszor találkoztak, de nem szenteltek túl nagy figyelmet egymásnak. Harry becsületesen és komolyan dolgozott, kifogástalanul. Semmi probléma nem volt vele, a nő pedig nem akart gyanút kelteni benne, ezért szinte alig szólt hozzá. De most… Már szinte érezte a prédája vérének ízét a szájában. Tudta, hogy mi fog következni. Hát persze, hogy tudta, hiszen nem véletlenül támadt az a bizonyos jó „ötlete”, hogy két hónapos turnéra küldje a bandát a világ másik felére. Csupán arra nem számított, hogy ilyen hamar elérkezik ennek a beszélgetésnek az ideje.

- Tudja, Mr. Styles, maga az első, akivel ezt a hírt közlöm. Mától fogva én vagyok az Önök vezető menedzsere – mondta, majd titokzatos mosollyal várta a reakciót. Harry szeme elkerekedett, de látszólag volt benne annyi fegyelem, hogy megtartsa az esetleges negatív véleményét magának. Amúgy sem volt beleszólása a dologba. A céggel való szerződése alá volt írva. Ezt a nő nagyon is jól tudta, ugyanis végzett egy kis kutatómunkát, hogy felkészült legyen ebben az esetben.

- Értem – felelte végül Harry, majd úgy döntött, hogy nem kerülgeti a forrókását, és túlesik a dolgon, ami miatt eljött. – Akkor ezért mondta Paul, hogy magához forduljak a kérésemmel.

- Igen, ezért. Tehát, mi lenne az a kérés? – vonta fel az egyik szemöldökét a nő, és kérdően nézett rá.

- Szóval, gondolom hallott már róla, hogy a menyasszonyommal az esküvőt tervezzük – feltételezte Harry, mire a nő bólintott. – Az időpontot májusra tűztük ki. Ezért szeretném, ha néhány napig nélkülöznének engem Dél-Amerikában – mondta bátran, és várta a nő válaszát.

- Nos, ha esetleg önt nélkülözni is tudnánk – szólalt meg néhány másodperccel később, – azt akkor sem tudom garantálni, hogy a többiek is elmehetnek. Már pedig feltételezem, hogy a társai is hivatalosak lesznek az esküvőre. – Harry bólintott. Gondolt már erre, mégis eljött. Miben is reménykedett? Hogy az egész csapat egyik napról a másikra át- és visszarepülhet a fél bolygón?

- Nem szervezhetjük át a turnét, Mr. Styles – tette hozzá a nő, miután látta, hogy Harry nem talál megfelelő érveket. – Gondolom, megérti, hiszen tudja, mennyire fontosak a rajongók.

- Hát persze – felelte Harry. A rajongók miatt csinálta az egész zenélést. De most már nem csak ők léteztek számára. – A koncertek közti szünetek? – kérdezte végül.

- Kettő-három, maximum négy nap. Ennyi idő alatt éppen hazaérne, és indulhatna is vissza – mondta a nő könyörtelenül. – Sajnálom – tette hozzá, és megpróbált egy minél együttérzőbb kifejezést varázsolni az arcára.

- Elnézést, hogy az idejét raboltam – mondta Harry csalódottan, majd kiment az irodából. A nő mosolyogva nézett utána…

- Na és mit mondott, amikor megkérdezted az esküvőről? – kérdezi Louis Harryt, aki éppen azt mesélte, hogy meglátogatta az új menedzserüket. Louis és Eleanor lakásában vagyunk, náluk töltjük az estét. Ez szinte már szokásunkká vált, amióta Harry és Louis újra legjobb barátok lettek. Úgy tűnt, mintha semmi nem változott volna. Csak Louis pólójának egyik ujja lóg üresen és bánatosan, emlékeztetve a nehézségekre, amiken keresztülmentünk.

- Azonnal nemet mondott – feleli Harry. – De nem is számítottam másra. Elég szigorú a nő.

- Azt hiszi, hogy csak néhány gyerek vagyunk, akiket meg kell fegyelmeznie – mondta Louis. – Biztos, hogy még a tetkókat is megtiltaná, ha nem lennénk már televarrva – viccelődött, mire elmosolyodtunk.

- De most komolyan – szólal meg Eleanor. – Mi lesz így az esküvővel? Elhalasztjátok? – kérdezi, és aggódó pillantásával felváltva néz rám és Harryre.

- Van más megoldás? – kérdezek vissza.

- Igen, Jasmine – mondja Harry. – Csak még nem találtuk meg – néz a szemembe biztatóan.

- Én azt mondom – szól közbe Louis, - hogy mindenképpen kezdjük el a turnét. Nem tehetünk mást. Viszont előfordulhat, hogy szerencsénk lesz, és adódik valamilyen helyzet, és haza tudunk jönni. Csak várjunk türelmesen, és lehet, hogy majd spontán kialakul valami – magyarázza egyszerűen, és én elgondolkodom a szavain.

- Ha elmegyünk, a turné végéig nem jöhetünk haza – mondja Harry. – Nem akarunk nagy esküvőt, de azt szeretném, hogy a négy legjobb barátom ott legyen. És nem léphetünk le csak úgy, mind az öten a bolygó másik felére – rázza a fejét. A bolygó másik felére… Mi lenne, ha nem kellene olyan messzire menniük? Támad egy ötletem.

- Harry… - kezdem, mire kíváncsian rám néz. – Mit szólnál ahhoz, ha nem itthon tartanánk az esküvőt? – kérdezem lassan. Harry először meglepődik, de aztán végiggondolja.

- Elmehetnénk a turnéra – mondja Eleanor. Természetesen azonnal megértette a gondolataim. – Máskor is kísértünk már el titeket.

- És mi lesz a családunkkal? – kérdezi Harry. – Nem cipelhetjük végig őket egész Dél-Amerikán, a megfelelő időpontra várva!

- Ez igaz… - komorodok el.

- Hát akkor legyen két esküvő! – mondja Louis. – Egy Dél-Amerika gyönyörű hegyvidékén, egy pedig itthon, a kis családias Londonban. Ha Kim Kardashian száz esküvőt is tarthat, akkor nektek kettő igazán belefér! – magyarázza, mire Eleanor elneveti magát.

- Hm… Nem is hangzik rosszul – válaszolom bizonytalanul. – Bár hivalkodónak tűnhet két esküvő, a körülményeket figyelembe véve megértik majd az emberek. – Harryre nézek. Nem tűnik meggyőzöttnek. De végül így szól:

- Még gondolkozzunk ezen, oké? – kérdezi, mire bólintok. – Mindenesetre Eleanorral gyertek el a turnéra. És majd meglátjuk, hogy mi lesz – mondja. Szerencsére a munkámmal nem lesz gond, mert főként a számítógépemen dolgozok, ezért magammal tudom vinni. Eszembe jut az is, hogy egy teljesen új részét láthatom a világnak, és örülni kezdek.

Néhány héttel később már csomagolunk is a nagy útra…