Harmadik rész - Harmadik fejezet

Los Angelesben nem meglepő módon sütött a nap. Itt már jóval hamarabb beköszöntött a tavasz, mint más helyeken. Nem is volt igazi tél. És ennek örültek az itt élő emberek, ugyanis ahelyett, hogy több réteg ruhát kellett volna magukra rángatniuk reggelente, elég volt, ha felkaptak egy kardigánt és már mehettek is a dolgukra. Kevesen voltak, akik nem lettek boldogok a hirtelen jött még melegebb időjárástól.

Közéjük tartozott a legtöbb, a Los Angeles melletti börtönbe bezárt bűnöző is, akiknek télen-nyáron egy hosszú, műszálas egyenruhát kellett hordaniuk. Ennek ellenére nem szívesen maradtak bent a celláikban, amikor szép volt az idő. Még a legszívtelenebb gyilkosok is szerették a napsütést, bár ezt nyilván soha nem vallották volna be, és nem is mutatták ki ezt az örömüket egyszer sem.

Mivel a legtöbb bűnöző a börtön száraz, kopár udvarán töltötte a délutánját, várható volt, hogy előbb-utóbb kitör egy balhé. Most éppen két elítélt verekedett össze, és ez vonta el a figyelmet egy harmadik férfiról, aki kihasználva, hogy az őrök figyelme elterelődött, besurrant az épületbe.

Elegáns férfinak tűnt, látszott rajta, hogy bármit megtenne azért, hogy normális ruhát viselhessen. Nem állt jól rajta az egyenruha, nem ehhez volt szokva. De most ez érdekelte őt a legkevésbé. Most egy telefonhoz kellett jutnia minél hamarabb. Úgy érezte, nem bírja már tovább információk nélkül. Szüksége volt valamilyen kapcsolatra a külvilággal. Idebent úgy tűnt, mintha nem létezne semmi más a komor épületen és a bűnözőkön kívül. De ő bosszúra szomjazott. Iszonyatos harag kavargott benne, mióta lecsukatta őt néhány „gyerek”. Fel sem tudta fogni, hogy voltak képesek elbánni vele. Még meg is lőtte az egyiküket. De szerencséjük volt. Azonnal a rendőrökért szaladtak, amint megsejtették, hogy mit tett. Pff, nem volt merszük egyedül szembeszállni vele. Ő csak egy kis szórakozásra vágyott, egy kis játékra… És majdnem meg is kapta, de csak majdnem, és ez megőrjítette. Ha csak közvetve is, de bosszút kellett állnia. Ezt nem úszhatják meg.

Szerencséje volt. Elég nagy verekedés lehetett odakint, ugyanis majdnem az összes biztonsági őr eltűnt az épületből. Akadályok nélkül juthatott el az egyik telefonhoz, és senkit sem látott a folyosón, miközben tárcsázta a számot.

-  Igen? – szólt bele egy nőies, de erős hang szinte azonnal.

-  Én vagyok – mondta a férfi, és tudta, hogy a nő rögtön felismeri így is.

-  Áh, Christopher – a férfi hallotta a nő hangján, hogy mosolyog. – Azt hittem, csak délelőttönként telefonálhatsz.

-  Tudod, hogy engem nem érdekelnek a szabályok – vigyorgott Christopher.

-  Hát persze – mondta a nő.

-  Nos, hogy halad a terv? Beolvadtál London szürke hétköznapjaiba? – kérdezte Christopher.

-  Minden rendben ment – felelte a nő. – Nagyon kedves fogadtatásban részesültem – nevetett gúnyosan. - Nem bírtam ki, és már az első napon kritikával illettem a kis bandát, de azt gondolják, csak az ő érdekükben tettem. Elfogadták az új menedzsert, aki Amerika legjobbja volt, és miattuk hagyta ott a legnagyobb sztárokat – mesélte mézesmázos hangon. – Már a turnémenedzserrel is volt alkalmam elbeszélgetni, és azt kell mondjam, hogy a tenyeremből eszik. Semmiképpen sem akarja elveszíteni az állását, hiszen bármit megtenne azért, hogy a gyermekeinek ideális anyagi hátteret biztosítson. – Christopher élvezettel hallgatta végig a beszámolót.

-  Jó, jó – dörmögte a telefonba elismerően. – Csavard őket az elegáns ujjaid köré – vigyorgott.

-  Könnyebben ment minden, mint gondoltam. Senki nem fogott gyanút, egyelőre – mondta a nő titokzatosan.

-  Hát persze, senki sem veszi a fáradtságot, hogy egy kis kutatómunkát végezzen és belelapozzon a tavalyi bulvárlapokba – nevetett Christopher. Ekkor azonban két alakot látott befordulni a folyosóra.

-  Hé! – kiáltottak rá az őrök, amikor meglátták, hogy egyedül tartózkodik kint a folyosón. Futni kezdtek felé, ezért Christopher gyorsan letette a telefont és azt hazudta, hogy csak sétálni indult. Az őrök nem úgy tűntek, mintha elhitték volna, de ez nem érdekelte őt. Csak arra tudott koncentrálni, hogy elképzelje az ellenségei arcát, amikor az életük tönkremegy majd, és ott fognak állni egyedül. Kiüresedve. És azt az érzést fogják megtapasztalni, amit ő.

Amikor hazaérek a hatalmas csomagot cipelve, Harry boldog mosollyal köszönt a lakásunkban.

-  Na, sikerült megtalálni a tökéletes ruhát? – kérdezi, majd odajön hozzám és egy puszit nyom az arcomra.

-  Igen – vigyorgok rá boldogan. – Egyszerűen csodálatos ez a ruha! El sem hiszem, hogy megtaláltam – lelkendezek.

-  És megnézhetem? – kérdezi Harry kíváncsian.

-  Dehogy! Csak az esküvőn láthatod! – nevetek. – Eleanor szerint el fogsz ájulni – teszem hozzá.

-  Ne már, most kíváncsi vagyok! – méltatlankodik Harry. De én csak szigorúan megfogom a ruhát a csomagolásában, és a gardróbunk felé viszem. A télikabátok mögé rakom be, nehogy Harry véletlenül is kísértésbe essen és megnézze.

-  Jasmine, beszélnünk kellene valamiről – mondja, amikor visszamegyek a konyhába. Most már nem tűnik vidámnak, látom rajta, hogy valami nyomasztja.

-  Mi baj van? – kérdezem gyorsan, miközben leülünk az ebédlőasztalhoz.

-  Az a helyzet… - kezdi lassan, és kissé félve ejti ki a szavakat. – Hogy gond van az esküvő időpontjával.

-  Miért? Nem jó a május 17? – csodálkozom. Hiszen már megbeszéltük mindenkivel, a családdal és a One Direction egész csapatával, hogy májusban tartjuk az esküvőt és a nászutat is.

-  Nem az, hogy csak a 17 nem jó… Hanem az egész május. Sőt, még a június sem – mondja, miközben az asztalra tett kezét bámulja, majd komolyan a szemembe néz, és így várja a reakciómat. Pár pillanat múlva válaszolok.

-  Miért?

-  Egy egész turné lett beszervezve erre a két hónapra. Dél-Amerikát fogjuk végigjárni – feleli.

-  Egy turné? De hiszen azokat legalább egy évvel hamarabb meg szoktátok szervezni, most miért csak pár hónappal előtte? – kérdezem csodálkozva.

-  Fogalmam sincs. Az új menedzser intézte el. Szerinte ez jót fog tenni a banda hírnevének – mondja Harry a szemét forgatva. – Mintha csak az lenne a fontos, hogy híresek legyünk.

-  Hm – gondolkozom el. – Talán mégis lesz egy-két változás az új menedzser miatt.

-  Igen, úgy tűnik… De most akkor mit csináljunk? – kérdezi aggódó pillantással. – Hozzuk még előrébb az esküvőt?

-  Nem, akkor már nem lenne elég időnk megszervezni mindent – válaszolom csalódottan. – Inkább halasszuk el az egészet.

-  Az kizárt dolog! A nyár többi részében Európában, ősszel pedig az Egyesült Államokban turnézunk, így soha nem jutnánk el az esküvőig – rázza a fejét.

-  Nem lesz néhány hét szünet? – kérdezem reménykedve.

-  Nem, Jasmine. Maximum néhány nap. Most van a hosszú szünet, március végéig – sóhajt. Nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs, mit tehetnénk. Néhány perc csönd után Harry újra megszólal:

-  Kitalálunk valamit, Jasmine. Megígérem, hogy májusban meg lesz tartva az esküvőnk. Nem tudom, mit fogok tenni, de elintézem! Csak adj néhány napot – néz a szemembe komolyan, de én megrázom a fejem.

-  Nem szeretném, hogy ez miatt konfliktus alakuljon ki a csapatban, Harry. Nem bánom, ha el kell halasztanunk az esküvőt. Hiszen ezzel éppen azt készülök kifejezni, hogy elfogadlak téged úgy, ahogy vagy és igen, a munkáddal együtt – magyarázom. – Amikor összejöttünk, tudtam, hogy osztoznom kell rajtad a rajongóiddal és vállaltam ezt. Nem sajátíthatlak ki magamnak – mosolygok rá. Harry csodálattal teli pillantással néz vissza rám.

-  Jasmine… - keresi a szavakat. – Hihetetlen vagy! Komolyan, nálad nagyszerűbb nőt el sem tudnék képzelni. Éppen ezért szeretném az esküvőnket májusban – közli, majd feláll az asztaltól, és mielőtt még vitába szállhatnék vele, ott is hagy. Mosolyogva sóhajtok… Annyira makacs! Kíváncsi vagyok, mi fog kialakulni ebből az egészből.